Bennem is volt félelem, kellek-e Vidnyánszkynak

Udvaros Dorottya

Udvaros Dorottya nem tartja szakmainak azoknak a nemzeti színházi kollégáinak a döntését, akik előbb megölelték és megpuszilták Vidnyánszky Attilát, majd elvből felmondtak. Megpróbál nem figyelni a szélsőséges megnyilvánulásokra. Úgy véli, sokkal jobb, ha az alkotók színházi eszközökkel beszélnek a politikáról, mintha utcakövekből építenek barikádot. A Kossuth-díjas színésznővel nem sokkal a születésnapja után beszélgettünk.

Törőcsik Mari azt mondta, már csak kis szerepeket szeretne eljátszani. Önt szokták, egyálalán merik apró szerepekkel megbízni?

Egy picit azért fiatalabb vagyok Marinál, talán pár nappal; én még merészen elvállalom a nagyobb szerepeket. Mindig is csodáltam, hogy hetvenévesen sem lehetett követni, mennyi mindent csinált. Remélem, soká lesz, amikor majd nem akarok néhány oldalnyi szövegnél többet megtanulni. Az ember rengeteg szöveget megtanul az élete során, és egy idő után az agy azt mondja, nem akar többet. Igaz, a színészek azokat a szerepeket, amelyekre már nincs szükségük, félreteszik, de azért ezek sem törlődnek teljesen. De én még fiatal vagyok. Hatvan év az semmi!

Ennyi év és ennyi szerep után változtak az igényei a színházban?

Nem. Bár egyszer viccből azt mondtam, most már férfiakat akarok játszani, majd hamarosan eljátszottam méla Jaques-ot az Ahogy tetszik-ben. De az igényeim most is ugyanolyanok, mint pályakezdő koromban. Sosem voltak szerepálmaim, nem az volt a célom, hogy feltétlenül eljátsszam Júliát vagy Lady Macbeth-et. Hanem az, hogy olyan emberekkel dolgozzak, akik inspirálnak, akik adnak nekem, és akiknek én is tudok adni. Akik látnak bennem valamit, amit nem tudok magamról. Ezek a felfedezések építenek engem. Ha ez nincs, az ember egyedül marad, pedig a színházcsinálás kollektív műfaj.

Nincsenek szerepálmai, a közeg, az inspiráló kollégák a fontosak Fotó: Szabó Gábor - Origo

Magabiztos színésszé tették az évek?

Azt kell mondanom, hogy nem, akármilyen hihetetlenül hangzik is. Fiatalon máson izgul az ember, mint idősebb korában, de valamiért mindig izgul. Pedig én nem vagyok klasszikus értelemben izgulós típus; nem vagyok hajlandó fölöslegesen elvenni az energiáimból, mert úgy nem lehet produkálni. Ha a premieren még nem vagyunk kész – ezt általában így szoktuk érezni –, akkor ma már sokkal nyitottabb vagyok a külső hatásokra, jobban tudok figyelni a visszajelzésekre, és könnyebben tudom beépíteni ezeket a munkámba.

Ennyiből jobb, ha idősebb és tapasztaltabb az ember: ha valamiről úgy érzem, hogy nem sikerült, nem blokkolok le, hanem használom a tapasztalatot. De magabiztos soha nem leszek. Minden egyes új szerepben nulláról indulok, szinte újra meg kell tanulnom beszélni, járni, meg kell barátoznom egy teljesen ismeretlen emberrel, akit el fogok játszani. Az első próba mindig a tökéletes nemtudás állapota, hiába vannak már begyakorolt manírjaim. Sőt, pont arra törekszem, hogy ezek lehetőleg lehulljanak rólam. Ebből a szempontból nehezebb is most, mert egyre nehezebb eldobni a berögzüléseket.

A díjak és a kritikák arról tanúskodnak, hogy nagy színész. Annak érzi magát?

Ez nagyon vicces kérdés, ne haragudjon, hogy nevetek! Számomra nagyon fontosak a visszajelzések. Ha engem megtisztel Silviu Purcărete, és ad egy olyan komoly szerepet, mint méla Jaques, az számomra visszajelzés arról, hogy talán nem vagyok annyira kutyaütő. Csak a visszajelzések léteznek: hogy a közönség még mindig figyel rám, hogy nem unta meg, amit csinálok. A tehetség nem állandó dolog, hanem folyton hullámzik. Sokszor a munka és a befektetett energia ellenére sem sikerül valami. Hrutka Róbert és Bereményi Géza most írnak nekem egy új lemezt, amin lesz egy Bizonytalanság című szám. Csak egy költő tudja az én színházi létezésemet ilyen töménységben megfogalmazni. Ha ezt a dalszöveget elmondom, mindent elmondtam az életemről.

