Mi vagyunk a láthatatlan gyerekek - öt magyar lemez kritikája

Öt idei albumot és EP-t hallgattunk meg magyar rockzenekaroktól, amelyek közül a Hangmás immár nemcsak befelé figyel, a Meztelen Diplomaták pedig jó értelemben véve tábortüzesek. Aztán zajong és zenél még a Gustave Tiger, a Blahalouisiana és a Puszi együttes.

Hangmásszerzői kiadás2013

A Funeral Party Budapest (2007) bulizással töltött éjszakáin viselt napszemüvegétől a Hangmás nem sűrűn válik meg, legfeljebb néha a homlokára tolja nappalonként. Így bár Minda Endréék maguk meséltek róla, milyen új, aktuális külső inger hatására, vagy melyik személyes élmény felszínre törése után születtek meg a negyedik, cím nélküli lemez dalai, a nagyvárosi álmatlanság azért mégiscsak megmaradt az együttes fő ihletforrása. De nemcsak az olyan, konkrétan a partizásról írt számok miatt alakult ez ezúttal is így, mint például a Tudom, hogy hol lax vagy a Budapest Calling, hanem mert a Hangmás zenéje 2013-ban még mindig olyan, mint az a barát, aki egyik buliból a másikba rángat akkor is, amikor mi legszívesebben a bejárati ajtónkon keresnénk már a kulcslyukot.

Amíg a Ragadozón (2011) is akadt még angol nyelvű dal, a friss lemezen már kizárólag magyar szövegeket találunk. Minda Endre pedig, meglepetés!, magával ragadó énekes, egyedül a Budapest Callingban érzem kissé modorosnak - bár az is igaz, hogy a "mi vagyunk a láthatatlan gyerekek" kulcsmondat eleve elég idétlen-erőltetett, szóval talán már eleve kényszeríti az előadót a túljátszásra. A Sándor Dániel producerrel elkészült anyag dalainak több mint felét élőben vették fel, és talán részben emiatt is, de mindenesetre az album kimondottan frissen szól, könnyen magával rántja a hallgatót, és már az első két szám, a szörfgitárokkal megsegített Tudom, hogy hol lax és Ginatonic beindítja a bulimotort. A dance-punk és a darkwave görcsösség nélkül elegyedik itt posztpunkkal, a lendület talán csak az Éhség - Laura Palmer - 1993 háromszögnél akad kissé meg. Kis melankóliájával az Újratervezés pedig ideális választás, hogy lezárja ezt a szinte végig táncolható, dögös albumot. B

Meztelen Diplomaták2013

Hetente mondjuk egyszer-kétszer szoktam gondolkodni olyanokon, hogy a Mikkelsen testvérek közül Lars vagy Mads a jóképűbb, ezért ha valaki a dánok csodálatosságáról ír dalt, nem akadékoskodok sem akkor, ha abban mégsem színészeknek, hanem dán focistáknak vallanak szerelmet, sem akkor, ha a dal címe egy kicsit ügyetlen módon A lányok, a lányok, a lányok angyalokat idézi. Szóval a Michael Laudrupékhoz intézett vallomása után a Meztelen Diplomaták még tavasszal megjelent bemutatkozó lemeze (itt meghallgatható) már eleve egy kicsit nyerő helyzetben volt nálam. De meg azért is, mert a twee-be hajló indie popjuk pont az a műfaj, amiből kétlem, hogy valaha is lehetne túl sok számot csinálni. Az egyszerű hangzásra és harmóniákra, színtiszta popra törekvő műfaj egyike azoknak a ritka dolgoknak, amiknek kifejezetten jól áll a cukiság - noha az egyetlen veszélyforrása is éppen az, hogy az aranyosság és érzelmesség közben könnyű átlendülni arra az oldalra, ahol a cuki már túl cuki.

A solymári zenekar Tövisházi Ambrus producerrel felvett albuma azonban szerencsésen nem lépte át a cuki-túl cuki határt, még az olyan daloknál sem, amiknél pedig már a cím alapján elkezdhetnénk forgatni a szemünket (Felhők szélén veled; Megyek a Nap felé). Bár Magyarország nem egy kimondott szörfparadicsom, a Sellő Grand Hotelre nemcsak rákerült egy Szörfös című dal, de több számban is szörfgitár-hangzás és á-á-á vokálok simulnak bele a teljesen kerek dalok szerkezetébe. A Tóth Attila hangján megszólaló számok szövegei pedig nem akarnak túl sokak lenni, bár egy-két erőltetett megoldáson azért fel lehet szisszenni ("bolyongok, akár a holland", vagy a szöveges betét a Fürediben). Az elsősorban csajozásokról, meg úgy általában a lányokról szóló dalok ritmusa, ha kell, húz minket magával (Te nélkülem; Bolyong), máskor játékos, folkos megoldásokat vesznek elő (Fanni), sőt akár még egy kis örvénylő, leheletnyi pszichedelikus résszel is felrázzák a gitáros popba beleandalgókat (Megyek a Nap felé).

