A Holdon át az Antarktiszig

A semmiből jött huszonöt évvel ezelőtt Enya világslágere, a mindenki által csak Sail Awayként ismert Orinoco Flow. Szól-e valamiről a szöveg? Tényleg a lemezkiadójáról énekel benne? Mi köze a dalnak a pizzához? És miért nevetnek azokon a kemény fickókon, akik ezt hallgatják?

A csend és a nyugalom

A legnagyobb slágerek sokszor a semmiből jönnek: így volt ez Psy-vel és a Gangnam Style-lal, de egy Gotye nevű ausztrál dobosból se nézett volna ki senki korábban egy bombasztikus világslágert, és még sorolhatnánk. 1988-ban három, addig ismeretlen énekesnőnek jutott ez a szerep. Ha megnézzük az év brit listavezetőit, csupa bejáratott név, semmi meglepetés: befutott világsztárok (Phil Collins, Pet Shop Boys, U2) küzdenek jól marketingelt fiatal popsztárokkal (Bros, Kylie Minogue), no meg az épp őrületesen menő acid house slágerekkel (Yazz, S-Express). Ebbe a közegbe érkezik meg a Twist In My Sobriety Tanita Tikaramtól (ez inkább a kontinensen lett nagy sláger), a Fast Car Tracy Chapmantől, és mind közül a legnagyobb siker október végén: egy semmihez sem hasonlítható, éteri szám, ami elsőre az ember fülébe mászik, és három hétig vezeti a brit slágerlistát, hogy aztán egész Európán végigsöpörjön, az énekesnőből, Enyából pedig világsztárt csináljon.

Eithne Ní Bhraonáin (angolosan Enya Brennan) nem volt teljesen ismeretlen a kelta folk világában, hiszen idősebb testvérei alapították meg a családi zenekar Clannadot, amely a műfaj rendkívül sikeres együttese lett. Az együttesbe 1981-ben, húszéves korában a húguk, Enya is beszállt, ám egy évvel később a menedzserrel, Nicky Ryannel együtt távozott is, miután kiderült, hogy bátyjának és nővérének más fogalmai vannak a testvériességről, és nem kezelik egyenrangú félként. Enyát Ryan és felesége, Roma karolják fel, és hozzájuk költözik Dublinba, ahol megszületik a munkamegosztás: Nicky a producer, Roma írja a szövegeket, Enya pedig a zenét, és persze ő énekel. Szóló pályáját filmzenékkel kezdi, első lemeze is egy keltákról szóló BBC dokumentumfilm-sorozat soundtrack albuma, és természetesen semmi nem utal arra, hogy Enya rövidesen a slágerlistákra kerül.

Forrás: Warner Music

Az énekesnő nem hallgat popzenét, kifejezetten idegenkedik tőle: "Ha meghallom a mai zenéket a boltban vagy a szupermarketben, azon tűnődöm, hogy mégis mit akarok én a zenéléssel" - mondja egy későbbi interjúban. "Arra kell gondolnom, hogy az emberek azt a fajta zenét szeretik igazából. Én pedig nem. És nem értem, hogyan versenyezhet az én zeném ezekkel." Egy másikban pedig egyenesen azt mondja, hogy "a csend és a nyugalom" jelentik a legfőbb inspirációit. Az amúgy klasszikus, egyházi és népzenén felnövő Enya aztán következő lemezével sem számít különösebb érdeklődésre, ám elköveti azt a hibát, hogy felveszi az Orinoco Flow című számot is, és ezzel valódi karrierje is elkezdődik.

A zene útján a Fidzsi-szigetekre

Enyát a filmzenéi után a Warner szerződteti, melynek nagy-britanniai vezetője, Rob Dickins Enyából pont nem pénzt akar csinálni, hanem egyszerűen tetszik neki a zenéje. Dickins régi lemezipari guru, aki sok popsztárt szerződtetett már a múltban, és Nicky Ryan, a menedzser viccesen meg is jegyzi, hogy "aztán nem követelsz majd slágereket tőlünk, ugye?" Amikor egy évvel később elkészül a Watermark című lemez, Dickins nem felejti el ezt, és megkérdezi a menedzsert: hol a sláger? Ő van a legjobban meglepve, amikor egy héttel később Ryan felhívja: "Megvan!" "Mi van meg?" - kérdez vissza értetlenkedve Dickins. "Hát a sláger!" - válaszol a menedzser, és postázza a kiadónak az Orinoco Flow-t. Dickins pedig egyből érzi is, hogy ebből tényleg lehet valami, és a nagy izgalomban fel sem tűnik neki, hogy az ő neve is benne van a dal szövegében.

"Távolodhatunk, közeledhetünk, Rob Dickinsszel a kormánynál" - énekli Enya, és Dickins csak akkor fedezi fel a saját nevét, amikor elolvassa a szöveget a lemezborítón. Mentségére szóljon, az Orinoco Flow nem az a kimondottan szövegközpontú szám, a rendszeresen ismétlődő "Sail away" (Hajózz el!) soron kívül a legtöbb hallgató semmit nem tud felidézni belőle. Éppen ezért sokan csak Sail Awayként ismerik a dalt, melynek szövege egyébként joggal tűnhet randomszerűen kiválasztott, távoli, egzotikus földrajzi helyek felsorolásaként, illetve utazásra való felhívásként.

