Legutóbbi, az A38-on látható Kék Duna keringő című kiállításodon a képeidet ellepték a politikusok. Ott virít többek között Orbán, Habony, Szijjártó. Miért?
Sokáig megpróbáltam nem reagálni a körülöttünk zajló dolgokra. Fiatalon kis híján belesodródtam a délszláv háborúba, amibe a legszörnyűbb álmomban sem szerettem volna belekeveredni, aztán pedig azt láttam, hogy Kelet-Európában az emberek még mindig többé-kevésbé demokratizálódott diktatúrákban gondolkodnak. Egyszerűen lenyűgöz, mennyire rabjai vagyunk ennek az életünket, mindennapjainkat meghatározó, politikából szőtt mitológiának, ezért gondoltam, hogy mint modern szentképeket, megörökítem ezeket a politikusokat.
Habony Árpádot Malevics, Szijjártó Pétert Egon Schiele, Heller Ágnest Georg Baselitz stílusában festetted meg. Mekkora tudatosság van abban, hogy kit melyik mester stílusában fogalmazol meg?
Öntudatlanul találkoznak ezek a figurák a képzőművészeti stílusokkal. Sok ebben az intuíció. Egyrészt benne van a művészeti korszakok, alkotók iránti rajongásom, amely egyszer csak találkozik egy jelenkori aktuális arccal, helyzettel. Számomra épp azért izgalmasak ezek a képek, mert nem olyan tudatosak. Belgrádi származású, Párizsban élő kiváló festőművész barátom, Bojan Bem mondta egyszer, hogy olyan képet kell festeni, amitől az ember megijed.
Vagyis a műalkotás csak akkor üt, ha elég provokatív?
Nem arra való a művészet, hogy a komfortzónánkat dekoráljuk ki vele. Arra való, hogy kibillentsen a kényelmi állapotból.
Hol kezdődött ez a művészettörténetben? Korábban is fontos vezérelv volt a provokáció?
Hát, attól függ, ki volt a megrendelő, és ki volt az alkotó. A Sixtus-kápolna mennyezetére meztelen alakokat festeni – szerintem akkoriban ez is provokációnak számított. Ma már az ingerküszöb nagyon magasan van, nehéz fókuszálni az emberek figyelmét. Bennem lassan érlelődött a napi témákhoz való közelítés, és egyszer csak kibuggyant belőlem.
Bizonyos értelemben műfajt teremtettél azzal, hogy celebeket és politikusokat tettél meg képeid főszereplőivé?
2005-ben a Műcsarnokban állítottam ki az első ilyen festményeket, amelyeken főként celebek szerepeltek. Majd áttértem a politikusokra, 2007-ben volt az első kiállításom Válasz címmel a Bazovsky Galériában. Ott jelent meg Orbán Viktor mint Jézus Krisztus, Gyurcsány Ferenc mint Leonardo da Vinci. Ilyesmivel addig nem foglalkozott senki.
Érkezett valami visszajelzés politikai oldalról, hogy esetleg tényleg megijedtek a képeidtől?
Volt olyan, hogy nem akartak kiadni a kiállításról hivatalos hírt. Az első kiállítás után megkeresett egy újságíró, és elmondta, hogy nem írhatja meg, pontosan mi van a problémás képeken, hanem valami történetet kell köré kerítenie. Szóval működött a kelet-európai öncenzúra tradíciója.
Persze a képeim most is borzolják a kedélyeket, a Facebookon olykor nagyon durván beszólnak. De ugyanennyi pozitív visszajelzést is kapok. Az emberek nehezen nyugszanak bele abba, hogy minden politikai oldalról megjelennek alakok a képeimen. Nem vádolhatnak elfogultsággal egyik oldalról sem. Odafigyelek arra, hogy egyensúly legyen.
Azok számára, akik valamelyik oldalhoz tartoznak, a képeid már-már szentségtörések?
A képeimen tudatosan félremitologizálom az ismert figurákat, azaz nem úgy állítom be őket, ahogy a kampánystábjuk, hanem kritikus módon, úgy, ahogyan én látom őket, vagy ahogy ők a körülöttünk élő emberek tudatában élnek, egyben kicsit emberibbé is téve őket, hogy jelezzem, nehogy már istenekké emeljük őket.