Hogy a magyar popzenét, vagy akár csak a hazai indie popot új útra állító megoldások ezek? Nyilván nem. A Sellő Grand Hotel dallamai viszont éppen olyanok, amik később nem hagynak nyugtot, és folyton a füledben motoszkálnak. És bár ha azt írom, tábortüzes hangulat, annak akkor is van egy rossz szájíze, ha ANNAK a dalnak még csak a gondolatát is igyekezzük elkerülni, a Meztelen Diplomaták tábortüze mégis klassz, mert nem akar többet belemagyarázni abba, ami van. Amikor meg a hideg csípni kezd, a kardigánokat összehúzzuk magunkon, és megforgatjuk a mályvacukrunkat a lángok fölött. B

Gustave Tigerszerzői kiadás2103

Szerettük őket, és szomorúak voltunk, amikor a Hammer Of Gods 2012 elején szólt, hogy vége, de nem is kellett olyan sokat várni, hogy a viszonylag sűrűn változó felállású együttes valamikori tagjai közül hárman valami újba kezdjenek, közösen. Dorozsmai Gergő (gitár, ének), Mező (dob) és Szabó Csaba (basszusgitár, ének; és ő egyébként időnként külsős szerző a Quartnál), azaz a Gustave Tiger bemutatkozó, és itt letölthető/meghallgatható ep-je a legelső dal, a Jeunesse Dorée alapján még egy lo-fi indie rock-lemezzé is alakulhatna, de aztán mégis valami más lesz belőle - valami, amit azért kicsit nehéz kibogozni. A javarészt angolul, részben latinul, itt-ott beszúrt francia szavakkal előadott szövegeket többnyire visszhangosított énekkel halljuk hol Szabó Csabától, hol Dorozsmai Gergőtől, ahol meg nem a fővokált, ott a háttérvokált kenték el, és a zajba minden fronton belefeledkező zenével együtt ez egyszerre lesz magasztos, meg félelemkeltő is. És ebben az tekintetben nem is olyan nagy hülyeség a katedrálispunk kifejezés rá, de nyilván nem valamiféle szakrális, hanem csak olyan értelemben, hogy mondjuk egy nagy belmagasságú zárt épületben jó magasra tudna mászni ez a zene - és ha hozzávesszük, hogy a számok emellett irtó gyorsan meg energikusan pörögnek is, a gyors tempó miatt a dalok egyszerre húznak magukkal vízszintesen, másrészt meg felfelé. Viszont mivel a Gustave Tiger eléggé vonzódik az egykor virágzó, mára letűnt világokhoz, ha már katedrális, akkor az inkább valami évtizedek óta elhagyatott, gazzal felvert templom lenne, amiből előadás közben pattogzik a vakolat lefelé.

Míg az antik Görögország és Róma történelme viszonylag jól reprezentált, az északi mitológiáról nem is beszélve, az ókori Mezopotámia méltánytalanul mellőzött téma a popzenében - a Gustave Tiger most szépített ezen, és a hettitákról, pontosabban a hettitáknak egy időben jól betartó Mitanni Birodalomról énekel, nagyon is klasszul. Mert még úgy is, hogy Morrissey iránt nekem Nagyon Komoly Érzéseim vannak, azt nem lehet nem látni, mennyivel szuperebb sor már, hogy "panic on the streets of Hattusa", mint ugyanez az unalmas Londonnal?! Meg van itt amerikai szellemváros is (Thompson Springs), de ezekből az elpusztult civilizációkból nemcsak azt látjuk, hogy ma már halottak, hanem azt is, hogy valamikor viszont milyen élők és erősek is voltak, és nem nehéz odahallani a gitárzúgás mögé Mitanni szexi férfijait csodás lovaikon hettita városokba bevonulni. Miközben azért azt sem baj látni, hogy ahogyan az ókor történelme egy tök jó sínt ad a lemeznek, azért mégsem egy teljesen lekerekített koncepció ez, hanem csak egy olyan téma, amibe az is belefér, hogy az Eutropiusban például csak egymás mellé vannak dobálva latin és francia kifejezések, de meg még Robespierre neve is.

