Még az irónián is túl - James Ferraro: NYC, HELL 3.00AM

James Ferraro

James Ferraro kísérleti/zajzenészből lett az utóbbi években afféle meta-pop teoretikus, akinek Konceptuális Műalkotásain a popzene helyzetén elmélkedő kritikusok és zenehallgatók csámcsognak - bár igazán sokat azért mintha ők se hallgatnák a lemezeit. A legutóbbi albumról viszont azt mondta: ez személyes lesz.

James FerraroHippos In Tanks2013

Legnagyobbat eddig a Mai Világ észrevétlen liftzenéiből összerakott Far Side Virtuallal robbantotta (itt írtunk róla - érdemes arra is odafigyelni, hogy a kommentelők között olyan szintű vitát váltott ki, amilyet csak jóval mainstreamebb produkciók szoktak). Az a lemez az imént leírtak betetőzése volt olyan értelemben, hogy igazából felesleges volt meghallgatni, mivel a róla szóló írásokból mindent meg lehetett róla tudni, az élvezet lehetőségét pedig gyakorlatilag szándékosan kizárta - igaz, így is hozzájárult a vaporwave-nek nevezett műfaj születéséhez.

Második 2013-as albuma, a NYC, HELL 3.00AM viszont Ferraro elmondása szerint - totálisan eltávolított utóbbi anyagai után - egy személyes lemez. Kérdéses persze, hogy egy ilyen posztmodern tréfamestertől mennyire kell ezt komolyan venni; azt mindenesetre tanúsíthatom, hogy például a Far Side Virtuallal szemben ez a lemez tényleg szerethető, és hallgatható akár anélkül is, hogy folyamatosan a leselkedő ironikus csavarokat kémleljük.

Az albumon Ferraro leginkább az indie R&B bőrébe bújik, akárcsak előző anyagán, a letölthető Coldon, a hangsúly azonban máshová, tényleg sokkal inkább az "emberre" kerül. A téma a szimulákrumokkal teletűzdelt éjszakai nagyváros elidegenedettsége, vonzó-taszító atmoszférája stb. - nem túl eredeti, de azt hiszem, a műfajhoz képest sikerül róla újat mondania. Míg például a Weekndet hallgatva egy ebben a közegben otthonosan mozgó, megnyerő szociopata nőcsábásznak érezhettük magunkat, addig Ferraro egy elveszett, tulajdonságok nélküli, csakis szorongásai és hiányai által jellemezhető figurát alakít, akit egyszerre nyomaszt a nagyvárosi élet kiszámíthatósága és káosza, ahol sok minden nem az, aminek látszik, hanem mondjuk éppen a második legvalószínűbb lehetőség. A lemez annak a hangja, amikor a banális látványok iránti posztironikus lelkesedés is kiég, és helyébe a minket is tartalmazó hatalmas rendszerrel szembeni szorongás lép.

Zeneileg ez összefolyó, a soundscape és a kerek dal között félúton levő, deprimált, lassú számokat jelent, amelyekben azért az ambient és kísérleti elektronikai hatások is előjönnek; Ferraro háttérbe húzódó éneke pedig inkább illeszkedik a "fehér" "experimentális pop/rock" hagyományba, mint az R&B-ébe. Igaz, a lemez talán egy fokkal egyhangúbb a kelleténél. Van egy-két unalmasabb rész, ahol úgy érezhetjük, hogy a koncepció sulykolása fontosabb volt, mint hogy a megvalósítás igazán ütős legyen; és vannak didaktikus "koncept" elemek is, mint amikor a számok között olyanokat ismételgetnek géphangon, hogy "money" vagy "MTV" - de ezeket akár figyelmen kívül is lehet hagyni, mert az atmoszféra kétségtelenül működik és beszippant.

Ha igazán kiemelkedő dalokra nem is kell számítani, azért itt van az Irreplaceable fülbemászó, elnyújtott szenvedése; az Eternal Condition idegtépő "kérem várjon, amíg kapcsoljuk ügyintézőnket" hangulatú szintidallama; a Cheek Bones, ahol Ferraro a sok cigaretta által okozott tüdőrákról dalol és egy hörgő köhögés-sample adja a legfogósabb részt; a régi soul-hangmintára épülő Fake Pain; vagy a Niggas, aminek annyi a szövege, amennyi a címe, de nem csak emiatt érdekes. Ezek kiugranak annyira a masszából, hogy végig fenntartsák a figyelmet.

Ezt a lemezt be is akartam szopni, meg nem is, végül aztán beszoptam. Az éjszakai 4-es 6-oson például ideális hallgatnivaló. B+ (Dubrovszki Dániel)