Bereményi Géza: Bizonytalanság

Az ember felöltözik,
Aztán meg levetkezik,
Folyton csak festi magát,
Aztán megtörli magát,
Ül csak a tükör előtt,
Feledve honnan is jött,
Nem tudva, mi a neve,
Már azt se, mi a neme.

Nem hiszi el, amit lát,
Már csak a görcse szilárd,
Fejében üres szavak,
Némelyik beleragad,
Annyira beleragad,
Hogy aztán fájva szakad,
És aztán úgy szalad el,
Nem is emlékezel.

És még ott van, mi kínoz és folyton gyötör,
Mit egyik óra a másiktól megörököl,
Ami kell, s rögtön öl, ha ölni hagyják,
Az az átkozott jó... bizonytalanság.

Csak ő társad neked,
A hátad mögött követ,
Nyakadon ott a keze,
Nem tudod, cirógat-e,
Vagy megfojtani akar,
Kell ő, mert nemhogy zavar,
Ő az, ki egyedül kell,
Sírsz neki: „ne engedj el”.

Ő veszi el, aki vagy,
Szavakba beleragadj,
Azt is ő intézi el,
Nőből hogy férfi leszel,
Öregből hogy fiatal,
Azt se tudd, hogy mit akarj,
Csak azért, hogy megfelelj,
Magadat veszíted el.

Szerelmem vagy, ne hagyj el soha,
Tiéd vagyok, drága mostoha,
Úgy kínoz, hogy ne hagyj el soha,
Vérem lettél, drága mostoha.

Sokszor komoly szerepek után váltott társulatot. Megviselik az ilyen változások?

A változások többségét én idéztem elő, nem lökdösött az élet. Ha tévedtem, magamnak kellett vállalnom a felelősséget. Tehát semmiféle törést nem okoztak, bár nem mondom, hogy könnyedén és simán mentek volna. Minden esetben nagyon komoly vívódások előzték meg a döntéseimet. Elég nagy hülyeségnek tűnt akkor eljönni a Katona József Színházból. Amikor felmondtam, nem tudtam, mi lesz velem, de úgy éreztem, történnie kell valamilyen változásnak. Aztán a következő évadban két olyan feladatot kaptam, amely mintha igazolta volna ezt a teljesen idióta és bátor döntésemet: dolgoztam Vasziljevvel, és eljátszottam egy nagy musical főszerepét a Madáchban; nagyon élveztem.

A könnyű műfaj egyáltalán nem könnyű, zenés színházat kutya nehéz csinálni. És az Új Színházból is nagyon nehéz volt eljönnöm, mert Székely Gábort első helyen tartom számon az imádott rendezőim között. Nem jöttem volna el, ha nem egy vadonatúj színházi társaság jön létre (a Bárka Színház 1996-ban – K. B.) egy olyan helyen, ahol korábban nem volt semmi, csak talán egy lovarda. Úgy éreztem, ott kell lennem ennek a dolognak a születésénél. Persze megbánhattam volna a döntésemet, amikor szinte az egész alapítócsapat felállt, mert nem akartunk az akkori vezetéssel együtt dolgozni. Ez a döntésem különösen nehéz volt, mert a Bárkából való távozással lenulláztam a repertoáromat.

Ott álltam annyi idősen úgy, hogy nem volt mit játszanom. De visszagondolva annak is megvolt a maga helye az életemben: későn érő típus vagyok, és akkor felnőttem. Muszáj volt néhány dologgal szembesülnöm, le kellett szállni arról a rózsaszín felhőről, amin ültem. Egy más alkatú ember talán máshogy élné meg ezeket, de én nem vagyok hajlandó sokáig búsongani valamin. A sikertelenségek nagyon jók, mert sokkal elementárisabb tapasztalatokat okoznak, mint a sikereim.

Többet tanulunk a kudarcainkból?

