Tudom, hogy ezt te is érezted már - rock délután a Szigeten

Rekkenő hőségben, világosban játszott a Szigeten három rockzenekar is, amelyek igencsak különbözőek, de most a jósorsuk összehozta őket. Hogy bírta a gyűrődést a Skunk Anansie, az Everything Everything és a Joy Formidable?

Amikor olyan 9-10 éves koromban először láttam valamelyik zenetévében a Skunk Anansie Charlie Big Potato című klipjét, azt gondoltam, hogy ú, ez nagyon durva, iszonyúan odabasz, és hát hiába számít cikinek, igazából a mai napig fenntartom, hogy ez egy tényleg jó és karakteres dal. El is játszották, meg még egy csomó másikat, amikkel kapcsolatban be is igazolódott, amitől tartottam: jóval gyengébb, sablonosabb, kilencvenes évekbeli zenetévés alterrock sláger volt az összes.

A koncert képeiért kattintson a fotóra! Fotó: Pályi Zsófia - Origo

A kopasz fekete énekesnő, Skin ugyan hajat növesztett, de ettől még ugyanúgy tudott áldozatát elnyelő kígyóként gesztikulálni, de úgy, hogy közben még valami olyasmi pozitivitást is sugározzon, mintha egy tinifilmben állna bandavezérként a kicsúfolt kövér lányok élére, és motiválná őket, vagy egy öntudatosan dühös/szomorú refrén közben azt üzenné, hogy „tudom, hogy ezt te is érezted már". A közönséget folyamatosan hergelve elég karizmatikus volt ahhoz, hogy átlagosabb dalokkal is élvezhetővé tegye a műsort. Kimondtam, tudom, egyrészt innen már csak egy lépés, hogy a Guano Apes-t is rehabilitáljuk, másrészt viszont úgyis mindjárt belépünk a szingularitásba, ahol minden egyformán menő, ciki és ironikusan menő, úgyhogy. B- (DD)

Az Everything Everything megtette azt a szívességet, hogy majdnem húsz percet csúszott a koncertkezdéssel, úgyhogy pont végig tudtam nézni a koncertet az elejétől fogva. A tavaly már a Muse vendégeként az Arénában is játszó brit zenekar ahhoz képest meglepően népszerű, hogy a legtöbb számuk nyakatekert és nehezen kibogozható, Jonathan Higgs pedig magas hangon áriázik közben. Belőle például ezt nem nézném ki, ha ismeretlenül látnám a metrón a zömök alakjával és a középsúlyú bokszoló fejével, és a basszgitáros Jeremy Pritchardon kívül egyik tag sem tűnik művészeti főiskolás zenésznek. Pedig az Everything Everything ugyanabból az akolból jön, mint a ma népszerű brit indie/art rock zenekarok többsége, csak az ő esetükben matekrock az, ami mondjuk az Alt-J-nek a folk, a Django Djangónak a pszichedélia, a Wild Beasts/Maccabeesnek pedig a Talk Talk.

Az élőben egy billentyűssel kiegészülő négyes nagyon komolyan odatette magát a trópusi forróságban, és elég szép közönség is összegyűlt a délutáni koncertre. Az Everything Everything tipikusan az a zenekar, ahol a zenéé a főszerep, úgyhogy nem is volt meglepő, hogy sem Higgs nem csinálta külön a hangulatot, sem pedig különösebb show nem volt, viszont a zenekart vitte a saját lendülete. Tény, hogy a zenekar dalai nem túl közönségbarátak, de mindig jött valami nagyívű refrén, amire fel lehetett pattanni. Higgs a Cough Cough-nál egy másik dobot is a színpadra hozott, máskor meg hirtelen zúzósra torzult a gitár, ami feldobta a bulit, átjött az együttes energiája. És aki látta tavaly ugyanezen a színpadon a Wild Beasts enervált, semmilyen koncertjét, az pontosan tudhatja, hogy ez már valami. Nem érzem még teljesen kiforrott zenekarnak az Everything Everythinget, vannak bosszantó manírjaik is, de a szerdai koncerten meggyőztek róla, hogy jó irányba tartanak. B (IB)

A walesi Joy Formidable noise popos, shoegaze-es zenéjéhez a negyven fokos délután és a szokásosan kásás szigetes hangzás egyaránt ideális kontextusnak bizonyult: a zajosság pont jól állt nekik, a zenekar slágerírói ambíciói pedig bár átjöttek, igazából arra redukálódtak, hogy a zajorkánban néha feltűnt egy-egy arra mutató gesztus, hogy „most jön egy fogós refrén", ami jó is volt, mert ilyen melegben eleve nincs az embernek energiája odafigyelni arra, hogy milyen az a refrén igazából, a vele járó örömérzés viszont így is rendre érkezett.

A koncert képeiért kattintson! Fotó: Tuba Zoltán - Origo

A programajánlóban használt „becsületes" szó tökéletesen leírja a zenekart, amelyet mosolygós, átlagos fiatalok alkotnak, az énekes-gitáros lány, Ritzy Bryan néha mintha egészen megilletődött volna, hogy mekkora zaj jön elő a hangszeréből, de a végén azért egy My Bloody Valentine-t idéző durvulást is adtak nekünk. Azt azért nem gondolnám, hogy ne lenne húszezer másik zenekar világszerte, amelyik ugyanezt tudta volna nyújtani. B- (DD)