Gyere vissza maszatolni

Man vs. Indian Man

Számos hatás, utalás közepette csúszik szét és ki a kezünk közül a Man vs. Indian Man bemutatkozó EP-je. De pont ezért lehet meghallgatni sokszor, pláne, hogy mindössze 12 perc a hat szám.

Kézenfekvő a furább számokat a lemez végére tenni, az Ann Arbor-i duó azonban pont fordítva jár el: a cím nélküli bemutatkozó EP-n az első szám a legszétesettebb. A wonky hiphopot megszégyenítően kóválygó ritmus, hangminták, akusztikus hangszerek, dubos basszusok pulzálnak lazán, álmosan. Az ének viszont mintha rá sem hederítene erre a káosz szélén egyensúlyozó zenére, a maga lazán pszichedelikus világába merül el. A következő szám a másik végpont: csingilingi dallamos, lassú, álmos és melankolikus house, még valami diszkós gitár emléke is felbukkan.

A maradékban a két végpont között, de egyiket sem elérve kóvályog rokonszenvesen a Man vs. Indian Man. Az ének klasszikusan dallamos, éppen a szépelgésen innen kedvesen pszichedelikus, ámde mintha ügyet sem vetne a világra. Fel- és elmerülő könnyedebb dallamok, bénácska dobgéphangzások, bőkezűen adagolt maszatolások, némi zörgés: könnyű kihámozni a velejét, viszont a körítés miatt nehéz is megfogni. De ez itt a jó értelemben olyan, hogy a hangulaton túl nem sok marad meg belőle a 12 perc végén: mert ez a hangulat visszahív. Én legalábbis sokszor meghallgattam, szerettem.