Hömpölygő, fura álom - Lee Bannon új lemeze

Lee Bannon

Úgy tűnik, a zenetörténet legfontosabb hat másodpercére képtelenek ráunni az elektronikus zenében. Tavaly a house legendája, Paul Woolford Special Request néven adott ki egy rave-jungle korszakot megidéző lemezt, és többek között Tessela Hackney Parrotja kapcsán is gyakran emlegették a kritikusok, hogy az amen break még mindig hatással van a tánczenére. Az idei év pedig a generációjában az egyik legtehetségesebbnek tartott hiphopproducer, Lee Bannon jungle inspirálta albumával indult.

Lee BannonNinja Tune2014

Lee Bannon első lemezén még ide-oda ugráló ötletekből felépített, sokrétű hiphop volt hallható; szinte alig pihent meg egy-egy témánál, hogy az teljesen kibontakozhasson, és bár helyenként nagyon is slágeres, végig olyan érzés hallgatni, mintha rövid számrészletekkel, hangmintákkal dobálnának egyszerre több irányból. A lemezről itt írtunk részletesen, lelkesen. Nem meglepő módon a Fantastic Plastic nem volt széles körű közönségsiker. Aztán a tiniként befutott, de a klasszikus New York-i hiphopot feltámasztani kívánó Joey Bada$$ producereként a hiphopon belül elég sokan megismerték Lee Bannont.

Tavaly leigazolt a Ninja Tune kiadóhoz és el is kezdte szórni az infókat új lemezével kapcsolatban. Például, hogy kár őt J Dillához vagy Flying Lotushoz hasonlítgatni, sokkal inkább olyanok hatottak rá, mint Squarepusher vagy a Boards Of Canada, és nem mellesleg odáig van Goldie munkásságáért, és a mai napig emlékszik rá, hogy mennyit szólt gyerekkorában az Inner City Life. Valamint úgy látja, hogy a jungle igazából nem más, mint a nagyon gyors hiphop.

A fiatal producer nem a levegőbe beszélt: az Alternate/Endingsen nyoma sincs a Fantastic Plastic komplex, montázsszerű hiphopjának. Helyette higgadtabb, jóval kevesebb hangmintát felhasználó, valóban a Squarepusher-vonalon mozgó, vészjósló, disztopikus hangulatú hiphop-jungle mutáns szól. Egy-egy számon belül nagyon kevés eszközt használ, így elsőre szokatlanul monotonnak tűnik, mivel nincs annyi izgalmas pillanat és váltás. Ám valójában nem is ezekkel akarja eladni magát a lemez, hanem furán nyomasztó hangulatával. Hiába, hogy a dobokat helyezi előtérbe, a háttérben meghúzódó zörejek, helyenként lágyan beúszó énekminták a hangsúlyosabbak, és egy idő után szinte teljesen beszippant a kietlen, komor világ.

Az első két szám még valamivel agresszívabb oldalát mutatja az Alternate/Endingsnek, a higgadtság még kevésbé karakteres. A Resorectah és az NW/WB is néha idegbeteg módon pattog ide-oda, nem spórol a glitches tekerésekkel sem. A feszült energia jobban érezhető, mint a későbbiekben. Aztán valamivel lassul a tempó és a lemez hátralévő része inkább egybefolyik, egy hömpölygő és fura álomba, amiből csak néha lehet kiszakadni. Ilyen pillanatok közé tartozik a Bent/Sequence lebegő éneke, amiről a fokozódó feszültség sem tudja elterelni a figyelmet, vagy a 216 poszt-dubstepes első fele és kísérteties zongorája.

Lee Bannon zenéje egyszerre tűnik múltidézésnek és valami jövőbéli jungle-nek. Saját elképzelései szerint formálja azt a régi hangzást, ami gyerekkorában benne ragadt az agyában. Első hallgatásra el át lehet siklani a fogódzók felett, ezért az Alternate/Endings azon lemezek közé tartozik, amiket hagyni kell pihenni egy kicsit, hogy aztán újra és újra végighallgatva kidomborodjanak finom megoldásai, az a bágyadt, fátyolos atmoszféra, amit utoljára talán Andy Stott két évvel ezelőtti lemezén éreztem. A-