Angel Olsen 2012-es furcsa-folkos bemutatkozása után a második lemezére felfedezte magának a karcos '90-es évekbeli indie rockot. Zajosan és vadul szóló egyenes rockszámok mellé becsúszott egy-két csendesebb szomorkodás is, de az album végére a gerjedő gitárok maradnak majd meg mindenkiben. Az új számokban keménység és intimitás nagyon jól megférnek egymás mellett, mint Cat Power jobb pillanataiban, de leginkább, mint Lisa Germano méltatlanul hanyagolt Geek the Girl lemezén.
Olsen mély hangon búg vagy kiabál - kiköpött Grace Slick az orgánuma egyébként - olyan rém egyszerű dolgokat, mint például "I don't know anything!/ But I love you!/Yes I do!" a Forgiven/Forgotten-ben, mindeközben elektromos zúgás tölti be a horizontot, több nem is kell a boldogsághoz. Vagy ott a Hi-Five: magányos vagy? Akkor adj egy pacsit, mert én is! (A fiúk egyébként ilyenkor pacsi helyett dudálni szoktak.) A lemez egyik csúcspontja amúgy furcsán kilóg ebből a "ha szar is minden, akkor sem adom fel" hangulatból, a 7 percesre nyújtott White Fire olyan végtelenül nyomasztó, hogy akár lehetne bónusz a Desertshore-on. Összességében nagyon hosszúnak tűnik a Burn Your Fire, nincs majdnem 50 percnyi kraft az anyagban, a végére már fárasztó és uncsi. B
Nehéz megmondani precízen, hogy mi különbözteti meg a hatásos és fülbemászó popot az érdektelentől. Egyszerűen vagy összejön, vagy nem. A Dee Dee vezette Dum Dum Girlsnek most nem igazán jött össze. Pár éve a Best Coasttal és a Vivian Girlsszel egyetemben egy egész nyáron át képtelen voltam megunni ezt a fajta napszítta, kicsit rágógumis csajrockot, azóta mindannyian elfáradtak sajnos. Legjobb pillanataikban olyanok voltak, mint egy csapat szertelen tini, akik farmersortban és bikinifelsőben nekiindulnak a nyárnak, aztán lesz, ami lesz.
A Too True ezzel szemben sokszor izzadságszagú, a rosszabb számok olyanok, amiket a béna reklámosok "fiatalos" spotok alá álmodnak. A keverés most leginkább a '80-as éveket idézi, de inkább hallgassatok ehelyett Blondie-t. A középtempós balladák kifejezetten kiábrándítóak, megkeseredett középkorúaknak sem néznék el oly savanyú dalokat, mint mondjuk az Are You Okay. A tweepopos báj is csak nyomokban sejlik fel, egyedül a lendületes Rimbaud Eyes és a posztpunkos, szögeletes Cult of Love érdemel említést. C+
Picit már unalmas, hogy mindig külön le kell írni egy előadóról, hogy skandináv, már ha ugye skandináv. MØ, azaz Karen Marie Ørsted éppen dán és nagy vonalakban passzol a skandináv elektropop énekesnők sorába, úgyhogy ezt a kört most sem sikerült megúszni. Viszont ő már biztosan sokat számítózott, -felteszem főleg a Tumblren lóg - mert megpróbált minél több menő, friss hatást beemelni a zenéjébe. Ezek általában jól állnak neki, viszont így egymás mellé zsúfolva olyan karikatúraszerűek lesznek néhol, mint az album promóvideója.
A No Mythologies szuper magabiztos debütálás, viszont érződik rajta az a zavarodottság és sérülékenység, ami egy húszas éveiben járó emberre jellemző. A szintitémák nincsenek agyon bonyolítva, okosan várnak a sorukra, hogy a refrénekben hatásosan kiteljesedhessenek, a 808-as puha kopogása pedig végig szolidan a háttérben marad; úgyhogy Ørsted kicsit kelletlen, de egyébként változatos vokálja kerül a középpontba. A fő baj tényleg az a lemezzel, hogy olyan, mintha csak egymás mellé lenne dobálva egy csomó single, ilyen ez-is-tetszik-meg-az-is-tetszik alapon. Ezért külön-külön, egy-két melléfogástól eltekintve olyanok a számok, amiket bármikor be lehet vetni egy buliban. Legtöbbeknek tuti a bombasláger I Don't Wanna Dance fog megmaradni, pedig az érzéki, house-os Slow Love érdemelné az igazi figyelmet, pont az a szám, amit minden épeszű ember rögtön rápakol a "$EX" elnevezésű playlistjére. B+
Be kell vallanom, hogy Tara Jane O'Neil neve nekem semmit nem mondott körülbelül két hónappal ezelőttig, pedig már több, mint tíz éve ad ki szólólemezeket. Mindenesetre azt az infót csíptem el róla, hogy a szétcincált, poros riffeket halmozó Rodanben basszusgitározott. Arra számítottam, hogy ez egy zaklatott, agresszív lemez lesz, ezek után eléggé meglepődtem, mivel az idei év eddigi legszellősebb és legbékésebb albumába sikerült belefutni.