Ilyenkor olyan tudást, olyan tapasztalatokat szerez az ember, amelyek mélyen beleivódnak. Ezek nagyon kellenek. Soha nem úgy indulok neki valaminek, hogy mindegy, milyen lesz, a szándék mindig valami jóra irányul. Nagy titok, állandó, hatalmas kérdőjel, hogy érdekli-e az embereket, amit mondani szeretnék, és hogy tetszeni fog-e a nézőknek, amit létrehozunk. Van, hogy összeadódik egy csomó tehetség, a produkció mégis megbukik. Nagyon tanulságos, hogy miért. A kudarcok a részemmé válnak, és legközelebb talán már ösztönösen is másik irányba fogok menni.

Új lemezt készít Hrutka Róberttel és Bereményi Gézával Fotó: Szabó Gábor - Origo

Jelent az valamit, ha egy színész nem egyszerűen egy jó színháztól, hanem a Nemzeti Színháztól kap felkérést?

Bárhol van az ember, nagyon jó színházat akar csinálni. Talán nem az a legfontosabb, hogy ezt a színházat nemzetinek hívják-e. Nem szeretem, ha ezzel a szóval valamilyen bonyolult, nehezen megfogalmazható követelést támasztanak. Nagyon tetszett Jordán Tamás pályázatában, hogy azt mondta, ennek a színháznak népszínháznak kell lennie.

A stúdióban játsszunk alternatív darabokat a vájt fülű színházrajongóknak, kellenek olyan népszerű közönségsikerek, mint Csiky Gergelytől a Buborékok, amit nem lehetett levenni a műsorról, és olyan nagy volumenű előadások a nagyszínpadon, mint Valló Péter III. Richárd-ja, amiről féltünk, hogy fél 11-ig végig fogja-e nézni valaki. Szeretem ezt a koncepciót, de tulajdonképpen a többi színház is ugyanezt akarja: minden rétegnek mutatni valamit abból, ami érdekelheti. Szerintem a Nemzeti Színháznak különösen ilyennek kell lennie.

Alföldi vagy Vidnyánszky előtt is vitatkoztak arról, hogy mit szabad és mit nem egy Nemzeti Színházban. Mit gondol erről?

A színházhoz nem lehet ilyen prekoncepciókkal közelíteni. A színház napi helyzetre könnyedén reflektáló létezését nem szabad lesúlyozni. A színház azért jött létre, mert a görögök nem templomba, hanem színházba jártak, mégpedig azért, hogy értekezzenek egymással az őket érdeklő dolgokról, és gondolkodjanak róla.

Az a jó, ha nem a saját életünkben élünk meg egy tragédiát, hanem a képzeletünkben. Ha látunk egy történetet, és elképzeljük, hogy ez velünk is megtörténhet. A színháznak arról kell beszélnie, ami körülöttünk van, és ehhez egyfajta önfeledt könnyedségre van szükség. Nem jó, ha eleve követelnek valamit. Bele kell, hogy férjen az is, ha az arányok változnak: van, amikor valami egy kicsit túlsúlyba kerül, de egy színház élete úgysem csak pár év. Sokat gondolkodik a szakma arról, hogy ez az ötéves periódus jó-e egyáltalán. Lehet, hogy az öt év kevés, talán a hétéves periódusok megfelelőbbek lennének ahhoz, hogy jól összeérjen egy társulat.

Udvaros Dorottya Racine Atália című darabjában Forrás: Gordon Eszter

Azt mondja, a színháznak arról kell szólnia, ami körülvesz bennünket. Ha politika kerül a színpadra, valaki mindig felháborodik.

Ascher Tamás Három nővérében (Katona József Színház, 1985 – K. B.) bevonult a szovjet hadsereg a színpadra, amikor még kommunizmusban éltünk, szovjet testvéreink védőszárnya alatt. Ennek így kell lennie a színházban. Ha az emberek a művészet nyelvén elmondhatják a véleményüket, az sokkal jobb, mintha felbontanák az utcaköveket, és barikádot építenének. Érdemes lenne erre a fajta visszajelzésre odafigyelni.

Van olyan, ahogyan még szabad megjeleníteni a politikát a színpadon és ahogyan már nem? Lehet – mint a Johanna a máglyán-ban – kártyalapokra írni mai politikusok nevét?

