Zúzás helyett hazatalálás - a Crystal Stilts budapesti koncertje

New Yorkból jött egészen Budapestig a Crystal Stilts turnéja. Az öttagú zenekarra a pszichedéliától a zajos, agyontorzított rockzenéig rengeteg minden hatással volt, de melyik az együttes valódi arca?

A Crystal Stilts öt-hat éve az egyik legmenőbb új zenekar volt Brooklynban: kellően hangos ahhoz, hogy együtt emlegessék őket az akkor épp futó, zajos gitárpop zenekarokkal (ezek egyike, a Vivian Girls dobosa, Frankie Rose ráadásul egy időre be is szállt dobolni a Stiltsbe), viszont a brit posztpunk és a hatvanas évek pszichedelikus popja is ugyanúgy képviseltette magát a zenéjükben. Brad Hargett mély énekhangjáról ráadásul mindenkinek Ian Curtis ugrott be, de a zenei hatásaikat elég sok egyéb helyről csipegették össze ahhoz, hogy rájuk lehessen sütni a „csak egy újabb Joy Division-mániás zenekar" bélyeget.

Az együttes mindhárom albumát szerette a sajtó, bár a tavalyi Nature Noirnál már páran a zenekar szemére hányták, hogy megelégszenek a példaképeik utánzásával, de ettől még senki sem kérdőjelezte meg a Crystal Stilts helyét a jobbfajta amerikai indierock zenekarok között. A péntek este a Kuplungban játszó zenekart megdöbbentően olcsón lehetett megnézni első budapesti koncertjén, és ennek is köszönhetően egész sokan voltak kíváncsiak a brooklyniakra.

A Crystal Stilts énekese, Brad Hargett - a kép nem a budapesti koncerten készült Forrás: Mike Katzif CC

Azt nem tudom, hogy a hangosítás tökéletlensége mekkora szerepet játszott ebben, de a Crystal Stilts ezúttal nem nagyon mutatta a zajos, Jesus And Mary Chain-rajongó arcát, sokkal inkább tűnt egy olyan amerikai zenekarnak, amely ugyan a manchesteri posztpunk, az új-zélandi gitárpop és egyéb hasonló irányzatok hatására indult, de idővel azért csak hazatalált a nagybetűs, amerikai rockzenéhez. Ebből a szempontból a leginkább az olyan Paisley Underground zenekarok pályáját futja be, mint a Green On Red, amelyre zeneileg is emlékeztet a Crystal Stilts: az idegesen kaparászó gitár és a búgó orgona alól is kihallatszanak a countrys, soulos hatású dallamok.

Brad Hargett nem az a kimondottan szuggesztív frontember, az énekhangja sem túl változatos de ezekhez a számokhoz illik, a négy zenésznek pedig gyakrabban kell magára vonnia a figyelmet, amikor Hargett csak hátratett kézzel bámul a semmibe. Az a tény sem könnyítette meg a helyzetüket, hogy pár méterre a színpadtól gond nélkül lehetett beszélgetni a nézőtéren, így sajnos nem tudott úgy berántani a koncert, ahogy azt például a Wooden Shjips tette egy héttel ezelőtt. A Crystal Stilts persze nem is erre játszik – sok a lassabban poroszkáló, kellemesnek is mondható szám, amiknek egyébként megvan a hangulatuk, bár biztos voltak, akik több zúzást reméltek a koncerttől. Azt nem is várta tőlük senki, hogy túllépjék a saját korlátaikat, de egy fokkal intenzívebb élmény azért nem lett volna rossz, ebben viszont most a körülmények nem segítették a zenekart. Ha mondjuk Bécsig mentem volna ezért, akkor lehet, hogy kicsit csalódott lennék, így viszont nehezen hiszem, hogy jobban el lehetett volna tölteni ezt az egy órát péntek este a Király utca környékén. B