A dob és a basszus teljesen hiányzik, a fátyolosan szóló gitár és az ének helyett sokszor csak vokalizáló O'Neil hangja szinte összeolvad. A végtelenül nyugodt, hangulatfestő textúrák csak félénken közelítenek, viszont nem lesz teljesen ambient, mert annál direktebb és fókuszáltabb. A Microphones Glow Pt. 2 lemeze volt ilyen, nagyon erős atmoszférát teremtett, de azt jól elkülöníthető számokkal tette, még ha sok természeti zajt is használtak Elvrumék. A Glow sötét, viharos erdejével szemben a Where Shine New Lights olyan, mintha megrekedt volna egy örök hajnali pillanatban, amikor éppen csak felkelt a nap, de a talajmenti pára még nem oszlott el. Nagyon egyben van a lemez, nehéz kiemelni számokat, az Elemental Finding mondjuk különösen szép. A-
Mit lehet várni egy 44 év csend után új albummal előrukkoló, kultstátusú, 70 évesnél idősebb szájhigiénikustól? Én úgy általában a hippikből semmi jót nem nézek ki, úgyhogy nem voltak vérmes elvárásaim. Linda Perhacs tavalyig egyetlen lemeze, a zseniális 1970-es Parallelograms a maga darabjaira hulló, vibráló folkdalaival a 2000-es években beinduló New Weird America "mozgalom" szent grálja, de a második lemez után világos, hogy kegyelmi pillanatban született és megismételhetetlen.
Már ott gyanút fogtam, amikor Perhacs olyasmiket nyilatkozott, hogy lesz itt techno, meg minden anyám kínja, mert ő halad a korral és minden belefér. Nagy tragédia mondjuk nem történt, csak lett egy felejthető, néhol kaotikus, feleslegesen finomkodó new age lemez. Az ének még mindig klassz, széles regiszterű, azok a legjobb számok ahol a különböző éneksávokkal szórakoznak, mint a feljebb is meghallgatható Julia Holtert is szerepeltető Prisms of Glass. Hangulatilag viszont nagyon egysíkú az album, minden hangból az sugárzik, hogy oké, állj meg egy picit, örülj minden apróságnak a világban és nyugodj meg. Ez még akkor sem sok, ha jóindulatúan megfeledkezünk a Parallelogramsről. B-
Marissa Nadler gyakran feltűnik black metal bandákban vendégénekesként, például a stíluson belül is depresszívnek számító Xasthurban, úgyhogy egy fél pillanatig sem dőltem be annak, hogy az új lemez ilyen verőfényes címet kapott. A sajtóanyagban aztán megmagyarázza, hogy egy komoly szakítása volt júliusban, szóval nem csalt a megérzésem. A July producere Randall Dunn volt, aki például a Six Organs of Admittance-szel és a Sunn O)))-nal is dolgozott, ennek megfelelően dramatikus a hangzás: szélesvásznú, vonósokkal aláhúzott, tipikusan közép-nyugati folk, gótikus beütéssel.
Ez az időben elsüllyedt, archaikusnak ható megszólalás tökéletesen passzol a szakítás után melankolikus nosztalgiához. Alela Diane tavalyi lemeze volt tematikusan és hangulatilag is nagyon hasonló, a July tulajdonképpen az About Farewell Technicolor kiadása. Nadler igazán elveszettnek tűnik, vannak ehhez illő magányosan kocsikázós számok (Drive), szinte csak elsuttogott vallomások (Firecrackers), de azt is be kell látni, hogy egy-két olyan szám is becsúszott, amiket egy érzelmes részeg Joni Mitchellből néznék ki. B
Március 22-én egyébként lesz is menő csajbuli, május elején pedig MØ-tis meg lehet majd nézni a hajón.