A mi generációnknak annyi - mondta kedvesen. Fatoumata Diawara az A38-on

Vágólapra másolva!

A balkános és ska-sanzon-punk-latin-mifene vonalon kívül ritkán jut el a hazai klubokba nemzetközi világzenei produkció (kivétel és anomália a Tinariwen a Zöld Pardonban). Aki volt már mondjuk a Müpában ülve feszengős, székek közt táncolós koncerten, az tudta igazán értékelni, hogy Fatoumata Diawara az A38-on lépett fel.

Rónai András

Vágólapra másolva!

világzene Mali afrikai zene Fatoumata Diawara

Bár a gitáros-énekesnő 2011-es, Fatou című lemeze a szűken vett világzenei körökön túl is komoly siker volt, azért nem lepett meg, hogy nem tolongtak az emberek az A38-on. Aztán hamar kiderült, hogy voltunk annyian, hogy jó lehessen a hangulat, és ez a fontos. Feltehetően többen nem kifejezetten az énekesnő rajongójaként, inkább Mali miatt jöttek; Diawara jól reprezentálja azt a sajátosan könnyed és elragadó szépséget, ami miatt az ország (ahonnan egyébként Franciaországba költözött) világzenei szuperhatalom lett.

A koncertről további képek itt láthatók Fotó: Brindza Csaba

A koncert még a várhatónál is jobban Fatoumata Diawaráról szólt, aki persze nagyszerű énekesnő, elragadó személyiség. A számok előtt hosszan magyarázta, miről szólnak: a legtöbb az afrikai nők problémáiról, még a háború is a gyerekeikért aggódó anyák szemszögéből került elő. De hiába, hogy a nők "körülmetéléséről", értsd: csonkításáról szóló szám felkonferálásában azt mondta, hogy "a mi generációnknak már annyi", és a fiatalokért szól a dal, attól még - számunkra fura, számára feltehetően természetes módon - a Boloko szép és önfeledt táncolásra alkalmas zene.

A fő gond az volt, hogy a lemezhez képest, amelyen például John Paul Jones, Tony Allen és Toumani Diabaté játszik, a zenekar szükségképpen halványabbnak tűnt. Pláne, hogy két fehér ember is volt benne! De a viccet félretéve a francia dobos játéka tényleg fantáziátlan és fapados volt, míg a francia gitáros rendesen tette a dolgát, csak egy-két szólója tűnt egészen kicsit túlzásnak; az "afrikai" (Diawara konferelása, nem nevezett meg országot) basszusgitáros is csak néha próbált kitűnni holmi slap játékkal.

De azért nem volt ez olyan nagy baj, inkább a "lehetett volna jobb is" kategória, mint a "nem jó". Azt is többféleképpen lehet értékelni, hogy néha Fatoumata Diawara jól láthatóan-hallhatóan elengedte magát, és olyankor a kedves-szép zenétől egy magasabb szintre ugrott a koncert. Egy darabig úgy éreztem, hogy jobb lett volna több ilyen pillanat, azonban a végén kiderült, hogy pont elég volt. Amikor Diawara a ráadásban felhívta a közönséget a színpadra, az emberek olyan sokan és olyan lelkesedéssel rohantak fel, amilyet inkább hardcore-koncertektől várnánk, nem holmi "világzenétől" - és ez visszamenőlegesen is elmosta a fenntartásaimat. B+