Már a görögök is nevükön nevezték az akkori politikusokat a drámákban, ahogyan Claudel is így tett a Johannában. Ugyanakkor fontos látni, hogy mi azért nem vagyunk olyan veszélyesek. Kell, hogy legyen cirkusz és kenyér a népnek, kell olyan szelep, amelyen keresztül megmondhatják, hogy mi a gond, és ettől máris kicsit jobban érzik magukat, pedig még nem változott semmi, még nem szűnt meg a probléma. Szerencsére ma már nem kell gladiátorjátékokat tartani. Bár megyünk afelé: nekem a valóságshow-k lassan egyenlők azzal, mint amikor tigriseket eresztettek a gladiátorokra az arénában, és a nézők őrjöngve nézték, ahogyan széttépik őket. Én ezt nem akarom nézni.

Amikor Vidnyánszky átvette a Nemzeti Színházat, ön egy interjúban azt mondta: „bennem is volt félelem, hogy kellek-e Vidnyánszkynak”.

Ez nem kishitűség vagy önbizalomhiány. Minden társulatvezető hozza magával azokat az embereket, akikkel már volt meghitt munkakapcsolata. Alföldi és Vidnyánszky is hozott egy csomó embert. Alföldi nagyon sok parádés színészt elküldött, akikről el sem tudtam képzelni, miért nem maradtak a Nemzeti Színházban. Ez a realitás, teljesen függetlenül attól, hogy valaki engem jó színésznek tart vagy sem.

Amikor Alföldi érkezett, Garas Dezső szorongva ült egy sarokban a szerződtetés előtt. Én ugyanilyen csodálkozással kérdeztem tőle: „Dezső, már ne haragudj, de te mitől félsz?”. Azt mondta: „Dorottya, félek, mert ez úgy van, hogy lehet, hogy valakinek én nem kellek”. És ez tényleg így van – ez nem csorbítja az érdemeimet, és a másik felet sem teszi sátánná.

Többet tanulunk a kudarcainkból Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Mi alapján döntött arról, hogy marad-e Vidnyánszky Attila igazgatása alatt a Nemzeti Színházban?

Én korábban nem dolgoztam Vidnyánszky Attilával. Amikor megjelent a Nemzetiben a folyóson, minden kollégám, akit már rendezett, odament hozzá, megölelte és megpuszilta. Azután mégis elmentek a Nemzetiből, mert úgy érezték, muszáj elmenniük. Szerintem ez így nem szakmai döntés. Borzasztóan izgalmas színházi alkotónak gondolom őt, egészen sajátos látásmóddal. Egy munkánk volt eddig együtt, a Johanna a máglyán: jó volt vele próbálni. Elmondta magáról az első társulati ülésen, hogy olyan rendező, aki nagyon szereti a színészeket. És ez tényleg így van.

Mit mondott azoknak a kollégáinak, akik előbb megölelték Vidnyánszkyt, majd felmondtak?

Azt mondtam valakinek – mivel nagyon szerettem volna, ha nem megy el –, hogy „figyelj ide, azzal, hogy elmész, nem rósz le semmilyen tartozást, mert nem tartozol senkinek.” Fantasztikus színész, aki önmagában értéket képvisel. De ő úgy érezte, muszáj mennie.

Hogyan érintették a színház körüli botrányok, a buzizás?

A világ annyi ostobasággal van tele! Abban hiszek – még az olyan egyszerű dolgok kapcsán is, mint a fogyókúra –, hogy fontosak az arányok, így a szélsőséges és a túlhiszterizált dolgokra megpróbálok nem odafigyelni, mert az nem a valóság. A valóság oly sokszínű, és annyiféle megközelítési módja van ugyanannak a helyzetnek.

Minden szélsőséges ostobaság olyan, mint a húsleves habja: soha nem szoktam kanállal leszedni, mert amikor már igazán készen van a leves, eltűnik az a szutykos hab, és ott marad alatta az aranysárga lé. Nekem az a dolgom, hogy egy hullámhosszra kerüljek a színpaddal szemben ülő hatszáz emberrel, az ő hatszázféle gondolatukkal.

Meglepte Eperjes Károly távozása a Nemzeti Színházból?

