Jobb, ha az emberek a szexszel foglalkoznak, mint ha a politikával

Az emberek nem szívesen beszélnek arról, milyen volt a szexuális életük a Kádár-korszakban, de jól emlékeznek az NDK-s lányokra, a nudista strandokra és az 1985-ös szépségkirálynő választásra – áll Tóth Eszter Zsófia és Murai András könyvében, amely Szex és szocializmus címmel jelent meg a hét elején. Az egyik szerzővel beszélgettünk mindezek mellett arról is, hogy hazudtak-e az Ifjúsági Magazin újságírói, miközben arra törekedtek, hogy rendes szocialista ifjakat neveljenek.

"Arról írunk a könyvben, ami a Kádár-korszak nyilvános terében a diskurzusokban megjelent. Egyszerűbben, amit az emberek a korabeli sajtóban elolvashattak, a tévében és a filmekben láthattak" – foglalja össze a lényeget Tóth Eszter Zsófia.

Tóth Eszter Zsófia, a Szex és szocializmus című könyv egyik szerzője. Egyébként történész és tanár is Fotó: Pályi Zsófia - Origo

Milyen témák jöttek elő leggyakrabban, amikor az interjúkat készítették a könyvhöz?

Az Ifjúsági Magazin és állandó rovata, a Doktor úr, kérem, a nudista strandok és a legérdekesebbek a vándortörténetek, mint amilyenek az NDK-s lányok. Ha mostanában egy társaságban bedobod, hogy NDK-s lányok, mindenkinek van valami véleménye. Általában az, hogy szexuálisan szabadosabbak voltak, elmentek egy cigiért is, de nem voltak túl szépek. Ám amikor azt kérdeztem valakitől, hogy milyen fogamzásgátlót használt, vagy milyen szexuális élményei voltak abban a korban, hogy meséljen el egy konkrét történetet, gyakran nem jött válasz. Privátban megírtak egy-két konkrét történetet, ami a könyvbe be is került.
Ha egy történész interjút készít, az embereknek általában az az elvárásuk, hogy elmegy egy 56-oshoz és megkérdezi, hogy mit tetszett csinálni a forradalmi napokban; amire az a válasz érkezik, hogy fegyverrel harcolt. A szerelmi történetek például nem kerülnek napvilágra.

Talán ez a történelemoktatás jellegéből is fakad, ahol az adatokon, a hősi cselekményeken, a fordulópontokon és a dátumokon van a hangsúly, miközben a mindennapok történelmére már nem kerül sor.

Részben ez az ok, részben pedig az, hogy Magyarország ilyen szempontból nagyon konzervatív ország. Ha kicsit nyugatabbra megyünk, az NDK-ról már bőven születtek ilyen írások, például ott van Josie McLellan könyve a Love in the Time of Communism: Intimacy and Sexuality in the GDR, de a bécsi könyvtárak is tele vannak ilyen könyvekkel.

A német társadalomnak egészen más a közelmúltjához való viszonya. Elég csak a Stasi-akták nyilvánosságra hozására gondolni, de általában is nagyon jól haladnak a korábbi rendszereik feltárásával. Nálunk múlt-feldolgozásbeli hiányosságok vannak, vagy prűdebbek az emberek?

Inkább múltfeldolgozási probléma ez szerintem: megjelent egy csomó tabutéma, amit a tanítás során is tapasztalok. Például szalonképtelennek számít, hogy egy diákkal arról beszéljek, hogy a nagypapája munkásőr volt, de az is, ha csendőr vagy párttitkár volt. Ez szerintem elég nagy baj. Családokban generációkon keresztül kibeszéletlen dolgok vannak, pedig egyetlen családnak sem fekete-fehérek a történetei. Ha csak a saját családi történeteimet nézem: van olyan, aki megjárta a hadifogságot, majd az 50-es években börtönbüntetésre ítélték, mert szidta a szovjet technológiát a gyárban. Lehetnek olyan családok, ahol mindkét ágon csak a rendszer áldozatai vagy csak a rendszer nyertesei voltak, de általában nem ezt tapasztaltam.