A szövegben az alábbi (valós vagy legendabéli, sőt, holdbéli) helyek szerepelnek: Orinoco, Tripoli, Sárga-tenger, Bissau, Palau, Avalon, Fidzsi-szigetek, Tiree, Isles of Ebony, Peru, Cebu, Babilon, Bali, Cali, Korall-tenger, Ebudae, Kartúm, Mare Nubium (ez például a Holdon van), Comore-szigetek, Ross Dependency. (Ez az antarktiszi terület egyben utalás a lemez hangmérnökére, Ross Cullumra.) A szövegről még olyan is van, akinek Brian Eno jut az eszébe, hiszen ő írt olyan dalszövegeket, melyeknél nem a szavak értelme, hanem a hangzása volt elsősorban fontos. Egyébként a dal címe is leginkább azért Orinoco Flow, mert a londoni Orinoco stúdióban vették fel - innét jött aztán az azonos nevű dél-amerikai folyó, és az utazás ötlete is.

Maga a zene a kelta hatás ellenére a lehető legmodernebb stúdióvívmányokat veszi igénybe, amikor Nicky Ryan több rétegben veszi fel Enya hangját, hogy minél kórusszerűbb jellege legyen, és utólag meg is többszörözi azt, akár százszor is. A fő szintetizátor-szólamot az akkor vadonatúj Roland D50-en játsszák fel, ebben található a Pizzagogo nevű beépített hangzás: ez az a pengetett vonósokat (pizzicato) idéző szintihang, amiről egy pillanat alatt mindannyian ráismerünk a dalra, akárhol is halljuk. (Egyébként többen is megjegyzik a hasonlóságot Andy Williams Can't Get Used To Losing You című, 25 évvel korábbi slágerének ugyancsak pizzicatós alapjával, de ez nagyon távol van a plágiumtól.)

Fogalmunk se volt, mi az az Orinoco Flow

Az Orinoco Flow kislemez 1988. október 15-én jelenik meg, és miután Steve Wright lejátssza a BBC Radio 1-on, pillanatok alatt megnő iránta az érdeklődés. Dickinst felhívják a Tower Records egyik boltjából, ahol lejátsszák a teljes Watermark albumot, és ezalatt 45 példányt adnak el belőle - gyakorlatilag mindenki, aki épp a boltban jár, megveszi a lemezt. Az Orinoco Flow október végén már vezeti a brit listát, és három héten keresztül ott is marad az élen, hiába támadja Kylie Minogue vagy a Milli Vanilli. Enya természetesen megdöbben a hirtelen sikeren, de aztán vitézül állja a média rohamát, és minden korabeli interjúban szép, megközelíthetetlen és öntudatos nőként írják le. Ami egyébként a mai napig ugyanúgy igaz.

Az Orinoco Flow és a Watermark album sikere egybeesik az úgynevezett new age és modern classical stílusok felfutásával is. És tényleg: azon a lemezen is keveredik időtlen és modern, spiritualitás és popzene, van észrevehető relaxációs jellege is, és hipnotikusan ismétlődik a kórusrész, ami sok new age zenére elmondható. Bár Enya mindig is elhatárolja magát a new age-től ("Mi az Enya-hangzást keressük!"), mégis ugyanoda sorolja a gonosz utókor, ahová a korabeli Vangelis-, Enigma- vagy Adiemus-slágereket. A new age rövid idő alatt igazi szitokszóvá lesz: két tárgyalás között meditáló, üresfejű yuppie-kkal azonosítják, és nagyjából az Édesvíz kiadó ezoterikus könyveinek zenei megfelelőjeként szokás kezelni. Az Orinoco Flow pedig maga az ideális liftzene, és hamar elhasználttá is válik.

Így aztán csinálhat szegény Enya bármit, ő maga is egy idő után a cikiség szimbóluma lesz a zenei médiában: unalmas és giccses háttérzene, chillout középkorú embereknek, mindenkinek az anyukája szereti és így tovább. A South Parkban az ő zenéjével illusztrálják Stannek, milyen lesz megöregedni és meghalni, de ha ez még nem lenne elég, tavaly Gyurcsány Ferenc is Enya-dalt küldött anyák napjára az anyáknak. Magáról Enyáról - akit leginkább new age-dívaként emleget a sajtó - is csak annyi tudni, hogy egy valódi kastélyban él visszavonultan, és hogy nincs férje, viszont az egyik leggazdagabb ír zenész. Elképesztően sok lemezt ad el, pedig soha nem koncertezik, néhány tévés fellépést vagy ünnepi eseményt leszámítva. És már évekkel a new age-divat előtt is ugyanazt csinálta, amit húsz évvel később.

De ahogy az lenni szokott, szép lassan fordul a kocka, és egyre többen hivatkoznak rá. Hangmintaként előkerült már az Orinoco Flow a kilencvenes évek elején is (ebben a Rebel MC-slágerben), sőt a Fugees is samplingelt már Enya-számot, de legutóbb a hipszterhercegnő, Grimes jelentette be, hogy készülő új lemezére Enya volt a leginkább hatással. Maga az Orinoco Flow pedig filmekbe és menő sorozatokba is bekerül, csak az elmúlt egy-két évben például a Misfits és a Cougar Town egy-egy részébe, valamint a Shrek befejező részébe is.

A dal legemlékezetesebb felbukkanása azonban egyértelműen A tetovált lány amerikai remake-jéhez fűződik (a fenti videón): itt Stellan Skarsgård úgy akarja kivégezni Daniel Craiget, hogy közben a poptörténelem egyik legpozitívabb és legmegnyugtatóbb slágerét hallgatja. Ezt a kontrasztot használja ki a rendező, David Fincher, aki úgy érzi, hogy a gyilkolós jelenet alá valami olyan zene kéne, amit pont nem ilyesmihez találtak ki. Daniel Craig a segítségére siet, és végigpörgeti az iPodját. "Legyen az Orinoco Flow! - mondta, de fogalmunk sem volt, miről beszél" - idézi föl a sztorit Fincher, és amikor a folyton kemény fiúkat alakító Craig hozzáteszi, hogy "tudjátok, Sail away, sail away, sail away", akkor az egész stáb röhögni kezd.