Ez persze nem előny a piaci értékesítésben, hiszen ha valakit felháborít az Orbán- vagy a Gyurcsány-ábrázolásom, az ugyebár nem fogja megvenni a képeimet. Nem véletlen, hogy néhány híressé vált képem, például Orbán Viktor Trianon-portréja, vagy a Matolcsy György unortodox dalt énekel című festményem még nem talált gazdára. Ugyanakkor nagy példányszámú újságok hasábjain jelentek meg, mert a korszellemet, amit képviselnek, igencsak meglátják bennük.
Orbán Viktor vagy bármelyik más politikus reagált valaha a képeidre? Ha jól tudom, Goodfriend elment megnézni a kiállítást, merthogy őt is megörökítetted?
Talán ez volt az utolsó hivatalos látogatása itt tartózkodása során. Eljött a feleségével, és vagy másfél órát beszélgettünk. Egy politikus, aki nem biztos, hogy bizonyos pillanatokban jól érezte magát ebben az országban, fontosnak tartotta, hogy ha egy képzőművész megszólította, akkor reagáljon. Ez nagyon kulturált gesztus volt.
Örülnék, ha más is venné a fáradságot a megszólítottak közül, hogy megkeressen, és egy kicsit elbeszélgessünk. Amikor Goodfriend a róla készült képet nézte, úgy fogalmazott, jó tenni időnként egy lépést hátra, és úgy nézni a valóságra, mert akkor egy kicsit józanabbak és emberibbek maradhatunk.
Én nem válogatok a politikusok között. Művészként, egyfajta kívülállóként a saját fontosságuk alapján dokumentálom őket. Érdekelnek, mint korunkat, tudatunkat, ízlésünket meghatározó figurák, akik belénk égnek. Remélem, Orbán Viktor és Ferenc pápa is követni fogja Goodfriend példáját.
Másként festesz meg egy politikust, ha személyesen is ismered, és nem csak a médiából?
A politikusok egyénisége tömörítve benne van a megnyilvánulásaikban. Nincs jelentősége annak, ha megismerem a privát szférájukat. Persze a privát szférában lehullik az álarc, és másképp beszélnek, például az ellenfeleikről is. Ilyenkor az ember rádöbben, hogy ez csak egy játék. De nagyon vigyáznak arra, nehogy kiderüljön, hogy ez az egész csak színjáték. Ettől aztán még súlyosabb és tragikusabb az egész valóságunk.
Hiszel abban, hogy a képeiddel hatni tudsz a valóságra?
Számomra jóformán nincs nagyobb öröm, mint amikor valaki meglátogat, megnézi a képeimet, és egyszer csak elkezd hahotázni. Amikor valaki megérzi, hogy bennük van az aktualitás, a groteszk, a humor, ami viccet csinál minden tragédiából.
Előfordult, hogy ezt egy politikus is értette?
Az egyik legkellemesebb élményem az volt, amikor az első kiállítás után László Csaba akkori pénzügyminiszter megvásárolta Bokros Lajos-portrémat, és neki ajándékozta. Úgy tűnt, érti ennek a nyelvnek a játékosságát, kritikusságát, groteszk mivoltát, barátságos síkjait. Újabban a másik oldalról is volt hasonló élmény, amikor a Lázár Jánost bemutató festményemet ajándékozták neki a születésnapjára. Nekem az a sikerélmény, ha a befogadó érzékeli ezeknek a képeknek az egyszerre tragikus, vicces, aktuális dimenzióit.
Valahogy mintha minden képed közös nevezője a diktatúra elleni harc lenne.
A diktatúrákba vetett hit és szerelem a mai napig él az emberekben, és úgy tűnik, fontosabb számukra, mint krémest enni egy jó kis cukrászdában. Az elmúlt rendszerek sokat tettek azért, hogy az emberek ilyenek legyenek, de azért talán van esély a gyógyulásra. Nem tehetünk mást, legyünk optimisták.
Vajdasági barátod, Boris Kovac az apokalipszis trubadúrjának nevezett. Létezhetne normalitás, vagy az élet törvényszerűen maga a káosz?
