Örök kamaszok és rontópálok. Három független rocklemez

A Cloud Nothings, Mac DeMarco és a Black Lips nem hasonlítanak túlzottan egymásra, de közös bennük, hogy az amerikai (és kanadai) indierock elismert előadói, és összeköti őket a kamaszos attitűd, illetve utóbbi kettőt a botrányos koncertek is. Meghallgattuk a most megjelent lemezeiket.

Cloud NothingsWichita2014

„Nehogy ez a kis hülye elbízza magát, vagy elkezdjen REM-lemezeket csinálni" – aggodalmaskodott a szerencsés kolléga két éve, amikor koncerten láthatta a Cloud Nothingsot az SXSW fesztiválon Austinban. Dylan Baldi nem sokkal azelőtt alakította valódi zenekarrá az addig gyakorlatilag a szóló projektjeként funkcionáló Cloud Nothingsot, amely a korábbi, dallamos, ártalmatlan gitárpop helyett akkor váltott át reszelősebb, agresszívabb, punkos rockzenére. Az Attack On Memory lemez rögtön a legmenőbb új független rockzenekarok közé emelte az együttest, a korai emo-rock őszinteségét idéző Baldit pedig a nemzedéke legreménytelibb énekes-dalszerzői között kezdték emlegetni.

Azóta a zenekar háromtagúra fogyatkozott, miután a gitáros Joe Boyer kiszállt, így Baldi maradt az egyetlen gitáros, akit egy bivalyerős ritmusszekció kísér. A legfontosabb információ a lemezzel kapcsolatban az, hogy a félelmek alaptalanok voltak, sőt, Baldi nemhogy nem csillapodott le, hanem még sokkal dühösebb és erőteljesebb zenét csinál. Míg az Attack On Memoryn voltak kisebb-nagyobb stílusbeli kalandozások, a Here and Nowhere Else-en az elejétől végéig egy energikus power trió dübörög végig, melynek motorja a dobos Jayson Gerycz, aki most is „úgy üt, mintha az élete múlna rajta". Ugyan itt már nem Steve Albini a producer, most talán még inkább átsüt a lemezen Kurt Cobain szelleme (bár a Replacements őszinte punkrockja legalább ennyire az eszünkbe juthat, de még a Green Day említése sem eretnekség), ennek ellenére épp kezdhetnénk úgy érezni, hogy kicsit egysíkú a lemez, amikor jön az utolsó két szám, melyek az album csúcspontjai. A hétperces, basszusában a Gun Club Sexbeatjét is megidéző, bestiális Pattern Walksban egy fölösleges másodperc sincs, míg az I'm Not Part of Me a legfülbemászóbb dal a lemezen. Baldi most nem lépett előre akkorát, mint két éve, de úgy tűnik, a kamaszkora épp elég hosszúra nyúlik ahhoz, hogy ne kelljen aggódnunk az elREM-esedés miatt. B+

Mac DeMarcoCaptured Tracks2014

Ezt a kanadai énekes-dalszerzőt már láthattuk Budapesten: tavaly tavasszal a Kuplungban adott egy remek hangulatú koncertet. Én addig nem nagyon hallgattam őt, úgyhogy leginkább az maradt meg, hogy Mac DeMarco szuper showman, akinek láthatóan tök mindegy, tíz ember előtt játszik, vagy tízezer előtt (utóbbira nem tudom, volt-e már példa egyáltalán), de úgy árad az egyéniségéből a lazaság, hogy simán magával ragadja azt is, aki egy számát se hallotta előtte. A baseballsapkás, folyton vigyorgó DeMarco zenéje is ilyen: felületesen hallgatva semmi különös, tinglitangli gitározgatás által kísért, unott hangon elénekelt dalok, és sokkal inkább az attitűdje miatt szokás egy lapon emlegetni Nathan Willamsszel (Wavves), semmint stílusbeli hasonlóságok miatt.

Mac DeMarco azonban új lemezén, a Salad Daysen is bizonyítja, hogy nemcsak azért érdemes rá figyelni, mert a koncertjein a legkülönfélébb őrültségekre képes, hanem mert csak úgy balkézről is remek számokat ír. Az egész lemeznek a tavalyi Kurt Vile-albumhoz hasonló, lusta, nyári hangulata van, és tényleg úgy hangzik, mint a singer-songwriter korszakbeli John Lennon slacker verziója (az amerikai kallódó fiatalokat nevezték így a kilencvenes években). Apropó slacker, húsz éve a fiatal Beck kapta meg ezt a jelzőt, és DeMarco sincs túl messze tőle, bár azért az a fajta zsenialitás egyelőre hiányzik a dalaiból, ám nem lehet azzal vádolni, hogy ne csinálna változatos zenét. A gitár mellé hol özönvíz előttinek hangzó szintik kúsznak be (Chamber of Reflection, Passing Out Pieces), máskor úgy hangzik, mint egy lelazult Luke Haines (Go Easy), de az sem gond neki, hogy egy az egyben lenyúlja a Kinks Picture Bookját (Salad Days), a saját képére szabva. DeMarcóban abszolút benne van a nagyobb kiugrás ígérete is, de egyelőre jól érzi magát az öntörvényű zenész szerepében, és amíg ilyen eredménnyel teszi ezt, mint itt, addig ennek csak örülni lehet. B+

Black LipsVice2014

Ebben a cikkben szereplő három zenekar közül messze a Black Lips áll a legközelebb a szívemhez, mégis az ő lemezük kapja a legrosszabb osztályzatot. Ez azonban nem meglepő, ha tudjuk, hogy az atlantai garázsrock zenekar eddig sem az egységes életművéről volt ismert. A legtöbben (így én is) a 2007-es Good Bad Not Evil lemez hatására figyeltek fel az együttesre, és a Black Lips azóta is felváltva készít kevésbé és jobban sikerült lemezeket. A 200 Million Thousand és ez a mostani is az első csoportba tartozik, a legutóbbi Arabia Mountain pedig az utóbbiba. Pedig most is vannak a zenekar legjobb dolgait megidézően jó számok, együtténeklős kórusok, rontópál garázsrock rohanások (én a Funnyt, a Dorner Partyt és az I Don't Wanna Go Home-ot sorolnám ide leginkább), melyeket nyilván jó lesz majd hallani az augusztusi budapesti koncerten.

Most azonban mégsem sikerült olyan jól megragadni az együttes szellemiségét, mint a legutóbbi lemezen, ahol Mark Ronson ismét bizonyította, miért szokás az egyik legjobb mai producernek tartani, most viszont Patrick Carney (Black Keys) és Tom Brenneck (The Budos Band) inkább a countrys, ízig-vérig amerikai rockzene felé tolják a zenekart (különösen Carney), és ez annyira nem jó ötlet. Azt is megmondom, miért nem: a mai rockzenekarok közül a Black Lipst láttam az egyik legtöbbször élőben, és általában felejthetetlen élményt nyújtott a koncertjük, a szétesett idétlenkedéstől kezdve a koncert végén menetrendszerűen bekövetkező színpadinvázióig. A koncerteken rendszeresen gusztustalankodó-primitívkedő Black Lipstől én biztosan nem akarok bluesos balladákat vagy meglett, countrys rockzenét hallgatni, és eddig valahányszor mással próbálkoztak, mint a részeges, ellenállhatatlanul dallamos garázsrockkal, nem lett jó vége, és ez most sincs másként. Legközelebb újra a jó lemezen a sor, a koncert pedig ettől függetlenül egész biztosan püspökség lesz az Akváriumban. És persze, ez a lemez sem rossz, csak tudnak ennél jobbat is. B-