Szép és érdekes, hát miért ne?

Három idei magyar lemez a pop és a jazz határainál, vagy azokon túl, dallamokkal, improvizációval és kattogásokkal. Harcsa Veronika Gyémánt Bálinttal még azon belül is szokatlan albumot hozott össze, hogy csak ének-gitár a felállás. A Morningdeer a furapopon belül jut még tovább. A Trio:Beeperben még techno is van, de persze nem komolyan, az sem.

Harcsa Veronika - Gyémánt BálintSzerzői / Traumton2013

Nem véletlenül kérdeztem meg Harcsa Veronikától és a vele régóta együtt zenélő Gyémánt Bálint gitárostól, hogy szerintük könnyű vagy nehéz a Lifelover című lemezük - ugyanis pont az az egyik legjobb benne, hogy egyszerre mindkettő. Könnyű, mert vannak szép, jól megragadható és megragadó dallamok; vannak átélhető hangulatok a lelkesültségtől az elandalodáson át a melankóliáig; valamint van egy feltűnően egyre jobb, egyre sokszínűbb énekesnő és egy nem pusztán ügyes, de szellemes, muzikális gitáros. És ami már abba az irányba visz, hogy miért nehéz is egyben: van sok kis szépség, jó összjátékok (ilyenek: a gitár ezt csinálja, hogy - az ének azt feleli, hogy), jazzes felkészültség nélkül is élvezhető ötletek nagy számban. Mondjuk a címadó, nyitó és egyben húzószámban a hosszas elkalandozás tapssal, dögös (!) gitárral, kis beszúrogatásokkal Harcsa Veronikától, a háttérbe eldugott rikoltásokkal; vagy az, ahogy On Swimmingben a lalalázós rész egyszerre idézi a komolyzenét és azt a játékos lelkesültséget, ahogy egy kislány próbálgatja ezt a vicces-érdekes-fura-szép dolgot, amit hallott, amikor a szülei elvitték valami könnyebb operára.

Másfelől attól nehéz a lemez, hogy valahol félúton van a pop (vagy jazzpop, de ezt egy kicsit másra használják) és a szokatlanabb, szabadabb, kalandosabb, másféle megoldásokkal más szerkezeteket kialakító jazz között. A legtöbb számban van valami dalszerű keret, refrén és társaik, de aztán vagy annyira ellágyul, vagy annyira fellelkesül a duó, hogy elhagyja ezt a terepet; de mindig legalább fél szemüket rajta tartják, hogy visszatérhessenek, ha kell. Emiatt nehéz követni a Lifelovert: nem szimplán "nehéz, odafigyelős zene", hanem különféle figyelési módok váltogatását igényli. Rajtam akárhányszor kifogott: nahát, szép dallam - gondolom, aztán néhány perc múlva azt veszem észre, hogy lemaradtam arról, hogy már a gitár és az ének kis cifrázásaiban vannak az izgalmak. Ez egyszerre jó: biztosítja, hogy hosszú távon is nyújtson valamit a lemez; és nyilván egy kicsit bosszantó is. Ráadásul egyes számokban néha túlzottan rátámaszkodik a duó a jazz ismert idiómáira. Ez sem feltétlenül baj önmagában; csak aztán mindig kiderül, hogy amikor bátrabbak és elszakadnak, az azért jobb.

Ezzel együtt is azt mondom, amit a Lámpafény című versfeldolgozós lemezről is: még hibáival együtt is bőven jobb ez a lemez, mint ha biztonsági játékot játszottak volna. Annak ellenére ajánlom, hogy sok gondolkodás után arra jutottam, B osztályzatot osztok ki neki.

MorningdeerWhereabouts2013

Az én fejemben a Morningdeer első, innen letölthető lemeze valahogy sokkal "furibb" és "harsányabb" zeneként maradt meg, mint amilyennek valójában bizonyult, amikor újra meghallgattam. Az idézőjelek azért vannak itt, nehogy valaki azt gondolja, hogy a furiság a furiság kedvéért van, a harsányságot meg mondjuk a guettai értelemben kell venni. Dányi Krisztina dalain érződik, hogy azért vannak bennük kattogások és egyéb "nem hagyományos" zenei hangok, mert azok ott vannak körülöttünk vagy bennünk (a torkunkban), szépek is meg érdekesek, miért ne használnánk őket? És erre nem az a válasz, hogy "mert a hagyomány tiltja, tehát romboljuk le a hagyományt!" (ezért mondjuk rá csak jobb híján, hogy avantpop), hanem egyszerűen az, hogy "hát használjuk és kész; hiszen most mondtad: szépek is meg érdekesek". A harsányság pedig a játékosság, esetenként egyenesen pajkosság következménye; ez benne van például az ének hajlításaiban és váratlan fordulataiban, amiknek az az elégséges oka, hogy: jól esnek, jók oda. Szóval az volt a tanulsága az első lemez újrahallgatásának, hogy hiába nem az így értett furaságra és harsányságra van kihegyezve a Morningdeer zenéje, hanem egyszerűen csak zene, azért mégis csak az ilyen pillanatok maradnak meg a legerősebben (például az első lemezről a kedvenc magyar számaink között is szereplő Days záró dallama, vagy az "ú-úhúúú-lallalalla" a Floorból).