Forrás: Libri

A könyv szerint a sajtóbana szex, bár atyáskodó stílusban, de sokkal inkább téma volt Kádár idején, mint manapság. Miközben az egy sokkal zártabb világ volt, mint a jelenlegi. Ez ellentmondás vagy pont, hogy nem az?
Az akkori fiatalság kiemelt célcsoport volt: az állami ideológia szintjén a cél a szocialista emberré nevelés volt. Ehhez hozzátartozott az is, hogy a fiatalok elsajátítsák a szocialista nemi erkölcsöt. Aszódi–Brencsán A házasélet abc-je című könyvében ezt remekül megfogalmazta. És hogy mennyire sikerült ezeket az elvárásokat ténylegesen tematizálni, és mennyire vitték át a gyakorlatba az emberek? Szerintem ez nagyon az adott társadalmi rétegtől függött. Nálunk például ez úgy nézett ki otthon, hogy odaadták a Gólya hozza című könyvet, hogy olvassam el. Ma már ez nem így működik, mert az interneten bárminek utána lehet nézni, ahol azért nagyon vegyes a tartalom, és sok a szemét is, plusz ha nincs ott a szülő, egy gyerek elveszhet ebben a tengerben.

A legtöbbet az Ifjúsági Magazin cikkeivel foglalkoztak, átnézték az összes 1965–89 közötti lapszámot, ami majdnem 300 újságot jelent. A Kádár-rendszerben a közbeszéd irányított volt. Ahogy írják, a lapban az általános sorrend: témafelvetés, példák riportokkal, vallomásos olvasói levelek közlése, végül egy moralizáló vélemény/értékelés. Valódiak voltak az olvasói levelek és a bennük közölt történetek?

Találkoztunk Molnár Mártával, aki a levelezési rovat vezetője volt. Azt mondta, hogy valósak voltak, sőt, voltak időszakok, amikor olyan mennyiségű levél özönlött a szerkesztőségbe, hogy alig győzték megválaszolni. A hőskorban több munkatárs is ezzel foglalkozott. Persze előfordultak kamulevelek is. Minket viszont elsősorban az érdekelt, hogy ami a levelekből megjelenik a sajtóban, az milyen problémát ábrázol, és abból milyen következtetéseket vonnak le a kor újságírói.

A vélemények ütköztetése azért volt fontos, hogy a végén a főszerkesztő kimondhassa a perdöntő végszót?

Fontosnak tartották, hogy legyen tere annak, hogy a fiatalok kifejthessék a pró és kontra véleményüket, ami után jött a főszerkesztő, aki mindig olyan zárszót mondott, ami a kor erkölcsének megfelelt. Van olyan példa, hogy egy 17 éves lány beleszeretett egy házasemberbe, aki egy zenész – mit csináljon? Jött a vita, majd a végkövetkeztetés, hogy házasember szeretőjének lenni nem helyes.

Fotó: Pályi Zsófia - Origo

Az akkori újságírókat az önbizalom vetette szét, vagy rájuk kényszerítették ezt a népművelői, mindent tudó szerepet?

Ők erre azt mondták, amikor találkoztunk, hogy segíteni akartak a fiataloknak. Szerintem nem érezték úgy, hogy a fiatalok fölött állnának, inkább a saját erkölcsi mércéjüket tartották jónak. Szerintem azt sem érezték, hogy ők valamilyen hazug ideológiát szolgálnának ezzel. Volt, aki azt mesélte, hogy azért is magáévá tudta tenni a fiatalok problémáit, mert neki is nehéz volt ismerkedni, még jól emlékezett a saját 15 éves kori önmagára.

És ott volt dr. Veres Pál, a Doktor úr, kérem című levelezési rovat vezetője, akiről kiderült, hogy nemcsak orvos nem volt, de szexológus sem. A szerepét ugyanakkor nagyon hitelesen alakította. Kaptak arra választ, hogy miért nem kérdőjelezte meg senki az ő szakértelmét?

Sajnos ő már meghalt, pedig az lett volna az igazi, ha vele beszélgethetünk. Veres Pál országjáró előadásokon vett részt, ahol olyan témáról beszélt, amiről máshol nem beszéltek. Létezett ugye a szexuális felvilágosító irodalom és a Parabolában néha lehetett látni meztelen nőket – ennyi. És akkor jön egy ember, aki szabadon beszél a szexualitásról. Szerintem senkinek nem jutott eszébe, hogy elkérje az orvosi diplomáját. És az is előfordulhat, hogy olyan pozícióban volt, hogy nem is lehetett őt megkérdőjelezni – ezt persze nem tudom.

Az akkori erkölcsi normákhoz képest merész témaválasztásokat viszont nem követte a nyelv, az újságírók gyakran nem nevezték nevükön a dolgokat, sokszor használtak körülíró, szimbolikus nyelvezetet. Miért nem kezdett el a témákat követve a szöveg is lazábbá válni?

Cenzúrahivatal nem volt a korban – erről Takács Róbert írt egyébként kiváló tanulmányokat –, de az újságírókat hetente behívták értekezletre a pártközpontba. Voltak tabu témák és tabu kifejezések is, amikről tudták, hogy nem írhatják le; de mással is megüthették a bokájukat. Például az Ifjúsági Magazin ’88. márciusi számának volt egy olyan címlapja, amelyen egy lány nemzetiszínű nyakkendőben látható. Ez kiverte a biztosítékot.

