Különvélemény - Peter Gabriel nosztalgiabulija Budapesten

Peter Gabriel koncertje.

A Genesisszel és szólóban is rocktörténelmet író Peter Gabriel 27 évvel az első, és tíz évvel az eddigi utolsó budapesti fellépése után látogatott újra Magyarországra, ahol a legsikeresebb lemezét adta elő. Ártanak-e neki az évek?

Peter Gabriel sose volt se az a tipikus rocksztár, se az a tipikus popsztár, annak ellenére, hogy a hazánkban (de egyébként máshol is) oly népszerű progresszív rock egyik meghatározó együttesének, a Genesisnek volt az énekese, aztán pedig a múlt század végének MTV-barát popját annyira uralta, hogy állítólag az ő Sledgehammer című dalának klipjét játszotta le legtöbbször a videotévé. Nem beszélve arról, hogy a nagyszerű Scott Miller szerint az ő Intruder című száma tehet arról, hogy a nyolcvanas évek zenéje úgy szólt, ahogy. Peter Gabrielt soha senki nem nézte úgymond autentikusnak, ami pedig sokak szerint a rock létalapja lenne, viszont az idősödő híres zenészek azon törpe kisebbségéhez tartozik, aki nem festi a haját, ami tök autentikus. Viszont mindig (sokszor) csinált olyasmit, amire senki nem volt felkészülve: a hatvanas évek végén szürreális jelmezekben ugrált a színpadon, a hetvenes évek végén kiszállt a zenekarból, ami éppen igen sikeres volt és ő volt az arca/hangja, a nyolcvanas években megtiltotta a dobosainak, hogy ráüssenek a cintányérra, valamint behozta a világba a világzenét (mely tett minden pozitív és negatív következményével szembe kell majd néznie a végelszámoláskor).

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Gondolom, aki nekikezdett ennek a cikknek, a fentieket mind tudja magától. De a felütés arra szolgál, hogy rá tudjak mutatni: milyen, khm, ellentmondásos, hogy a valaha mindig új dolgokat próbálgató Gabriel most már évek óta olyasmikkel foglalkozik, amikkel minden adóhiánnyal küszködő idősebb valahai rocksztár: előbb szimfonikusan feldolgozta a saját életművét, most pedig a messze legsikeresebb albumát (So, 1986) játssza el bárhol, ahol igény van erre, ráadásul, hűha, azokkal a zenészekkel, akikkel közel harminc éve is turnézott.

A kérdés ezek után az, hogy ezt az ellentmondást feloldotta-e a budapesti koncert, vagyis meg tudta-e csavarni Gabriel ezt a nosztalgia-formátumot úgy, hogy valami értelme is legyen? A válasz pedig: hát majdnem. A koncert a művész bejelentése szerint három részből állt, egy (állítólag) visszafogottabb-akusztikusabb elsőből, egy húzósabb-elszálltabb másodikból, majd pedig a 86-os album komplett elővezetéséből, de olyan óriási különbséget nem lehetett felfedezni az epizódok között. Ahhoz képest, hogy a műsort a zenészekkel (a King Crimson-tagként meg egyébként is legendás Tony Levin, David Rhodes, David Sancious, Manu Katché) reklámozták, Gabriel mintha nem bízott volna eléggé bennük: a hasonló produkciók, lásd Roger Waters, esetében megszokott módon mindenkinek ott volt a fülén a fejhallgató, szóltak a lemezek megszólalását egy-az-egyben felidéző hangminták, ritmusalapok – bár Waters produkcióival ellentétben itt azért nem a lemezek minél tökéletesebb reprodukálása volt a célkitűzés. Valahogy vacakul is szólt az egész, a dobok időnként határozottan olyan hangot adtak, mintha valaki bugyigumit pöckölne egy mikrofonnak.

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Ugyanakkor. A tulajdonképpen eszköztelen színpadkép, ami, részben éppen a fejhallgatóknak meg a burjánzó laptopoknak, monitoroknak köszönhetően nagyjából úgy nézett ki, mint a Különvélemény c. film díszlete, főleg pedig az egészen káprázatos világítás nagyon sokat hozzátett az élményhez. Voltaképp nem volt semmi extra, még színek is csak néha, de minden mindig mozgásban volt, mindennek mindig köze volt a zenéhez – nem emlékszem, hogy ennyire hatásos dolgot ebben a műfajban valaha láttam volna. Az első részben a harmadik szám közepéig égve maradtak a nézőtéren a lámpák, és már éppen kezdtem azon irritáltkodni, hogy vajon miért, amikor a Family Snapshot közepén egy dinamikai váltásnál puff, kialudtak a nézőtéri sárgák, és berobbantak a színpad hideg, pásztázó fehérei – na tulajdonképpen ezért a pillanatért megére azt egész koncert.

És még amiért: Gabriel hangja továbbra is valami olyasmi, amilyen nincs másik, kicsit fátyolos, közben mégis szárnyal, megvannak neki a magasak még így bőven hatvan fölött is, meg persze ilyenkor bejön még egy kis plusz patina, szóval nagyon szép (persze megint a legszebb a ráadásban elhangzó, ezer éves Here Comes the Floodban). A köpcös, kopasz énekes, aki valami fura, ujjatlan, leginkább egy horgászmellény és egy kapucnis hálóing kereszteződésér emlékeztető valamit viselt, nem éppen a színpadi mozgás ördöge (a koncert nagyobb részét valamilyen billentyűs hangszer mögött töltötte), de minden mozdulat, minden, a zenészekkel összehangolt koreográfia hozott egy olyan idézőjeles-de-mégse hangulatot, amit nem lehetett nem rokonszenvesnek találni. A kiszámítottság nem feltétlenül kellemetlen attól az embertől, aki már David Bowie előtt is tudta, hogy a rocker a színpadon szerepet játszik, sőt, szerepeket.

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Arról meg senki nem tehet, hogy amikor Gabriel először Pesten járt ugyanezzel a csapattal (mínusz a most bevetett két kiváló énekeslány) és gyakorlatilag ugyanezzel a műsorral (az akkor játszott 17 szám közül 13 most is elhangzott) az MTK pályán, mindenki 27 évvel fiatalabb, a koncert meg egyszerűen sokkal forróbb, sokkal veszélyesebb volt. B