Mézga Aladár nintendózik - Oneohtrix Point Never új lemeze

Daniel Lopatint két szerepben lehet a legjobban elképzelni: egy Nintendo relikviákkal telezsúfolt pincében, képernyők sápadt fényében kuksoló geekként; vagy ősrégi szintetizátorokkal és homályos funkciójú villogó eszközökkel berendezett, űrhajóvezérlőhöz hasonló színpadon generálisként (mondjuk mint Klaus Schulze vagy Jarre fénykorában).

Oneohtrix Point NeverWarp / Neon Music2013

Legkorábbi projektjeiben (Sunsetcorp, Chuck Persons) elnyűtt magnó- és VHS-szalagok nosztalgikus esztétikájának bűvöletében régi popszámokat lassít, visszhangosít és manipulált. Aztán már Oneohtrix Point Neverként egészen közel kerül a new age-es giccshez és a berlini sulis sci-fi elektronikához (jó példa utóbbira a Rifts válogatáslemez). Lopatin az utóbbi pár évben a két eltérő megközelítés közötti egyensúlyozással kísérletezgetett, ennek eredményeként létrehozott egy olyan pszeudo-múltat, ami egyben egy megvalósulatlan jövő is. A hetvenes és nyolcvanas évek futurista ábrándjaiból felhúzott világot pislákoló neonok, pixel felhőkarcolók, a Marsra menetrendszerűen induló járatok és kábelcsatornákon hajnalban hirdető hologram call girlök népesítik be.

Ezt az atmoszférát leginkább a Joel Forddal közös szintipop duójában (korábban Games, most Ford & Lopatin, mert The Game, a betonkemény gengszterrapper szólt nekik, hogy ő már lestipistopizta ezt az ötletes nevet) kelti életre; a megértéshez bőven elég megnézni alább a Strawberry Skies videóját. Egy másik duójáról, amelyet Tim Heckerrel alkotott, itt írtunk. Szólóban legutóbbi lemeze a nosztalgikus szintihangok mellett mindenféle kukázott gagyi, kommerciális hangmintából volt összetákolva, és az egész úszott a sűrű zajban. Esztétikája és célja leginkább a vaporwave-nek csúfolt zsánerhez lökte (amiről tágabb kontextusba ágyazva a Quarton itt olvasható szuper leírás), csak sokkal jobb volt annál.

Az R Plus Seven szintézise a korábban emlegetett megközelítéseknek, Lopatin rengeteg apróra tördelt hangmintát használ, de ezeket abszolút alárendeli a dalszerűségnek, és összhatásában a progresszív elektronika hangzásvilágának visszaadására törekszik. Viszont az alkalmazott technika miatt nem a korai Tangerine Dream vagy az Ash Ra Tempel grandiózus kozmikus tripjei ismétlődnek meg, hanem a lemezt áthatja a barkácshangulat. Ez nem egy Űrodüsszeia, ahol fenségesen úsznak a roppant űrhajók a lakatlan semmiben, hanem Mézga Aladár tét nélküli kiruccanásai. Előkapja az ágy alól a Guliverklit, elindul a végtelenbe, aztán úgyis talál újabb és újabb, többnyire barátságos civilizációkat. A játékos felszín alatt viszont ott egy sor nyugtalanító dolog. Hülye Aladárnak kell ahhoz lenni, hogy csak jó bulit lássunk az univerzum sokféleségében, és ne nyomasszon a totálisan értelmetlen véletlenszerűség.

Lopatin nem hülye Aladár, hál'istennek legalább annyira nyomasztóak az R Plus Seven számai, mint amennyire barátságosnak tűnhetnek első blikkre. Emellett még egy csavarral saját civilizációnkat is ennek a rácsodálkozó tekintetnek teszi ki. Az Americans Terry Riley-t idéző minimalizmusát nyugtalanító zajok és zörejek zavarják meg, félelmetes emberszerű hangfoszlányok hallatszanak váratlanul, végül már rémisztőnek tűnik az, aminek otthonosnak kéne lennie. Pont ezért a furcsa érzésért (és a Pavarotti hasonmásért) várta minden egészséges gyerek a hétvégi Sliders epizódot éveken keresztül. De most komolyan, hát van furább, mint a Still Life-hoz készült videó? Letakarították minden videómegosztóról, pedig emberek a szereplői, nem az Alpha Centauriban élő pocoklények pettingelnek benne.

Az én nagy fájdalmam az, hogy ha kivesszük az egyes számokat az egészből, akkor korrekt iparosmunkának tűnnek, semmi többnek. Aki elég ilyesmi zenét hallgatott már életében, az folyamatosan azt fogja érezni, hogy aha, jó hát ezt is hallottam már, ja meg ezt is, meg ezt is. Biztonsági játéknak tűnik, pedig a Warp kiadónál jött ki, ami azt is jelenthetné, hogy most végleg elismerték azt, hogy ő egy Fontos Elektronikus Zenész. Ettől függetlenül vannak jó pillanatok, például ahogy a trópusi dzsungel hangjai összeolvadnak a digitális pittyegéssel az Inside Worldben; vagy a Zebra egymásnak ugrasztott analóg szintijei. De a lemez összességében semmilyen tekintetben nem innovatív, egyszer sem igazán kaptam fel rá a fejem. Egy jellegzetes mikrostílus felejthető darabja és valószínűleg a Lopatin-életműben is a kevésbé népszerű kiadványok közé fog tartozni. B-