Elég hangosan és gyorsan játszottunk - a Blondie a Quartnak

A Blondie tagjai 1977-ben: Gary Valentine, Clem Burke, Deborah Harry, Chris Stein és Jimmy Destri

A Blondie a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának egyik legsikeresebb zenekara volt, slágerei a mai napig nem vesztették el a szavatosságukat, és a zenekar még mindig létezik, épp most jelentet meg új lemezt Ghosts of Download címmel. Az együttes gitárosával és fő dalszerzőjével, Chris Steinnel beszélgettünk arról, hogyan élte túl a zenekar a szakításukat Debbie Harryvel, mennyire követi a mai zenéket, és hogy valós-e az a kép, ami az utókorban él a hetvenes évek New Yorkjáról.

Debbie Harry és Chris Stein idén márciusban Austinban Forrás: AFP/Jonathan Leibson

Az utóbbi években megszokhattuk, hogy csak szökőévente készül új Blondie-lemez, ez a mostani viszont egész hamar jött. Mi ennek az oka?

Megpróbáltunk mi is lépést tartani a változásokkal, és megtalálni a módját, hogy könnyebben és gyorsabban dolgozhassunk. Régen ugyebár ez egy hosszú és drága folyamat volt, hetekig jártunk stúdiókba, ami nemegyszer belekerült százezer dollárba is. Most pedig egy laptoppal, sokkal rövidebb idő alatt meg lehet csinálni ugyanazt, összehasonlíthatatlanul olcsóbban. Nekem nagyon tetszik, ahogy az internet felborított mindent, ugyanakkor a lényeg most is a jó dalokon van, ezt sose lehet mással pótolni.

Azt nyilatkozta, hogy ez volt az első lemez, ami úgy készült, hogy a zenekar többi tagja nem is volt jelen. Mennyire vettek részt egyáltalán a folyamatban?

Mindenki hozzátette a magáét, csak épp nem voltunk egy helyen, mindenki máshol élt vagy lakott, amikor a lemez nagy részét összeraktuk. Én egyébként is szerettem bíbelődni a számítógéppel, de volt ennek tehát gyakorlati oka is. Nagyrészt ugyanaz a felállás játszik, mint a legutóbbi lemezen, vagyis rajtam és Debbie-n kívül még a dobos, Clem Burke maradt a hetvenes évekbeli Blondie-ból, a többiek újabbak. Igaz, Leigh Foxx, a basszusgitárosunk lassan húsz éve velünk van, őt sem mondanám már új tagnak.

Honnét jött az új lemezen feltűnően jelen lévő latin hatás?

Az utóbbi négy-öt évben elég sok latin zenét hallgattam. A lakosság nagyjából egyötöde latino, a zenében azonban még mindig elég komolyan megvan a különállás, nem nagyon hallani spanyol nyelvű számokat a rádiókban. Elkezdtem hát magamtól keresgélni, és eléggé megkedveltem az olyan újabb stílusokat, mint a reggaetón vagy a cúmbia, vagyis az elektronikusabb, modernebb latin dolgokat.

Annak idején a Blondie volt az első sztárzenekar, amely írt egy hiphopszámot, és ön dolgozott az első hiphopfilmnek tartott Graffitiben is. Hogy tetszik az, amivé ma lett a stílus?

Nagyon bírom például Kanye Westet, tetszik, hogy mer kísérletezni. De mondhatnék több nevet is, akár 50 Centet, vagy bárkit, én a mai napig elég nyitott vagyok, és a legkülönfélébb stílusokat is kedvelem. A Blondie zenéjében is mindig megvolt ez a nyitottság.

Hogy tetszett a CBGB-ről készült film?

Nem láttam, csak részleteket belőle, de azok alapján elég képregényszerűnek tűnik, noha a valóságban az egy jóval sötétebb korszak volt. Akkoriban az összes keleti parti nagyváros kimondottan veszélyes hely volt, és New York sem volt kivétel. A '73-as olajválság utáni recesszió nagyon erősen érintette ezeket a városokat, és össze sem lehet hasonlítani azzal a féktelen konzumerizmussal, ami ma uralja Amerikát. Ma tényleg minden a pénzről szól.

A Blondie mitől volt népszerűbb Európában, mint otthon?

Azért mi a magunk idejében Amerikában is elég sikeresek voltunk, hogy mást ne mondjak, négy listavezető számunk volt. Tény viszont, hogy az európai és különösen a brit közönség sokkal egységesebb, ott hamarabb elterjed valami az egész országban, Amerika viszont sosem volt egységes, hanem egymástól különböző régiók voltak, amelyekben mindig másfajta ízlés uralkodott. Ezt mára az internet csökkentette némileg, de akkoriban csak a legpopulárisabb, középutas dolgok válhattak nagyon népszerűvé: emlékszem, hogy '77-ben nem tudtam sehová se menni úgy, hogy ne a Hotel California szólt volna.

A Blondie-t emlegetik punkegyüttesként is, de mindig kilógott onnét. Hogy látszott ez belülről?

Mindig is popzenekarnak tartottuk magunkat, noha a régi videókat megnézve koncerten mi is elég hangosan és gyorsan játszottunk, mint a punkzenekarok. De a punk főleg stílus kérdése volt akkoriban, mi pedig egy kicsit mások voltunk.

A Blondie tagjai 1977-ben: Gary Valentine, Clem Burke, Deborah Harry, Chris Stein és Jimmy Destri Forrás: Wikipedia

Az hogyan létezik, hogy a Blondie a nyolcvanas évek elején a világ egyik legsikeresebb együttese volt, ám ön nem sokkal később tönkrement?

Hát ez elég tipikus történet: túl sok drog, túl sok mindenkiben megbíztam, és ez lett a vége. Előfordult ez akkoriban másokkal is, ebbe a folyóba sokan beleléptek a szakmában. Továbbá sosem voltam jó üzletember, a dolognak ez a része sosem érdekelt, viszont azokat a tapasztalatokat szerencsére sikerült hasznosítanunk, és tanultunk belőlük.

A legtöbb együttes nem éli túl, ha a tagjai a magánéletben is együtt vannak, majd szakítanak. Önök jó huszonöt éve nincsenek már együtt Debbie-vel, de a Blondie most is működik, minek köszönhető ez?

Debbie-vel mindig nagyon közel voltunk egymáshoz, és nagyon hasonlóak is vagyunk. Ugyanúgy nagyon gyakran találkozunk azóta is, ő egy fantasztikus nő.

Az előző Blondie-album, a Panic of Girls nem kapott túl pozitív kritikákat, ezzel a mostanival elégedettebbek?

Egy kicsivel talán jobbnak érzem, igen. A Panic of Girls sokkal hosszabb ideig készült, nem volt egységes munkamódszer, és még nem jöttünk ki olyan jól az új billentyűsünkkel, Matt Katz-Bohennel sem, mint most. A mostani lemezen több vendég is közreműködik, és jóval modernebbnek is hangzik.