Hamarosan a 75. születésnapodat ünnepli a színházszerető közönség.
Igen, március 18-án, Sándor napján van a születésnapom.
Hogyhogy? Az interneten mindenütt az szerepel, hogy 1940. március 14-én születtél Budapesten.
Igen, tudom. Valahol, valamikor elírták, és azóta így terjed. De nem bánom, mert így legalább kétszer köszöntenek fel (nevet).
Mint márciusi születésű forradalmi hevületű embernek tartod magad?
Egyszer előfordult a ’70-es években, hogy fölkértek, mondjam el a Nemzeti dalt március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. Egyszerre volt félelmetes és felemelő kimenni a mellvédre, és látni a hatalmas tömeget. Azt hittem leszédülök. Egyébként nem kötöm dátumokhoz az érzelmeimet.
Nem szeretem azt a szót, hogy hazafi, inkább megpróbálok becsületes polgárember lenni. Mert ahogy Kisfaludy Károly írta első sikerdarabja, A tatárok Magyarországon bemutatója után: „Sok haza puffogtatás, ok semmi…” Magyarországon élek, szeretek itt lenni. Nem lázadozom, az idegrendszeremmel és az indulataimmal csínján bánok, mert a szakmám ezeket meglehetősen igénybe veszi.
Óbudai vendéglős családból származol?
Korábbról kell kezdenem. Apám Körmenden született, a Korona vendéglőben kitanulta a pincér szakmát, nagyapám ott volt gondnok. Édesanyám Burgenlandban, a németújvári járásban, Strem községben született, a településen folyik keresztül a Strem patak. Anyai nagyapámnak ott volt malma. A rokonság egy része fölháborodott, hogy a szép molnárlány rangon aluli párt választott, de nagy szerelem volt, házasságot kötöttek, és azonnal följöttek Kispestre. A hozományból apám vendéglőt nyitott, de a 30-as gazdasági világválság elvitt mindent, onnan számítottuk a család elszegényedését.
Hol voltál gyerek?
A szüleim Óbudára költöztek, és én már ott születtem. Óbudán végeztem az általános iskolát, majd az Árpád Gimnáziumban érettségiztem. Bevallom, gyűlöltem iskolába járni, beleértve a színművészeti főiskolát is, bár 4-esnél rosszabb eredményem nem volt. Csak úgy tudtam elviselni a gimnáziumot, hogy színjátszó kört alapítottam. A faliújságra próbatáblát tettem, ahogy az igazi színházban láttam, mert akkor már bejártam az azóta fölrobbantott Nemzeti Színházba (a Blaha Lujza téren állt) a bátyámhoz, Sinkovits Imréhez. Ott mérgeződtem meg a színházzal.
Több helyen is olvastam, hogy legendásan jó felvételi vizsgát tettél a színművészetin, mégis két év után ki akartak vágni. Mi történt?
Baromi felszabadult voltam és laza. Mi történhet velem? – gondoltam. – Legfeljebb nem vesznek föl. Cyrano Nos, hát mit tegyek? című monológját mondtam, aztán Csokonai A reményhez és Petőfi Szeretlek kedvesem című versét. Várkonyi Zoltán volt az osztályfőnökünk, aki nem arról volt híres, hogy bejárt a főiskolára. Egy alkalommal bejött, és annyit mondott, hogy „lepjenek meg!” Az első gondolatom azt volt, hogy a háta mögé lopakodok, és rákiáltok, hogy „hu!”, de végül nem tettem meg, helyette begörcsöltem. Várkonyi nagyszerű színész volt és rendező, de pedagógusnak nem igazán jó.
Azt mondta, ad még fél évet, hogy bizonyítsak, amitől még görcsösebb lettem. Sulyok Mária tanította nekünk a beszédet, és az egyik nap megkérdezte, Laci, mi a baj? Látja tanárnő, az a baj, hogy ezt még senki nem kérdezte tőlem – válaszoltam. Fölküldött a színpadra, elmondtam az anyagaimat, és ő azt mondta, nincs semmi baj, ezt kell folytatnom.
És innentől már minden simán ment?
Igazából csak negyedikben éreztem magam a helyemen, amikor a vizsgaelőadások voltak, amelyek már hasonlítottak az igazi színházi előadásra. Ott már tényleg simán ment minden.
