Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Szerb Antal művelt, asszimilált zsidó értelmiségi családban született 1901. május 1-jén. Katolikusnak keresztelték, keresztapja Prohászka Ottokár volt. A piarista gimnáziumba, majd a pesti bölcsészkarra járt. Költőként kezdte pályáját, de hamar rájött, hogy a próza az igazi terep számára. Széles körű műveltsége, csillogó intelligenciája, biztos formaérzéke, finom humora itt érvényesült leginkább.
1924-ben magyar-angol-német szakon doktorált, ezután a Vas utcai Felsőkereskedelmi Iskolában tanított mindaddig, amíg a zsidótörvények le nem parancsolták a katedráról. Közben hosszabb-rövidebb időt Párizsban, Olaszországban és Londonban töltött.
1930-ban az Erdélyi Helikon című folyóirat pályázatot hirdetett a magyar irodalom történetének megírására. Szerb tárgyi és mesterségbeli tudása méltó terepet talált magának a kibontakozáshoz, és az 1932-re elkészült Magyar irodalomtörténet elnyerte az első díjat. Az 1934-ben Kolozsvárott megjelent mű országos hírnevet hozott neki, ám egyúttal vihart is kavart.
A magyar irodalom jeles és kevésbé jeles alakjait egyszerűen leemelte a piedesztálról, emberközelbe hozta őket és műveiket, csodálat és megrendültség helyett szeretettel teli iróniával, olykor humorral írt róluk. Nem kevésbé olvasmányos és nem kevésbé szentségtörő az 1941-ben megírt A világirodalom története sem, amely a második világháború után okozott zavart a szovjet fejezet miatt, és csak jóval később jelenhetett meg teljes egészében.
A harmincas évek voltak írói és közéleti munkásságának legmozgalmasabb évei: 1933-ban a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökévé választották, 1935-ben és 1937-ben Baumgarten-díjat kapott, előadásokat tartott a Magyar Rádióban, és közben fáradhatatlanul írt és fordított.
Ekkoriban született meg két nagy sikerű regénye: a Pendragon-legenda, amely szerencsésen ötvözi a kalandregényt, a krimit, a kultúrtörténetet és mindezek paródiáját, valamint az Utas és holdvilág, a magát kereső ember önelemző regénye.
A negyvenes évek elejétől, a nácizmus térhódításával Szerb Antal számára beszűkültek a lehetőségek. Állásából elbocsátották, a Magyar irodalomtörténetet pedig indexre tették.
1943-ban, majd 1944 júniusában munkaszolgálatra hívták be. Előbb Pesten dolgoztatták, ebben az időben állította össze - Nemes Nagy Ágnes segítségével - utolsó művét, a Száz vers című gyűjteményt.
1944 novemberében Sopron mellé, előbb Fertőrákosra, majd Balfra vitték. Innen felesége és befolyásos ismerősei kétszer is próbálták megszöktetni, de nem hagyta magára vele együtt szenvedő barátait, írótársait, Sárközi Györgyöt és Halász Gábort.
Az állandó nélkülözéstől, a kemény munkától és ütlegeléstől legyengült írót 1945. január 27-én egy nyilas keretlegény puskatussal verte agyon.
Sírja Budapesten, a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben található. Nevét a fővárosban utca és gimnázium őrzi. 1968-ban Balfon emlékművet avattak, amelyen Szerb Antal szavai olvashatók:
A szabadság nemcsak egy nemzet magánügye, hanem az egész emberiségé is.
