Dragomán megírta a várva várt rendszerváltó regényt

A prózát al dente szeretem, azt se bánom, ha a mondatok csikorognak egy kicsit a fogaim között. Roszogjanak, legyenek nyersek, vessék ki magukból a jelzőket meg a szóképeket, csak akkor engedjenek nekik teret, ha ütni tudnak. Dragomán György új regénye, a Máglya pont így indul.

Az első fejezet végére (mindössze 15-16 oldal után) felforr bennem a kíváncsiság, úgy érzem, olyan világba érkeztem, ahol a Grimm mesék Ágota Kristóf Nagy füzetével kereszteződnek, harmadik komponensként pedig valami pikáns, földes-vegetatív fűszert érzek ki a szövegből, a magyar népballadák archaikus ízvilágát.

Minden jelenet több ezer darabkából álló kirakós

42 állóképből épül fel a regény, egy-egy jelenet analitikus aprólékossággal bontakozik ki, mintha az író egy több ezer darabos puzzle-t rakna ki a szemünk előtt, pont úgy, ahogy az egyik jelenetben a főszereplő, Emma és az apja próbál összeilleszteni egy hatalmas képet.

Minden szó újabb kísérlet a kép kirakására, Dragomán addig próbálkozik, míg meg nem találja az igazit, az egyetlent, amelyik tökéletesen passzol. Emma ott és akkor, apja dühödt türelmetlenségét látva feladja a kísérletezést, de a döntő pillanatban, amikor igazán tétje lesz a puzzle összerakásának, mégis sikerrel jár.

Úgy 150 oldal után kicsit belefáradok a repetitív nyelv monotóniájába, néhány jelenetet túlírtnak, feleslegesnek érzek. Eltelek a szöveggel, mint amikor az ember órákon keresztül ugyanazt a számot hallgatja. Gyönyörű, de most már jöhetne valami más. Aztán a lankadtság elszáll, falom tovább a könyvet, mindent tudni akarok Emmáról.

Végre egy kemény csaj a főszereplő

Ez az Emma aztán kemény csaj. Teljesen új jelenség a magyar irodalomban. Minden körülmény afelé taszigálja, hogy Nemecsek Ernő vagy Nyilas Misi nyomdokaiba lépve igazi lúzer váljon belőle, csakhogy Emma valamennyi szituációban, ami az áldozatszerepre predesztinálná, olyan öntörvényűen, akkora önérvényesítő erővel lép fel, hogy a sérült lelkű regényhősökön kupálódott olvasó hátrahőköl a döbbenettől.

Emma már 21. századi mesehős, sokkal inkább Hermione, a tetovált lány vagy a Menyasszony (egy interjúból tudom, hogy Dragomán rajong a Kill Billért), mintsem a fent említett kötelezőolvasmány-hősök rokona (akik között mellesleg nemigen találunk nőneműt).

Mi az, hogy egy árvaházból szalajtott, boszorkány-nagymama gondjaira bízott jöttment nem törik meg az osztály szépének agressziójától, hanem azonnal visszatámad, méghozzá az ellenség saját fegyverével, egy rókaláb karmaival? Mi az, hogy egy tizenhárom éves gyereklány egy pillanatra sem dől be a felnőttek hatalmi játszmáinak, mintha hiányozna a tudatából az a fogalom, hogy tekintély?

Ha Emmákból állna a társadalom, sose lenne diktatúra

Nem tudom, eszébe jutott-e az írónak a névadáskor Emma Bovary, mindenesetre ez az Emma igazi anti-Bovaryné. Mágikus erőkkel felvértezett hősnő, aki soha nem vacillál, nem manipulálható, döntése spontán, mindig a pillanat és a zsigeri elhatározás szüli.

Így működik egy ember, akinek nem sértették meg az integritását, akinek egyediségét kezdettől fogva tiszteletben tartották. Ha a társadalom csupa Emmából állna, soha nem jöhetne létre diktatúra.

Dragomán György regényballadája igazi rendszerváltó könyv.

Nemcsak azért, mert a rendszerváltás pillanatában, a diktátor halálával indul, és a diktatúrában elkövetett bűnök (a valóságban máig meg nem történt) feltárásával zárul (ha egyáltalán azzal zárul, hiszen azt már nem tudjuk meg, mi lesz a térre kiszórt aktatömeg, besúgók és besúgottak titkainak sorsa), hanem elsősorban azért, mert Emma alakján keresztül az új ember születéséről beszél.