A diploma megszerzése után, mint akkoriban mindenkinek, neked is vidékre kellett szerződnöd.
Igen, engem Lengyel György Debrecenbe vitt Cs. Németh Lajossal, Tóth Judittal és Kézdy Györggyel együtt. Lengyel volt a főrendező, egy év múlva jött Ruszt József, ő is rendezett. Két év múlva Both Béla, a Nemzeti Színház akkori igazgatója már hívott, hogy jöjjek a társulathoz, de én maradtam négy évig, hogy beérjen az ottani munkám. Közben szerelmem, Gabi befejezte bölcsészkari tanulmányait, feleségül vettem – ennek már 50 éve – és jöttünk Budapestre.
A Nemzetiben, Németh László Szörnyetegje volt az első darab, amiben játszottam. Törőcsik Mari és Básti Lajos volt a partnerem, Major Tamás rendezte. Majornak tetszett a játékom, bejelentette a társulatnak, hogy a következő évben a Nemzeti Színház tagja leszek. De 1972-73-ra megfagyott körülöttem a levegő, mert áldatlan állapot alakult ki a színház két vezetője között. Marton Endre volt az igazgató és Major a főrendező. Ha az egyiknél játszottam, a másik utált és viszont. De nemcsak én éltem ezt át, hanem ott volt például Blaskó Péter is, ültünk kint a kispadon munka nélkül.
Mikor változott meg ez az egészségtelen helyzet?
1978-ban jött a Nemzetibe Szolnokról Székely Gábor, Kaposvárról Zsámbéki Gábor és Ascher Tamás. Azonnal játszani kezdtem náluk, először kis szerepeket. Hihetetlen felszabadultságot éreztem. Ők végre értették, hogy mit akarok, mit csinálok, egy nyelvet beszéltünk. Az akkori kulturális vezetésnek viszont nem tetszett, amit ezek a rendezők a Nemzetiben műveltek, és kiszúrásból odaadták nekik a Katona József Színházat. Ez lett a pályám legfényesebb időszaka.
A Katonába jött velünk Major Tamás, Máthé Erzsi, Gobbi Hilda, Gelley Kornél és még sokan mások. 40 ország közönségét hódítottuk meg a magyaron kívül. Egy budapesti nemzetközi kritikusi kongresszus résztvevői kíváncsiak voltak a Katonára, megnéztek bennünket, meghívást kaptunk Stuttgartba, majd sorra jártuk az európai nagyvárosokat, Észak- és Dél-Amerikát. Csehov Három nővére, Jarry Übü királya és Gogol Revizora volt a programon.
Párizsban Székely Gábor rendezésében Füst Milán Catullusát adtuk elő fergeteges sikerrel. Emlékszem, Barcelonában az Übü király végén legalább 150 néző várt bennünket a színház előtt, és spanyolul skandálták, hogy „Éljen Übü király!”. A Ramblán sétáltam, és az emberek a teraszokról invitáltak, üljek le hozzájuk egy italra. Igazi latin ünneplés volt!
Aztán Székely Gábort megkínálták az Új Színházzal, hogy csináljon művészszínházat. Mentem vele én is meg Udvaros Dorottya, Cserhalmi György, Csomós Mari, Papp Zoli és mások, de három év után – máig ismeretlen okból – megszűnt a színház. Én, mint két színház, a Katona meg az Új alapítója, Kossuth-díjas színész, ott maradtam társulat nélkül.
Akkor jött az életedbe a szabadúszás?
Igen, nagyon keserves volt. Akkor játszottam Sopronban Mikónál és Zalaegerszegen Bereményi Gézánál és Bagó Bercinél.
Abban az időben nagy sikered volt a Budapesti Kamaraszínházban Spiró Honderű című darabjában.
Igen, Gera Zoli, Haumann Péter, én, Törőcsik Mari, valamint Újvári Zoli, mint becsüs játszottuk a darabot. Nagyon élveztem, mert ami a múltban jó volt, szép volt, azt egész életemben én is ápoltam. A darab arról szólt, hogy a szeméttel együtt nem kell mindent kihajítani. A magyar társadalom nagy mulasztásáról beszéltünk. Még van három úr, aki tiszteletben tartja a másikat, és ha bárkivel bármilyen konfliktusa van, nem esik rögtön a torkának, hanem megvárja, míg pár nap múlva jön az illető, és bocsánatot kér.