Ifjúsági Magazin '88-as címlapja a nemzetiszínű szalaggal Forrás: Vincze Barbara

A másik furcsaság, hogy a filmes nyelv és a sajtónyelv is eltér: a 70-es évek végétől a filmek nyíltabban ábrázolják a nemiséget, de még a homoszexualitást is, a róluk szóló kritikák viszont sokkal óvatoskodóbbak. Miért?

Úgy voltak ezzel a korabeli politikusok, hogy még mindig jobb, ha az emberek a szexualitással foglalkoznak, mint ha a politikával. Még mindig jobb, ha Jancsó Miklós meztelen nőjéről beszélnek, mint arról, hogy miért végezték ki Nagy Imrét. Erre nagyon jó példa A tanú című film, amit ugye betiltottak, miközben több olyan filmet meg nem, amiben meztelen testek láthatók.

Írnak a könyvben a prostitúcióról is, ami azért érdekes, mert sok szempontból máig tartja magát az akkori szemlélet, azaz hogy egy nő akkor áll kurvának, ha lusta, és a könnyebbik utat választja a pénzszerzésre, valamint, hogy nem a nyomor, hanem a magas igényei viszik a bűnbe. Voltak még olyan témák, amelyeknél meglepődve tapasztalták, hogy 25 év elteltével sem változott sokat a megítélésük?

Több ilyen van. Például a család mint érték ma is nagyon hasonlóan jelenik meg. Aztán a lányanyaság, az egyedülálló szülőség ma sem értékként jelenik meg a hivatalos diskurzusban.

Mi az oka annak, hogy az elhíresült ’85-ös szépségkirálynő-választást tárgyalják a könyvben, míg a pornót – ami szemlátomást szorosabban kapcsolódik a szexualitáshoz – viszont épp csak megemlítik?

A másodikkal kezdem: tudományos könyvet akartunk írni, amelyben a normalitásnak tartott szexualitásról akartunk beszélni. Mi az, ami akkor megjelent a hivatalos térben? A pornó egyáltalán nem. Közszájon forgó történet, hogy a nyolcvanas évek második felében már néztek az emberek hangalámondásos pornót, de ez titokban folyt, és ennek megfelelően nem jelent meg a nyilvános diskurzusban, a sajtóban. Ugyanez indokolja azt is, hogy a '85-ös szépségkirálynő-választással viszont sokat foglalkoztunk: az volt az első olyan alkalom a szocialista időszakban, amikor a nyilvános térben megjelentek női testek pusztán azért, mert esztétikailag szépek voltak. Ezt látni lehetett a tévéhíradóban, a sajtóban és moziban is (a Szépleányok című dokumentumfilmben). Az indulók ugyanolyan lányok voltak, mint bárkinek a szomszédja. Gondot az okozott, hogy teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Főleg, miután a hozzájárulásuk nélkül bekerültek egy nyugati pornómagazinba, és még csak pénzt sem kaptak érte. A filmben látható, hogy amikor ezzel szembesülnek, zokognak.

És a kor zenéje? A rockzenekarok számaiban azért rengeteg a szexuális tartalom, és tömegek hallgatták őket.

Az egy külön könyv témája lenne, és ügyelni akartunk arra, hogy befogadható legyen a terjedelem. A mai olvasóközönség visszariadna egy háromszáz oldalas könyvtől. A célunk az volt, hogy a könyv érdekes legyen, figyelemfelkeltő, szórakoztató és tudományos is.

Fotó: Pályi Zsófia - Origo

Végül kaptak választ arra a kérdésükre, hogy a szexualitás tematizálásának módja mit árul el a Kádár-korszakról?

Ha tételmondatban kell kifejezni: megerősítette azt a hipotézisünket, hogy Magyarország tényleg félúton van Kelet és Nyugat között. A szexualitásról való beszédben is. Érdekes téma lenne az is, hogy hogyan beszéltek vagy nem beszéltek a saját szexualitásukról az emberek.

Más kérdések maradtak még nyitva?

Tovább lehetne menni a tárgyi megjelenítések mentén, mint a vetkőzős toll, kacsintós toll, pénztárca. Aztán meg lehetne nézni a szexuális felvilágosító irodalom alakulását, hogy mondjuk az említett Aszódi–Brencsán-könyv kiadásai miben változtak.

Tóth Eszter Zsófia egy korábbi könyvéről, a Kádár leányairól itt olvashatja el kritikánkat!