Julia Holter (akinek a tavalyi koncertjéről itt írtunk) zeneszerzést tanult a CalArts-on, szülei akadémikusok, amikor turnézni megy, akkor pedig olyan rettenetes kalandokba keveredik, mint például csípőn veri egy taxis a saját szintetizátorával. Első két lemezét tök egyedül vette fel a hálószobájában, kis túlzással mindkettőnek több köze volt az antik görög kultúrához, mint a pophagyományokhoz. A Loud City Song az első igazi stúdiólemeze, Holter szinte minden interjúban elmondja, hogy ezzel csak teher került le a válláról, végre nem neki kellett mindent csinálnia. Érződik is a lemezen, hogy a jobb körülményeket lehetőségként ragadta meg, nem áldozta be zenéje sérülékeny, személyes hangulatát, hanem kibontakoztathatta a potenciálisan eddig is meglevő ötleteit.
A Loud City Song első körben egy dalciklus Holter szülővárosáról és otthonáról, Los Angelesről, de sokkal inkább „A Város"-ról szól. Egyáltalán nem a prog-rock lemezekről ismert nagyívű, szájbarágós megmondásról van szó, inkább homályos asszociációkról, mint mondjuk egy Frank O'Hara-versben (ő egyébként a sajtóanyagban inspirációként van megemlítve). A modern nagyvárosok zajos hömpölygése, szabályozott káosza és személytelensége unalomig ismert téma. Julia Holter viszont nem ember felvevőgéppel, hanem sokkal inkább Cléo, aki lét és nemlét között tanácstalanul ténfereg Párizs utcáin. A város túláradó tapasztalata egyszerre lesz jelentős és jelentéktelen, ismerős és idegen, az otthonos környezet megnyugtatósága szétválaszthatatlanul összekuszálódik az otthontalanság szorongató érzésével. A lemez nagyszerűsége egyrészt abban áll, hogy ezeket a csak esetlenül körülírható érzéseket átélhetővé teszi. Az utca- és atmoszférazajok használata, az ének és a hangszerek kiszámíthatatlan hullámzása, a hiányosnak ható rejtélyes szövegek mind abba az irányba hatnak, hogy a hallgató aktívan részt vegyen a folyamatban, kitöltse saját élményeivel a zenéből adódó hiányokat és bizonytalanságokat.
Holter szinte mindig elrugaszkodik valahonnan, zenéje hemzseg a kulturális utalásoktól. Bár szerinte ugyanez a helyzet akkor is, amikor Taylor Swift a pasijairól énekel, csak a tudatosságban van különbség. A Loud City Song egy Gigi című 1958-as MGM musical újragondolása (ami egyébként egy Colette novella adaptációja), pontosabban egyetlen jelenet adta meg a kezdőlökést. A lehető legrövidebben: Gigit luxusprosti nagynénje neveli, beleszeret egy kőgazdag srácba, aki a szeretőjévé akarja tenni, de Giginek ez kevés, bonyodalmak, majd romantikus házasság a társadalom rosszallását magasról leszarva. Nem túl eredeti sztori. Holtert azonban megragadta az említett jelenet, amiben a Gigit elviszi szerelme a Maxim's nevű étterembe, ahol a párizsi high society belépésükig remekül elvolt (vagyis hát imbecillis módon énekelgettek, ahogy a musicalekben szokás), aztán egyszer csak mindenki elhallgat, majd sietősen suttogásba kezd.
A város mellett ez a lemez másik nagy témája: társadalom és egyén konfliktusos viszonya. Itt aztán tényleg hosszasan lehetne írni rengeteg mindenről, Holter rengeteg vetületét érinti a problémának az identitás kialakulásától kezdve, a viselkedés meghatározottságán át, a nők társadalmi helyzetéig. Azonban úgy tűnik, hogy a lemez középpontjában a színpadiasság, a tekintet, az állandó megfigyelés és megfigyeltség áll, a kontroll és a hatalom finoman ható mechanizmusai. Rögtön a második számban kioktatja még a madarakat is, hogy miért figyelnek, nincs jobb dolguk? Nem csoda, hogy rengeteg mostanában készült interjúban olvasható, hogy a Loud City Song tulajdonképpen reflexió a celeb-kultuszra és a realitykre. Szó sincs kultúrpesszimizmusról, Holter egyszerűen csak egy introvertált értelmiségi/művész, aki nem igazán érti, csak kapisgálja mi folyik körülötte és számokat ír töredékes benyomásairól.
Őszintén mondom, próbáltam rövidre fogni, de rettentően sokrétű lemezről van szó, amiben rendesen el lehet veszni. (Apropó Jenny Hval, aki 2013 másik baromi jó „art-pop" lemezét jegyzi, Kate Bushról írta a diplomáját. Hogy lehet valaki ekkora császár?) Ha valakit nem érdekel ez a maszlag, annak is csak azt tudom mondani, hogy a lemez zeneileg is több mint rendben van. A stúdiónak köszönhetően az elektronikus ügyeskedések helyét akusztikus hangszerek veszik át, harsonától nagybőgőig sok minden előkerül. A számok hangzása és érzelemvilága olyan énekes-dalszerzőket idéz meg, mint Joni Mitchell, Arthur Russell vagy Robert Wyatt. Játékos pop és absztrakt jazz is megfér egymás mellett, egyrészt Holter éneke, másrészt egy körülírhatatlanul egységes atmoszféra kibékíti a legkülönbözőbb karakterű számokat is.
A felvezető Worldöt a fúvósok baljós komótossága és az időről-időre magára maradó ének összjátéka teszi egyszerre félelmetessé és szívhez szólóvá. Majd a Maxim's I-nal kezdődik el igazándiból a lemez, először csak a cinek peregnek, aztán belép a zongora és még ha valaki nem is látta a Gigit, akkor is filmszerűen tárul fel előtte üres pompájában az étterem vörös és arany és fehér és fekete, tükrökkel megsokszorozott látszatvilága. Erre a számra és egyébként a legtöbbre jellemző, hogy amikor az ember már azt hiszi, hogy innen nem lehet fokozni, akkor mégis de. A hangszerek össze-vissza csavarognak, hiába érződik a komponáltság, mintha minden zenész valamilyen kiszámíthatatlan, mégis ismerős túlvilági logikát követne, ennek következtében olyan sebesen változnak az érzelmek, mint egy Cassavetes-filmben. A Horns Surronding Me fokozza a maximumig ezt a skizofrén szerkesztést, a refrénben Holter mintha egy verem mélyéről kiabálna, miközben tombolnak a harsonák, az átvezetőkben viszont lágyan énekel a hangszerektől zavartalanul. Mind a kilenc számról el lehetne mondani valami pozitívat, de ami még kiemelkedik, az a Barbara Lewis-féle Hello Stranger feldolgozása, ami ugyanúgy szűrődhetne elő Twin Peaks fenyőerdejeiből, mint egy csatornafedél alól, valamint a záró City Appearing csendes apokalipszise.
A lemez címéhez méltóan hangos, de titokzatos is. Mintha a Kaspar Hauser tételmondatának megfordítása lenne, Julia Holter nem a csendben hallja a sikítást, hanem a zajban a némaságot. A