A Honderű sokáig műsoron volt, és ment volna még, de Gera Zoli már sokat betegeskedett. Közben Spiró-szakértő lettem, mert a Katonában volt az Imposztor ősbemutatója, amelyben Boguslawskit, a színészt Major Tamás játszotta, és én voltam a színigazgató. Mikó kérésére később eljátszottam Boguslawskit Sopronban. Nagyon szerettem.
Majornak ez volt a hattyúdala?
Nagyon nehéz helyzetben voltam, mert Major már nagyon beteg volt. Néha három oldalakat ugrott a szövegben, és nekem vissza kellett vezetnem, mert különben sok minden érthetetlenné vált volna. Bulgakov Menekülésében még játszott egy kisebb szerepet Székely rendezésében, mielőtt 1986-ban meghalt. Spiró Csirkefej című darabja is világsikernek indult, de Belgrádban, a BITEF-en Gobbi Hilda az első rész végén rosszul lett, a mentők vitték el, aztán már nem játszottuk többet.
Mi a fontos számodra: a társulat, a rendező, a próbafolyamat vagy az előadás?
Ez is a Katona megalakulásához kapcsolódik. Egészen addig nem éreztem, hogy azért vagyok tag, mert jó vagyok, azért kaptam azt a szerepet, mert jó leszek benne, csak merjek mindent megcsinálni. Hét évig tanítottam a főiskolán Horvai István mellett, és azt tanítottam, hogy a próbán nem szabad szorongani, nem ott kell bizonyítani a tehetséget. Előfordulhat, hogy hosszú ideig nem jó valami, de aztán jó lesz, csak be kell járni az utat, ki kell próbálni egy csomó variációt.
Hogy készültél egy-egy előadásra?
Ha este játszottam, a feleségem már úgy állította össze az étrendet. Szerettem korán bent lenni. Az Übünél ennek rítusa volt. Hatkor leültünk a földre a színpadon, a „zenekaruramék”, Szacsvay, Végvári, Vajdai Vili és a többiek énekeltünk mindenféle nótát, így hangban bemelegítettem. A testemet a Margitszigeten is edzettem, két évig, míg ment a darab, kijártam futni, és ott is betettem a hangomat az Übü fekvésébe. Mélyről jövő torokhangot gyakoroltam, futás közben artikulátlan hangokat hallattam, aki ezt látta, elcsodálkozhatott. A növendékeimnek is azt tanítottam, hogy készüljenek föl tisztességesen, mert attól lesz magabiztos a játékuk.
Hogy kerültél tanítani a főiskolára?
1991-ben a növendékek kiharcolták, hogy meghívhassanak előadni egy maguk által kiválasztott színészt. Rajkai Zoli, Takács Peti, Kálid Artur megkérdezte, vállalnék-e egy szemesztert, mert kíváncsiak arra a metódusra, ami a Katonában folyik. Megcsináltam, jól sikerült, és végül hét évig maradtam. Kaptam közben egy zseniális osztályt: Schell Judit, Marozsán Erika, Fekete Ernő, Hajdu Steve, Kamarás Iván, Keszég Laci, Anger Zsolt voltak a növendékeim. Szenvedélyesen tanítottam, előfordult, hogy lerepült a szemüvegem, annyira gesztikuláltam.
Múlhatatlanul népszerű Rockenbauer Pál Másfél millió lépés Magyarországon című természetfilm-sorozata. Te voltál a narrátora, és ha a munkád engedte, személyesen is túráztál a stábbal. Tavaly március 15-én kitüntették a csapatot. Te a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét kaptad meg.
Nekem a családon és a színházon kívül a természet a szerelmem. 25 éve lakom itt Budakalászon, a hegyen. Minden egyes fát, bokrot én ültettem. Rockenbauer már korábbról ismert, egy-két természetfilmjében korábban is én mondtam alá a szöveget Roki halála után 28 évvel is minden augusztus utolsó vasárnapján összejön a csapat nálam. Reggel a kalászi sváb vendéglőben parasztreggelivel kezdjük, majd följövünk ide, Gabi főz valamit, és átbeszélgetjük a napot.
