Na jó, nesztek, egy jó kis kaszabolás - Perc, Sd Laika és Untold lemezei

Untold: Black Light Spiral lemezborító

Még mindig nagyon megy ám a zajos, mutáns techno (korábban itt és itt írtunk sok ilyen lemezről). Ezen belül az ipari hatású, nyomott-nyomasztó irányzat is: az alábbi három lemezre komoly kritikai figyelem irányult idén. Azonban ezt a megszólalást mindhárom más-más módon közelíti meg. Perc a hatásvadászat bevált eszközeit fordítja ki, Sd Laika a ritmusokra koncentrál, Untold pedig, nahát, szellemes.

PercPerc Trax2014

Az ipari techno újkeletű felfutásának egyik vezéralakja Perc, vagyis Ali Wells, aki saját zenéjén túl Perc Trax nevű kiadójával is sokat tett a mozgalomért. (33 kiadvány meghallgatható a Bandcampen, köztük ez is.) Az itt szemlézett lemezek közöl az ő nagy sikert aratott The Power And The Glory-ja az, ami hatásában leginkább illeszkedik az ipari zene hagyományához, mármint sötétszürke, klausztrofóbiás, és könnyű megfejteni, hogy arról szól, hogy valami nagyon nem stimmel a világban, a hatalommal. (A legtöbb kritika konkrétan a brit politikáról beszél, noha Perc leszögezte: "nem úgy van az, hogy látok egy riportot a gazdaság helyzetéről, és rögtön szaladok a stúdióba, hogy a dühömet beleöntsem egy technoszámba".) De szerencsére nem úgy szól erről, ahogy szoktak.

Ismerős eszközöket vesz: a zörgésig torzuló, túlvezérelt dobok, ritmikus zúgások, kiabálások, fémes csattogások, hosszúra nyúló nyomott intrók, torzított röhögcsélés, miegyebek - ellenpontként a majdnem szép ambientes úszások is megjelennek itt-ott. Azonban mesteri módon csavarja ki ezeket a hatásukat ezerszer bizonyított eszközöket - hiszen épp azért, mert tudjuk, hogy "aha, ettől most be kell szarnom", valójában nem is szarunk be igazán. Perc eltolja az arányokat, rendszeresen túlfeszíti a húrt; mondjuk addig zúgat valamit, amíg már rég unalmasnak kellene lennie a szabálykönyv szerint, ám valójában pont így lesz hatásos. (Nyilván ez csak azért lehet így, mert amúgy a kisujjában van a szabálykönyv, tökéletesen tud ritmikus zajokat és bomba dobokat írni.) Vagy na jó, nesztek, bedob egy jó kis torz kaszaboló technót, de valahogy a hangzástérben egy egészen kicsit "rossz helyre" teszi, úgyhogy a feloldás helyett csak tovább húzza a hallgatót. Aztán amikor tényleg jön a katartikus döngölés, akkor abban nem lehet nem érezni azt, hogy "tessék, úgy játszom veled, ahogy akarok". Vagyis nem csak a hatalom aljas játékairól szól mint témáról, hanem valamiféle hatalmi játékot megjelenít a zene és a hallgató viszonyában is. Ettől kiemelkedő ez a lemez, jóval több, mint egy erős ipari techno, noha amúgy az is, amikor úgy akarja. Tuti rajta lesz számos év végi listán, megérdemelten. A- (Perc május 17-én, szombaton a Technokunst sorozat keretében mutatja be lemezét az A38-on.)

Sd LaikaTri Angle2014

Sd Laika már-már infantilisen "húdedúrva" című nagylemeze a ritmusra helyezi a hangsúlyt. Segít ebben, hogy a That's Harakiri kiindulópontja, a grime azért nem annyira kötött, mint a techno (amúgy a jellegzetesen brit műfajt - ahogy a kritikusok általában fogalmaznak: - "dekonstruáló" Peter Runge amerikai). Noha maga a központi ritmus mindig egy-egy egyszerű és átlátható, ütős breakbeat, de elképesztő, hogy Sd Laika mi mindent tud kihozni ezekből. Önmagukban is szellemesek, és az, ahogy köréjük rendeződnek a szürke zörgések, kaotikus kattogások, lézeres lődözések, esetenként a hideg-fenyegető szintidallamocskák, jelentősen gazdagítja őket. Nagy mennyiségben vannak még meglepő váltások, és ami jóval ritkább: tényleg egyedi dobhangzások.

Ráadásul a ritmus elsődlegessége magasabb szinten is megjelenik: ennek sűrűsödései és ritkulásai, mondhatni a ritmus ritmusa strukturálja a számokat. Az I Don't néha már ambientig szétterül, aztán még annyira összetorlódnak a dobok, hogy szinte hallani, ahogy lökdösik egymást a nagy nyüzsgésben. A csúcsszám Meshesben pedig az a csodálatos, ahogy a különböző dobhangzások adogatják egymásnak ha nem is a konkrét ritmust, de a lüktetést. Van persze a That's Harakirin kellő mennyiségű olyan hang, amit nevezhetünk "durvának" meg ilyesminek, de az alapvető élményem nem ez vele kapcsolatban: bőven felülírja az, hogy a ritmusok szellemessége sokadszorra is lenyűgöz, és bizony széles mosolygásra késztet. A-

UntoldHemlock2014

Untold a dubstep környékéről indult, majd a dubstep utáni világ egyik meghatározó szereplője lett, nemcsak zenészként, hanem a Hemlock kiadó vezetőjeként is, innen indult például James Blake is. Azonban mindig kiemelkedett a gyakran komolykodó mezőnyből feltűnően szellemes, gyakran kifejezetten nagyon vicces számaival. (Itt van belőlük egy szuper válogatás, aztán lehet beszerezni az összes többit is.) Ehhez képest első nagylemezén, a kissé coilos című Black Light Spiralon nyomott techno hallható, legalábbis első látásra. (Amúgy ez nem akkora meglepetés, mert egy EP-sorozat már felvezette.) Ha az ember túlteszi magát azon, hogy szirénák, a már sokszor említett ritmikus, szürke zörgések, torzuló dobok és lefojtott pulzálások és társaik népesítik be a lemezt, akkor megtalálja Untold szellemességének nyomait.

Ott van ez a Drop It On The One kis csúszkáló, szippantásszerű hangjaiban, a Sing A Love Song valahonnan Jamaicából érkezett, egymásra torlódó ismétlődéseiben, a Doubles zörmögéseiben, a Strange Dreams "hahó, tudnék én fasza groove-okat írni ám" nyitásában stb. És miután az első sokk elmúltával ráállt a fülem ezekre a - talán mondhatjuk - viccekre, nem bírok nem hallani valami kikacsintást mondjuk a Hobthrush kaszabolása mögött. Persze lehet, hogy ebben van némi wishful thinking is, de az biztos, hogy jóval szórakoztatóbb és egyedibb lesz a lemez, ha ezekre koncentrálva hallgatjuk, mint ha a sokadik nyomasztótechnót keressük benne. Nagy szüksége van ennek a szcénának erre a hozzáállásra, jóval nagyobb, mint Untoldnak a komoly megmondásra. B+