Abszolút elfogadom, ha valaki valamiről másképp gondolkozik. Egyetlen fájdalmam van, hogy nem a társulati ülésen, hanem a sajtóból tudtuk meg. Jobban esett volna, ha Eperjes odajön az ülésre, és ott mond valamit, mindegy is, hogy mit. Évad közben voltak apró megnyilvánulásai, hogy valamit máshogy kéne csinálni, valamit szerinte be kellett volna mutatni, amit Attila nem mutatott be, de azt nem tapasztaltam, hogy folyamatosan bírálta volna a színházi munkát.

Csaknem harminc éve énekel a színészet mellett. Miért kezdett bele?

A főiskolán nagyon jó énektanárom volt, aki azt mondta, tulajdonképpen egész szép hangom van. Mivel azonban a klasszikus prózai színészi pályán indultam el, nem foglalkoztam az énekléssel. Ennyiben is maradt volna a dolog, ha Dés Laci nem keres meg azzal, hogy szeretne írni nekem egy lemezt.

Fogalmam sincs, miért gondolta, hogy énekelnem kéne, holott még zenés szerepben sem játszottam addig. Mégis azt gondoltam, ha Dés Laci bizalmat szavaz nekem, akkor belevágok. Énekelni nagyon jó érzés, örömet okoz az embernek. Boldogsághormonok termelődnek, ha sikerül egy hangot jól megformálni. Ennek fizikailag is lehet magyarázata: a fejrezonancia sokkal erősebben működik éneklés közben, és az egész test énekel. Nézze meg Tina Turnert, még a lábujja is megfeszül a színpadon. Lenyűgöz ez az egész folyamat.

A szélsőséges, a túlhiszterizált dolgokra próbál nem odafigyelni Fotó: Szabó Gábor - Origo

Akkor az éneklés egyfajta szórakozás? Vagy pénzkereset? Vagy ugyanolyan művészi önkifejezés, mint a színjáték?

Ha az ember eljátszik egy színdarabot este hét és tíz között, akkor végigél egy figurát három óra alatt – ez nagy élmény. De egy dal, ha jó – és nekem szerencsém van, mert én Bereményi Géza dalait éneklem –, az olyan sűrítmény három percben, amelyben benne van szinte egy teljes élet. 1985 óta koncertezem az első lemezemmel, és még mindig találok egy-egy újdonságot azokban a dalokban, egy nüansznyi érzelmet, valami apróságot. Szóval azért koncertezem, mert az jó nekem.

Mi a legnehezebb, ha az ember itt és most, a mai Magyarországon színész?

Én az elmúlt rendszerben kezdtem a pályámat, ami furcsa módon könnyebb volt. A nyolcvanas években már nagyon enyhe volt a cenzúra, beleszóltak, de nagyon finoman. Nem tiltották meg Aschernek, hogy bevonuljon a szovjet hadsereg, és nem is volt semmilyen retorzió. Viszont támogatták a kultúrát, rengeteg film készült, és nagyon gazdag volt a színházi élet, a nyugati vendégeink el sem akarták hinni, hogy mennyire.

Sokan elmondták már, hogy Aczél György nagyon félelmetes ember volt, de pontosan tudta, hogy ki mennyit ér, ismerte a tehetségeket. Ma a kulturális vezetőink nem tudják, hogy kik dolgoznak és mit csinálnak a színházban – pedig kéne. Az én időmben három színészosztály – Ratkó-gyerekek – végzett egy évben a főiskolán, mégis mindenkinek volt munkája. Ma egyetlen prózai osztály végez, és volt olyan év, amikor egyetlen végzős sem kapott szerződést. Persze ennek is van pozitív oldala: hatalmas a pezsgés, minden sufniban létrehoz valaki egy előadást.

Mi a legjobb abban, ha valaki ma színész Magyarországon?

Az, hogy tulajdonképpen bármiről beszélhetünk. Lehet, hogy valaki azt mondja rá, hogy neki ez nem tetszik, de akkor is megtehetjük. Persze ebben a szituációban nagyon kell figyelni az arányokra, de én alkatilag megrögzött optimista vagyok.

Van azért valami, amitől tart?

Semmi az égvilágon. Én soha nem féltem semmitől. Persze gondolkodik az ember azon, hogy az évek múltával tud-e még fizikailag úgy dolgozni, ahogyan azelőtt. Hát persze, hogy nem bír, miért bírna? Istenem, hát ezzel számot kell vetni, és a lehetőségekhez igazítani a tevékenységemet. Nem, nincs bennem félelem.