A számokban van valami végig kitartott és akart késleltetés, nemcsak azzal, hogy a nagyon gyors és hangos dal közepén akkor egyszer csak van olyan, hogy hirtelen megállnak, kiállnak, és olyankor az is tök jó; hanem egy-egy dallamon belül is kis sántítások, elfojtott kihagyások, amik kicsit megakasztják a lélegzetet. De miközben marha vészjósló és fenyegető is a Mitanni Mares, azért a legjobb mégis az, hogy az erődemonstrálás, az egy-két túl hosszúra nyúló elszállás (The Last Temptation Of Gustave Tiger) és a ricsajok mögött nem valami kakofón állásfoglalást találunk, hanem hát csak popzenét. A-

Blahalouisiana2013

Egy nem túl erős szójáték, sőt sajnos szóvicc alapján elnevezni egy zenekart nem feltétlenül a legjobb ötlet, mert ugyan legalább lehet arról interjúkban beszélni, honnan a név, azért mégiscsak megvan annak a veszélye, hogy a reménybeli rajongó egyszerűen összeráncolja a homlokát, még mielőtt egy hangot is hallhatott volna az előadótól. De mondjuk ez legalább egy hatás, és annál intenzívebb lehet később az egymásra találás. A Jacked egykori tagjaiból (Jancsó Gábor, Juhász Ádám, Mózner László, Szajkó András) és Schoblocher Barbara énekesnővel megalakult Blahalouisianával az igazi gondom, hogy a nevük miatti első megütközésen túl rám leginkább semmilyen hatást nem tettek. Pedig a most megjelent első EP-jük egyébként flottul összerakott, és ahogy mondani szoktuk, ha a rádióban ismeretlenül meghallanék róla egy dalt, nemcsak hogy nem tekerném el, de valószínűleg meg is várnám, mire megy ki a játék. Csak hát igazából semmire. Szabványszerű, kicsit rockos, néhol (My Baby Wants To Leave This City) jazzes felnőttpop, ami semmi mellett nem köteleződik el azon túl, hogy komfortérzetet adjon.

Annál is szomorúbb ez, mert ha megnézem ezt a jó egy évvel ezelőtti felvételüket, az egészen más benyomást tesz - lehet persze mondani, hogy ez alma és a körte, akusztikus élőt az EP-vel összemérni, de a Daggers & Strings sessionjén van kémia, van emberi arca a zenekarnak. Míg a Tales of Blahalouisiana már szimplán csak kényelmes, mint egy Morcheeba-lemez azután, hogy háziasszonyok millióinak kedvenc együttese lett. Pedig Schoblocher Barbara szépen és hibátlanul énekel, ráadásul szerencsére mindenféle erőltetettség és anélkül, hogy a hangjában rejlő potenciálra külön fel akarná hívni a figyelmet. A dalok összefésültek és jól szólnak - viszont ha akad is néhány játékosabb, a szerepét kicsit kevésbé komolyan vevő pillanat (például a gitáros kiállás a Bluebird közepén), ezek a kis nüanszok belevesznek a környezetbe. Így azonban nem látom a zenekart a dalok mögött, csak egy ügyesen felmondott leckét arra az órára, ahol azt tanítják, hogyan írjunk ügyes, a háttérbe belebújó rádiószámokat. C+

PusziSzerzői kiadás2013

Az Igazi Férfi egyaránt kiismeri magát a flexek és a satupofák, valamint a Hölgyek lelkének természetén. Mindig akad kéznél egy hasonlata arra, hogy a nő, olyan, mint a hangszer/az autó/egy palack jó bor, a bókolásban pedig profi, és akár egy frissen megmosott hajra is új frizuraként csodálkozik rá. Az eddig két (vagy inkább egy nagy-, és egy kis-, de amúgy innen letölthető) lemezzel jelentkező Puszi Együttes legfrissebb albumának fiktív elbeszélőjét én pont egy ilyen sármőrnek képzelem. Így bár a csupa Férfiból álló zenekarba hárman a Csókolomból érkeztek, amíg a kultstátuszt elért korábbi, időnként még ma is koncertező csodálatos együttesben főleg Ujj Zsuzsanna balhés szerelmi életéből kaptunk szemelvényeket, a Puszi 3-on a "mentem a nőhöz, azt mondják / vittem a kést, hogy elvágjam a torkát" sorok felbukkanásától aligha kell tartani.

Géresi László, Székely Balázs, TG Lupin, Tóth Márton és Tóth Zoltán Spenót együttesének új anyagán a régi zenekar örökségére az egyetlen rájátszás is inkább csak indirekt: feldolgozta az Amari Szi Amarit, ami a másik, berlini Csókolom előadásában lett kvázi sláger néhány évvel ezelőtt. Mivel ez eredetileg cigány népzene, így nem csoda, ha jut egy kis umca-umca is ebbe a számba, de amiért a Puszi igazi tánczenekar, az elsősorban a lemezen végig lüktető funkys basszusnak, diszkós, sőt akár latinos témáknak köszönhető. Az eredmény egy szórakoztató, komolykodást mellőző, a csajozós gesztusokat direkt eltúlzó lemez, a hallgatóra rákacsintó album, aminek dalai valószínűleg élőben teljesíthetik be elsősorban a sorsukat - és mivel a pedagógus-életpályamodellről nemrég írt, de a lemezen nem szereplő dalukkal éppen mostanában kicsit több figyelmet kapott Puszi már amúgy is egy ideje koncertkedvenc zenekar, valószínűleg be is fogják teljesíteni azt. B-