Dragomán György a magyar népballadák archaikus ízvilágát keverte ki Fotó: Polyák Attila - Origo

Megalázhatatlan, mert tiszteli önmagát

Miben különbözik az új ember a régitől? Abban, hogy hiányzik belőle a megfelelési vágy, az alkalmazkodás kényszere. Emma tudja, milyen az, amikor szeretik az embert, és nem adja alább. A szülei meghaltak, ő 13 évesen magára maradt, de a magány nem tölti el akkora rettegéssel, hogy bármit megtegyen (értsd: feladja önmagát) a feloldásáért. Mert Emma nem éri be a látszatokkal, neki igazi élmények és igazi érzések kellenek.

Emma megszégyeníthetetlen és megalázhatatlan, mert soha nem szűnik meg tisztelni saját magát. Még amikor a tornatanárnő a Sidney Lumet-film, A domb kínzására hajazó ötlettel áll elő, Emma akkor sem válik áldozattá, mert nem elszenvedi a fizikai megerőltetést, hanem diadalmasan megbirkózik vele.

Vad, ösztönös lény (miközben persze rendkívül intelligens), ami éppen abból fakad, hogy a családi-társadalmi elvárások nem zavarták össze. Soha nem kérdőjelezte meg saját érzéseinek létjogosultságát, nem fojtotta bűntudatba a fájdalmát (ahogy az ikertestvérét a forradalom alatt elveszítő Krisztina), ezért olyasmi adatott meg neki, amivel a regény egyetlen szereplője sem rendelkezik: a tisztánlátás képessége.

Maradnak elvarratlan szálak a regényben Fotó: Polyák Attila - Origo

Ez a korántsem naiv elfogulatlanság, a valóság félelem- és illúziómentes elfogadása avatja Emmát a népmesehősök 21. századi rokonává. Ettől válnak a hangyák és a rókák a barátaivá, ettől képes az ujjába szúrt tűvel az akaratát érvényesíteni vagy a porszemeket a saját szolgálatába állítani. És ez teszi őt képessé arra, hogy megértse a nagyanyját és megbocsássa súlyos titkait, amire az anyja még nem volt képes.

Fáj, hogy Gazsi és a könyvtárosnő hamar felszívódott

Nagyon szép, nagyon fontos regény született, és mégsem tudok szabadulni a hiányérzettől, ami nagyjából azóta motoszkál bennem, hogy elértem a 300. oldalig, és sejteni kezdtem, hogy most már semmi sem lesz abból, amiben titkon reménykedtem. Lehet, hogy csak a naiv olvasó okvetetlenkedik bennem, aki még mindig a 19. századi értelemben vett nagy regényre vágyik, ahol egyetlen mellékszál sem marad elvarratlanul?

Ha így is van, nem tehetek mást, minthogy bevállalom: igenis fáj nekem, hogy Gazsi, akibe azonnal beleszerettem, ahogy felbukkant a könyvben, egy-két sokat ígérő jelenet után úgy felszívódott, hogy még csak említés se esett róla többé. (Pedig az én 19. századon meg persze Hollywoodon edzett dramaturgiai érzékem azt súgta, hogy az első csalódás után mégiscsak ő lesz Emma igazija.)

A Máglyát nemcsak a rendszerváltást tizenévesként megélt generáció fogja szeretni Fotó: Polyák Attila - Origo

Aztán ott van a könyvtárosnő, akinek alakja mögött szintén izgalmas sorskönyv sűrűsödik, de csupán népmesei jótevőként bukkan fel egyszer, később pedig csak annyit tudunk meg róla (lopva, egy kulcsjelenet mellékmomentumaként), hogy boldogtalan viszonya van a rajztanárral. Vagy Olgi, akinek a szerepe kimerül abban, hogy a rokonán keresztül bepillanthatunk a szép új világ legfontosabb hozományába: a hipermarket árudömpingjébe.

A néhány túl hosszan kitartott, megmerevedett állókép helyett jó lett volna inkább az ő útjaikat bejárni, és ezzel (még) többdimenzióssá tenni a regényvilágát, de persze csak a telhetetlenség beszél belőlem. Nagyon remélem, hogy a Máglyát nemcsak a rendszerváltást tizenévesként megélt generáció fogja szeretni, hanem a Harry Potter varázsvilágán felnövekvő gyerekeik is.

Dragomán György 1973-ban született Marosvásárhelyen. 1988 óta él Magyarországon. A kivándorlás után négy évig Szombathelyen lakott, ott járt gimnáziumba, és ott ismerte meg a feleségét, Szabó T. Annát. Fiatalon, huszonkét évesen nősült meg. Két fia született, Gábor és Pál. Írni tizenhárom évesen kezdett. A Magvető Kiadó gondozásában eddig két regénye, A fehér király és a Máglya jelent meg.

Forrás: Magvető

Dragomán Györggyel készült interjúnkat itt olvashatja.