Túl sok minden történik a klubokban - Shit Robot a Quartnak

Shit Robot

Marcus Lambkin neve mellé sok minden odabiggyeszthető. Amellett, hogy James Murphyvel (LCD Soundsystem) együtt létrehozta a kultikus DFA kiadót, pompás fantázianévvel Shit Robotként DJ-zik és ad ki lemezeket lassan egy évtizede. De megemlíthető, hogy egy német grófnőt vet feleségül, és ezért New Yorkból egy németországi kastélyba költözött. Valamint idén jelent meg új lemeze, és nem mellesleg szombaton Budapesten lép fel a Budapest Essentials keretében. E-mailen kérdeztük.

Shit Robot Forrás: Shit Robot

Ez lesz az első fellépésed Magyarországon. Hogyan jellemeznéd a zenédet azoknak, akik még sosem hallottak Shit Robot-számot? Azért is kérdezem, mert számomra elég meglepően a Wikipédia szócikked technóként definálja a stílusod.

Látod, ez mondjuk tipikus Wikipédia, de az a bejegyzés valószínűleg nagyon régi. Néhányan a korai kiadványaimat technónak vélhetik, de az albumaimon hallható zene határozottan nem techno. Nem is tudom, hogy jellemezném, sok dolog keveréke: néha pop, de legtöbbször house, diszkó és csak egy csipetnyi techno.

Újra meghallgatva a régi kiadványaidat, tényleg egy kicsit karcosabbnak tűnnek, mint például az új lemezed, a We Got Love. Hogy látod, változott, fejlődött a zenéd dalírást tekintve?

Annyit változott, ami a korral, idősödéssel jár, hiszen például két gyerekem született az első kislemezem óta, ez természetesen megváltoztatja az embert. Na jó, meg az is, hogy New Yorkból Stuttgart mellé, vidékre költöztem, ezért biztos lágyultam valamennyit, hiszen nem is mozdulok ki annyit.

Változott az is, hogy mi van hatással a zenédre?

Az elmúlt években egy picit valóban hanyagoltam az élet "12 inches oldalát", és amikor újra stúdiózni kezdtem, valahogy csak vokális dalok kerültek ki a kezeim közül. Ezt most egy időre pihentetni szeretném, és visszatérnék a táncorientáltabb énemhez.

Az új lemez tele van együttműködésekkel. Én egy kicsit meglepődtem, amikor Lidell Townsell és Reggie Watts neveit megláttam. Hogyan választod ki a közreműködőket, és milyen a munkamódszered?

Általában barátokat kérek fel, vagy barátok barátait. Lidell volt az, akivel nem találkoztam korábban, és közös ismerősünk sem volt, de mindenképp valami régi iskolás house-előadóval szerettem volna dolgozni, olyannal, aki mostanában nincs szem előtt. Nagy rajongója voltam a Nu-Nu című slágerének a kilencvenes években, szóval megpróbálkoztam a dologgal, és meglepetésemre azonnal ráállt a közös munkára, ami nagy megtiszteltetés. Reggie-vel az utolsó LCD-koncerten találkoztam a Madison Square Gardenben, és mivel az éneke mellett a komikusi énjének is rajongója vagyok, ezért különös öröm volt vele dolgozni. A munka mindenkivel más és más. Legtöbbször én írom meg a hangszeres részt, és elküldöm többeknek, hogy lássuk, kinek mi tetszik. Néha csak egy fájlt küldenek vissza, amivel aztán elmolyolok, de azért sokkal jobban szeretem, ha együtt megyünk stúdióba felvenni az éneket.

Hamár a találkozásokról beszélünk, mesélnél arról, hogy ismerkedtél meg James Murphyvel, és hogy kezdődött a DFA-sztori?

Jamesszel New Yorkban találkoztam ezer éve, mielőtt még a DFA egyáltalán létezett volna. Egy közös haver, Tyler Brodie [filmproducer, kiadótulajdonos, énekel a Rapture több számában is] mutatott be minket egymásnak. Volt neki egy üres épülete West Village-ben, amit különböző művészekkel szeretett volna megtölteni, hogy létrehozzon egy különleges helyet filmeseknek és zenészeknek. James el is költöztette a stúdióját Brooklynból, én pedig ott segítettem a kiadó beindításában. Szóval tulajdonképpen egy irodahelyiségen osztozkodtunk az elején. Aztán úgy alakult, hogy minden este ő fuvarozott haza, az időt pedig zenéről való dumálással ütöttük el. Ő vezetett be egy olyan zenei világba, amit én hosszú éveken át figyelmen kívül hagytam a tánczene miatt, én pedig ezt viszonozván olyan tánczenéket mutatta neki, amiket pedig ő hanyagolt korábban.

Hogy látod a tánczene, a klubkultúra és a DJ-zés helyzetetét mostanában? Jársz például még klubokba a saját fellépéseiden kívül?

Klubestekre ritkán járok el, különben is öregebb vagyok, mint mindenki más ezeken a helyeken. A nyolcvanas években minden hétvégémet klubokban töltöttem, azonban mára ez inkább a munkám része. Van persze, hogy kimozdulok, nemrég repültem például Londonba egy Despacio-estre, James Murphy és a 2ManyDJs közös bulijára. Klassz volt, de ez egy kicsit felnőttesebb partizás, mint ami a mai klubokban van. Fasza koktélok, nincs tömeg (erre különösen figyelnek), korán kezdődik és korán ér véget. Ez a nekem való szórakozás. Persze Stuttgartban is elnézek néhanapján partikra, főleg, ha barátom jön játszani, de csak úgy már nem.

Azt hiszem, ha olvasol a sorok között, értheted mit gondolok a mostani helyzetről. A klubkultúra jó egészségben van, de kicsit túltelített, túl sok minden történik mostanában. Nem akarok nyugdíjasnak hangzani, de nagyon más volt, amikor én kezdtem eljárni otthonról. Több türelme volt az embereknek [a türelmetlenség egyébként több DJ-nek is panasza, lásd legutóbb Seth Troxler értekezését], egy helyen töltötted az estéd, a DJ végigvitt egy úton, és te vele tartottál azon az estén. Sokkal több stílus keveredett egy szetten belül, és ezt különösen szerettem.