A sport is életem egyik középpontja, mert olyan időszakban nőttem fel, amikor a magyar sport a harmadik helyen állt a világban. Az volt a vágyam, hogy ha lesz gyermekem, az jusson ki az olimpiára, és ez teljesült, mert 1988-ban a szöuli olimpián Andrea lányom pontszerző, hatodik lett a ritmikus sportgimnasztikában.
Sokat filmeztél?
Nem igazán, inkább tévéjátékokban szerepeltem. A filmmel a mai napig furcsán vagyok. Mindig felfedeznek, hogy milyen jó vagyok, aztán nem hívnak. A tévéből ismert meg az ország, amit színházban nem játszottam el, azt a tévé meg a rádió megcsinálta. Sokat szinkronizáltam. Annyira azonosítottak bizonyos szereplőkkel, például Roger Moore-ral az Ivanhoe-ban, hogy egyszer megjegyezték egy falusi kocsmában, hogy milyen jól lovagolok és vívok.
Sopronban egy étteremben odajött a pincérlány, hogy fölvegye a rendelést, és amikor meghallotta a hangomat, leeresztette a papírt és a tollat és megkérdezte, „csak nem Anthony Hopkins magyar hangja személyesen?” A brit színésznek több mint tíz filmjét szinkronizáltam, köztük A bárányok hallgatnak című Oscar-díjas alkotást.
A film, a rádió, a tévé arra is jó volt, hogy találkozott a szakma. Olyan színészek is összefutottak, akik egyébként sosem játszottak együtt.
Hát igen, ma már nincs a Magyar Rádió legendás pagodája, a Pannónia filmstúdió büféje, a tévé a Szabadság téren. Most már azt sem tudom, ki él, ki nem. Évekig nem találkozom színészkollégákkal.
A szabadúszás után az új Nemzeti Színházhoz kerültél. Nagyon sok szereped volt, de az igazgatóváltással szinte semmi nem maradt.
Jordán Tamás hívott az új Nemzetibe aztán maradtam Alföldinél és Vidnyánszkynál is. Sok színész elment az igazgatóváltással, így a darabok is lekerültek a műsorról. Tavaly sokat játszottam Caragiale Zűrzavaros éjszakáját, de elment Eperjes Károly, így az is lekerült a műsorról. Aztán jött a lábsérülésem, valami megszúrt a kertben, még járok kötözésre, így most betegszabadságon vagyok.
Milyen volt a viszonyod a bátyáddal? Egy időben a szakma próbált benneteket összeugrasztani.
Ez akkoriban volt, amikor mindketten a Nemzeti Színházban játszottunk. A legtöbb ember ott követte el a hibát, hogy az azonosságot kereste bennünk, de mi tejesen mások voltunk, tűz és víz. Imre tanított meg a természet szeretetére, ő vitt el először kirándulni a Pilisbe. A színházban tőle tanultam meg, hogy kell felkészülni egy próbára, előadásra.
Bejártam a régi Nemzetibe, és a legendás Zsolt István főügyelő, egyben nemzetközi futballbíró mellől nézhettem az előadásokat. Imrét az öltözőjében figyeltem, hogyan csinálja a maszkjait, nagyon jókat készített, és ezt a képességet én is örököltem, mert én is magamnak csinálom a maszkot. Imrével nem volt konfliktusunk.
Egy azért mégis volt. Illyés Testvérek című drámáját a Sinkovits testvéreknek írta, és Imre Kálmán Györggyel játszotta el a darabot és nem veled.
Csak Imre halála után derült ki a teljes történet, amikor özvegye, Gombos Katalin a hagyatékban megtalálta Illyés levelét, amelyben azt írta Németh Lászlónak, hogy „a Sinkovits testvéreknek írtam egy darabot.” Mivel akkoriban áldatlan állapotok uralkodtak a Nemzetiben a Major-Marton ellentét miatt, én labdába sem rúghattam, mivel a darabot Marton rendezte. De nem volt ebből konfliktus, hiszen fogalmunk sem volt, hogy Illyés nekünk írta a Testvéreket.