Az idei, Japánban is megjelent Concert On A Twig lemezhez ennek az a köze, hogy itt már inkább az apróságok, mintsem a kiugró nagy pillanatok dominálnak. A korábbiaknál is szellemesebb megoldásokat találhatunk lépten-nyomon, nemcsak a jól eső kattogásokat, de "rendes" hangszerek (még szárnykürt is van!) ügyes húzásait is. A folkos-jazzes-soulos műfaji jelzések különféle várakozásokat keltenek a hallgatóban, hogy minek merre kell mennie - aztán ezeket néha a zene gyengéd szeretettel keresztülhúzza, és közben mintha mosolyogna: "hát nem jobb így?". Ráadásul mindez tisztán és melengetően szólal meg. Alig van viszont kiemelkedő pillanat; és ezek egy része (pl. Double Slit, részben a Fair) túlságosan popos, abban a nem egészen jó értelemben, hogy megtörik a lemez sajátos világát.

Félreértés ne essék: a Concert On A Twig sok-sok örömöt nyújt, miközben hallgatom; és ha nem poplemezként tekintünk rá, akkor az sem olyan nagy baj, hogy amikor lejárt, akkor nehéz annál konkrétabb részletekre emlékezni, mint hogy voltak jó dallamok, aranyos kopácsolások, szellemes buherálások. Az igazán nagy dolog majd az lesz, amikor összejönnek majd a - talán csak idézőjelben, de mégis: - "slágerek". De ha elfogadjuk a kereteit (és azt, hogy ezek nem korlátok), akkor ez is megvan a B+.

Trio:BeeperSzerzői2013

Volt ugyan már Trio:Beeper - Morningdeer közös koncert, az előbbi azért mégis más világ. Rubik Ernő Zoltán, Bolcsó Bálint, Hock Ernő zongorán, szintin, fuvolán, "tárgyakon"; elektronikán; bőgőn játszik, mégpedig az a jelmondatuk, hogy 100% improvizáció. A limitált példányszámú kazettán és digitálisan megjelent anyag 11 hosszú számában azért megvannak a támaszkodók. Vagyis hát, szóval. Például a kezdő, techno című számban a kezdeti hülyülés után a bőgő játssza a pofonegyszerű "techno" ritmust, eleinte mintha próbálná gépiesen, aztán meg rájön, hogy lehet ezzel szórakozni is. A második beatboxban pont fordítva: előbb mindenféle hülyülés van az "emberi hanggal csinálunk ritmikus dolgokat" témakörben, és szép lassan jön ki ebből a tényleges beatbox. Aztán vannak még olyanok, hogy bluesnature, jazzballade, filmzene, mindegyikben olyan a vezérfonál, amit sejtet a cím.

A kiforgatott, megbuherált, átironizált, de azért mégis viszonylag stabil, akár tíz percen át is szóló-variálódó alap mellett meg aztán tényleg megy a 100% improvizáció. Van, hogy hallatszik a képzettség; néha meglehetősen szabad, máskor pedig többé vagy kevésbé dallamos egy-egy szólam (főleg a zongora), és ilyenkor bizony akár a klasszikus zene közelébe is eljut. De van bőven olyasmi is, hogy: zongorabillentyűk és egyéb csapkodható dolgok csapkodása; vagy amit fújni lehet, abba egy jó nagy levegő, amivel meg matatni, annak meg a zörgetése és nyikorgatása. És mindez nagyon szórakoztató tud lenni: különösen szépek a csörömpölések, de lehet vigyorogni sok minden máson is; egyszer-egyszer majdnem belefeledkezni ebbe-abba, dallamba vagy majdnem vagy pont nem dallamba, úgy egyáltalán: tehetséges zenészek tényleg szabad zenélésébe.

A zene nem tart sehonnan sehova, ami nem is lenne baj. Inkább az a - nem baj, hanem - furcsa az egészben, hogy mintha mindent kiforgatnának és elviccelnének: a szép dallamokat, a hangulatfestést ugyanúgy, mint a "csak a Hangra koncentrálunk" szabad improvizáció pátoszát; és közben nem látni semmit abból, hogy mi is van ezek mögött a felforgatások mögött, mi az okuk, azon túl, hogy jól esnek. Mármint a zenészeknek, és persze jól esnek nekem is, csak egy idő után (nagyon hosszú azért ez) elkezdek fáradni, elkalandozni, és urambocsá: valami szubszantív dologra vágyni. B