„Tehát csakis a szolgán múlik az, / Hogy a fogságát mikor törli el” – hangzik el a Shakespeare-darab egyik programadó mondata. Nincs ebben semmi meglepő, Alföldi Róbertre általában jellemző – és mióta szabadúszó, különösen az –, hogy ha színházi előadást rendez, azzal mondani is akar valamit.
Gondolkodtatni akar, és kérdéseket feltenni. Jelezni, ha baj van. Ezt ma Magyarországon sajnos külön ki kell emelni, mert aminek a színház alapvető, evidens céljának kellene lennie, az itt és most minden, csak nem triviális. Nálunk a gondolkodtatás csak egyetlen szempont a sok közül a repertoár kiválogatása során. És akkor azokról a színházakról és rendezőkről még szót sem ejtettünk, akiknél fel sem merül ez a szempont.
De a Julius Caesar egyértelműen Shakespeare „mondanivalós” darabjai közé tartozik. Van benne egy populista politikus, aki egyre nagyobb és nagyobb hatalmat kíván magának, és aki egyedül magát tartja uralkodásra méltónak.
Van egy ellenzék, amelyik összefog, hogy megdöntse a zsarnok uralmát. Van továbbá sok új zsarnokjelölt – meghalt a türannosz, éljen a türannosz! –, akik megmutatják, hogy a politikában rezzenéstelen arccal lehet állítani bármiről, hogy az saját maga ellentéte, és ha elég ügyes a szónok, a nép ezt még el is hiszi.
Alföldi Róbert tehát arra használja a színpadot, amire az elsősorban való: a bennünket körülvevő valóságról beszél.
Forgách András és Fekete Ádám új fordítást készített az előadáshoz, hogy a ma is érvényesnek ható mondatok hitelesen szólaljanak meg. Az új szöveg érthető és jól mondható, többnyire mentes a pátosztól, közben mégsem válik túlontúl földközelivé, így nem veszít a jó értelemben vett emelkedettségéből.
Ám az örökérvényű gondolatok és az aktuális mondanivaló önmagában még nem viszi el a hátán az előadást.
Hisz ezek a sokszor hallott eszmék mára közhellyé váltak, és lerágott csontnak számítanak a politika iránt kicsit is érdeklődő közönség számára, hacsak nem tudnak az általános, untig ismert igazságokon túl is közölni valamit.
Persze bántóan olcsó húzás volna Caesart egy mai vagy akár tegnapi vezető politikusnak megfeleltetni. De egy ilyen darab érvényesen beszélhetne például a rendszerváltás tapasztalatairól, a magyar ellenzék impotenciájáról, vagy akár az Európai Unió alternatíváiról, illetve az Európai Unióról mint alternatíváról is.
Ám Alföldi láthatóan nem érzi szükségét, hogy az örök bölcsességeket meghámozza és újracsomagolja – ez így viszont kevésnek bizonyul. Bölcs gondolatmagok, amelyekből táptalaj hiányában nem nő ki semmi új.
Már csak azért sem, mert az előadás minden látványelemével együtt sem tud igazán érvényes, érdekes világot teremteni. Pedig Menczel Róbert találó díszlete alkalmas lenne erre: központjában El Kazovszkij stilizált-rémisztő fekete farkasai-kutyái magasodnak a szereplők feje fölé, állatias Nagy Testvérekként, folyamatosan jelen lévő, a színészeket néha egészen közelről körülvevő, máskor csak a sarokból acsargó veszélyforrásokként.
De ez az előadás egyetlen olyan eleme, ami ennyire sokrétűen értelmezhető. A Szlávik Júlia által tervezett jelmezek – mai politikusöltönyök, katonai egyenruhák vagy épp melegítők – nem mutatnak túl az aktualitás érzékeltetésének kötelező körein.
A színészek is többnyire egy-egy szűk regiszteren belül maradva játszanak, kivéve „a nép” tagjait, mert nekik sosincs jellemük, ők tényleg csak a nép, az együtt üvöltő, a manipulálható, a bamba – ahogyan Shakespeare is megírta, és ahogyan magunk körül is látjuk mindenütt. Ezt az arctalan tömeget is annyiszor láttuk már színházban, és megjelenésük ezúttal sem válik többé egy-egy gondolat didaktikus demonstrációjánál.
Nagyobb probléma, hogy a főszereplők jellemrajza sem sokkal árnyaltabb. Hegedűs D. Géza Caesarja gőgös-nyájas politikus, de nem több annál. László Zsolt Brutusa folyton tépelődő kis-nagy ember, arcára fagyott sziklaszilárd bizonytalansággal. Hevér Gábor Cassiusa izgága felbujtó, aki őszinte pátosszal tud beleszeretni a saját szavaiba.
Stohl András a Caesar helyébe lépő Antoniusként megszokott, profi eszköztárával, de újszerű gesztusok, motívumok nélkül hozza a farkast, aki bárkivel elhiteti, hogy a bőre egy bárányé. Ha katartikusnak vagy revelatívnak nem is lehet nevezni a jeleneteket vagy a színészek játékát, minden színész igen magas színvonalon hozza, amit elvárnak tőle.
A biztonsági játéknak köszönhetően csak akkor izgalmas az előadás, amikor a szöveg is az; csak akkor közöl valamit, amikor a szöveg is közöl. Az időnként felvillanó briliáns párbeszédeket ugyanis nem különösebben invenciózus jelenetek tömkelege fogja közre.
Néha a túlzó teatralitás teszi modorossá a cselekményt, mint például a rettentő hangos, de cseppet sem életszerű zajok, mennydörgések, a szigorúan-csak-ahol-és-ameddig-kell zuhogó műeső, vagy a csatajelenet már-már megmosolyogtató futkosása, melynek során egy-két ember szaladgál fel-alá a hatalmas színpadon.
Ha ezek a túlzások szándékosak, afféle posztmodern kiszólások, a színház színházmivoltáról beszélő gesztusok, akkor túl élesen válnak el a nagy egésztől, s ahelyett hogy támogatnák, inkább rombolják az élményt.
Shakespeare Julius Caesar-ja olyan magas labda, amit igazán elegánsan csak egy olyan rendező tud leütni, mint Alföldi Róbert. Csakhogy ő úgy vélte, a darab magáért beszél, így különösebb invenciók nélkül is a korrektnél átütőbb előadás születhet belőle. A jelek szerint tévedett.