Teljes normalitás nincs, abban nem hiszek. Hogyan is lehetne, hiszen az emberben ott munkálnak a démonok. De abban hiszek, hogy élhetnénk egy normalitáshoz közelebbi állapotban. Én azzal próbálok hozzájárulni ehhez a karneválhoz, hogy ne vegyük annyira véresen komolyan magunkat. Legyenek olyan zárójelek, felkiáltójelek, mosolyok, átértelmezések, amelyek relativizálják a dolgokat.
Mit szóltál ahhoz, amikor hirtelen Tereskova (Nagy Kriszta) is Orbán-portrékat kezdett festeni, és állítólag nagyot kaszált vele?
Számomra az a legszomorúbb az egészben, hogy ezt senki nem írta meg. Nem akadt egyetlen kritikus sem, aki szóvá tette volna, hogy hoppá, ilyen képeket drMáriás már jóval korábban festett. Alapvető különbség, hogy Tereskova Orbánjai dekoratív nyomatok, nincs bennük problémafelvetés, pusztán vicces emléktárgyak, amelyeket felvásároltak a Fidesz-szimpatizánsok.
Az én Orbánjaim néhány hónappal korábban ugyanannak a galériának a falán voltak kiállítva. Tereskova ott volt a megnyitón, mosolygott, beszélgettünk stb. Amikor aztán az ő képeit felkapták, az enyémeket elpakolták, s míg az enyéimet 350 000-ért, addig az övéit 50 000 forintért adták.
Megélsz a művészetedből?
Nem, azt nem mondhatom. Vannak külföldi és hazai műgyűjtők, akik vásárolnak tőlem, bár a hazaiaknak sokszor túl vadak a képeim. Félnek tőlük! (nevet)
De ez csak részben rossz, mert ugyanakkor fontos számomra, hogy a piactól független tudjak maradni. És így tutira nem kell azon agyalnom, hogy olyan képeket fessek, amiket biztosan megvesznek. Van hétköznapi munkám, az A38-as hajó honlapját szerkesztem. Anno a hajó létrehozásában is benne voltam, amolyan ötletgazdaként.
Nem zavar, hogy a képzőművészet ennyire relativizálódott?
Dehogynem. És ebben a rombolásban a hivatalos, államilag támogatott médiacsatornák persze élen járnak. Ma már az nem hír, hogy megnyílt egy kortárs képzőművész kiállítása. Az egyik vezető rádiócsatornán a múltkor az volt a téma, hogy tizenévesek leitatták az egyik társukat. A minőségi kultúra perifériára szorult.
Maga a szakma is nagyon fél az újdonságoktól, és ahelyett, hogy értelmezné az új művészeti törekvéseket, inkább elhatárolódik tőlük. A művészetértelmezés még mindig eléggé konzervatív. Nincs egy ismert, jól felkészült, nyitott szellemű kritikus, akire lehetne hallgatni, akinek a szava számítana.
Van egy zseniális képed Putyinról. Máshogy festenéd meg most, az orosz miniszterelnök keddi látogatása kapcsán?
Ezt a képet 2013-ban festettem. Az a címe, hogy A Szabadság-szobor Moszkvába költözött. Putyin fején a korona valójában bohócsapka. Nem tudom, most hogy festeném meg, de nagyon zavar, hogy egyre nagyobb súllyal van jelen az életünkben.
Orbánt tehetséges politikusnak tartom, de elég kalandor húzásnak gondolom, hogy a mostani háborús helyzetben idehívja Putyint. Miközben a kárpátaljai magyarokat besorozzák katonának, hogy részt vegyenek egy értelmetlen háborúban. Nem tudom, mi ennek a látogatásnak az üzenete, de nem sok jót olvasok ki belőle.
Imádom Dosztojevszkijt, sok orosz művészt szeretek, vannak orosz barátaim, de az orosz politikai befolyás közelségétől kiráz a hideg. Attól, hogy valaki már megint a spájzban van. A spájzban inkább legyen füstölt kolbász és vörösbor.
DrMáriás kiállítása az A38 Hajó kiállítóterében a nagy érdeklődésre való tekintettel meghosszabbított nyitva tartással, február 28-áig tekinthető meg.