Wahorn András – az egykori legendás magyar underground zenekar, az A. E. Bizottság alapítója – Munkácsi Mihály-díjas festőművész, grafikus, webdízájner és zenész figyelemreméltó összközművészeti performanszot állított össze Tapasztalt Ecsetek nevű zenekarával, melynek tagjait jelentős képzőművészek alkotják.
Wahornon kívül Szurcsik József (Munkácsy-díjas „arcélfestő”, a Képzőművészeti Egyetem rektorhelyettese) basszusgitáron, Kopasz Tamás (Munkácsy-díjas festő- és szobrászművész, egyetemi docens) gitáron, Orosz László (Gyémánt Álom-díjas festőművész) dobon, Chris Allen (grafikusművész) billentyűn és Ulrich Gábor (Balázs Béla-díjas animációsfilm-rendező, képzőművész) űtőshangszereken működik közre.
A fúziós – sokszor free elemeket ötvöző - jazz és kortárs zene határain lavírozó csapat legutóbb január 27-én volt látható Koncentrált Egetverésnek keresztelt koncertjén a Symbol Art Galériában. A performansz érdekessége nem csupán a fellépők műveit képező helyszíni kiállításban rejlik, hanem Marjai Judit fotós személyében is, aki úgynevezett hetedik tagként egyben a showműsor része.
Judit ugyanis nem a klasszikus értelemben vett sajtófotósok táborát erősíti, hiszen szabadon mozog a színpadon, és mindenféle nyakatekert pozícióban a legszokatlanabb beállításokat keresi meg. Mindezt persze kiegészíti az extravagáns fellépő ruha is, tűsarkúban, neccharisnyában, ami kétségtelenül odavonzza a tekintetet.
Mégis hogy kell értelmezni, valóban hetedik tagja lettél a csapatnak? Mi volt az eredeti elképzelés?
M.J.: Wahorn Andrással régóta gondolkoztunk, hogy kéne valami közöset összehozni. A zenekar egy részét már régóta ismertem, András rengeteg fotós munkám alanya volt, míg Kopasz Tamástól még festeni is tanulgattam. Valami olyan előadást szerettünk volna, ami még közelebb hozza az embereket a zenéjükhöz. Úgy gondolom, hogy a performansz a művészet agorája, tulakdonképpen a művészet történése: manapság hiánycikk. Rosszkedvünk telének ez az egyik oka. Másrészt ez populárisabbá teheti a zenéjüket. Így találtuk ki, hogy ne csak szimplán fotózzak, hanem menjek olyan közel a színpadon, amennyire csak tudok. Ezzel pedig az előadás részévé váltam, művészeti eszközként, mint a zenészek maguk. Ellenpont voltam, vagy inkább object truveé, mint Duchampnál a pissoir a performansz elején.
És ez miben nyílvánul meg, amikor a színpadon fotózol? Tisztán a képek művészeti értéke a cél vagy maga a készítési folyamat is tartalmaz extra elemeket?
M.J.: Ez nem arról szól, hogy én cicababa módjára vonaglok a színpadon, de miután ez egy baromi jó improvizatív zene, így nagyon jól érzem magam közben. Viszont próbálok lassan mozogni, hogy ne zavarjam őket. Ami még hozzátesz, az a ruhám. András eredetileg miniruhát szeretett volna, de én maradtam egy dühöngős neccharisnya-tűsarkú kombinációnál, sorttal, mert nem Sharon Stone babérjaira török. Ettől függetlenül ennek nem az a célja, hogy én oda megyek és mutogatom magam, a művészeti része leginkább az elkészülő fotókban rejlik. A fotós mindig kimarad a buliból. Ha úgy tetszik, ez ellen meg én lázadtam.
És van valami konkrét terved a készülő beállításokra nézve, vagy ez legalább annyira improvizatív, mint maga a zene?
M.J.: Elképzelés van, persze. Nagyon szeretek hanyatt fekve fotózni, mivel egészen átalakul a perspektíva és új modorra kényszeríti az alanyt. Így hát előre felkészültem, hogy óvatosan mozogjak, ne sérüljek meg, ami a földön fekve nem könnyű. Wahorn tanácsára még a gyerekeim térd- és könyökvédőit is felhasználtam, amire aztán rájöttem, hogy nem is annyira kényelmesek. Bár úgy tűnik, divatot teremtettünk vele. Sokan kérdezték, melyik szexboltban vettem. (nevet) A beállításokban pedig nagyon fontos volt, hogy minél közelebbi képek készüljenek.
Ehhez viszont nagyon közel, már-már intim közelségbe kell kerülnöd az előadókhoz.
M.J.: Igen, és Wahorn bíztatott is, hogy bármilyen közel mehetek hozzájuk. Így makrót is használva két kamerával dolgoztam, amit közben váltogattam, persze mindezt hanyatt fekve vagy négykézláb. Azonban nem mindenki előtt feküdnék így el. Ezek a művészek fantasztikus emberek, és végképp nem gondolom cikinek Munkácsy-díjas festők előtt térden állni, ha már a társadalom nem teszi. (nevet) Persze Mick Jager elé is levetném magam, de viccet félretéve, komoly művészi értéket kell képviselni a színpadon. A végső cél az, hogy képeimmel szokványostól eltérő, egészen más perspektívából mutassam be a színpadon zajló egyszeriséget. A lényeg a történés és a szabadság tükrözése. Egy pillanat, amit megnyersz az élet ellenében.
És ez a közelség nem zavarja játék közben a zenészeket?
M.J.: Wahorn Andrist egyaltalán nem, sőt a koncert egy adott pontján felemelte a lábamat és bele rakta szaxofon tölcsérjébe, erről készültek fotók. Alapvetően soha nem tolakodok, azonban ő egyszer csak így reagált. A legtöbb kép talán Wahornnal készült, mivel volt olyan Munkácsy-díjas, akinél úgy éreztem, hogy ez a fajta közelség blokkolná a hangképzésben.
Hiszel abban, hogy ez elindít majd egy új trendet a fotósok körében?
M.J.: Szerintem ez valami új, amit mi ketten találtunk ki Andrással. Teljesen újszerű perspektíva, amihez hasonlót mostanában nem láttam. Én nagyon szívesen folytatom, azonban ha elterjed, remélem, én fogok majd legjobban kinézni a fotósok között. (nevet)
A jövőben most már minden Tapasztalt Ecsetek koncerten közreműködsz majd? Hol lesz a következő fellépés?
M.J.: Igen, ez a terv. Úgy gondolom, hogy a kultúrának és képzőművészetnek, bocsánat, az embereknek, szüksége van valami többre, amitől jobban odafigyelnek ránk és jelen esetben Wahornék zsenialitására is. A következő Koncentrált Egetverés február 28-án lesz a Gyáli közösségházban, amire mindenkit szeretettel várunk.