Viszkivel és cigivel fizettek az év lemezének felvételéért

Szabó Benedek zenész. A Szabó Benedek és a Galaxisok nevű zenekar frontembere

Mi is az év egyik legjobb lemezének tartottuk Szabó Benedek és a Galaxisok 2013-as első albumát. Évek óta Cseh Tamáshoz hasonlítják a dalszerzőt, aki sok történetet idéz fel a bajai és a budapesti hétköznapokból. Most megjelent a második albuma, és úgy tűnik, hogy sikerült megugrania az előzőleg magasra tett lécet. Szabó Benedekkel beszélgettünk arról, hogy egy dalszerzőnek árt-e a boldogság, király dolog-e most késő húszasnak lenni, inspiráló hely-e Budapest, milyen személyes dalszövegeket írni, és hogy trógerek-e a zenészek. Az interjú végén hallgassa meg A legszebb éveink című lemezt is!

• Egy zenésznek jót tesz a szomorúság.
• Sok helyen kapcsolódik az utóbbi évek legnagyobb filmsikeréhez.
• Megpróbálhatjuk kibogozni a zenei hatásokat, de nem feltétlenül érdemes.
• Nem fél, hogy a személyes dalszövegek miatt a veséjébe látnak az emberek.
• Ma sem könnyű zenésznek lenni Magyarországon.
• De meg lehet úszni olcsón is.

Szabó Benedek, a Galaxisok most máshol Fotó: Polyák Attila - Origo

Úgy tűnik, hogy ez a lemez vidámabb, mint az előző. Jól halljuk? Minden oké?

Persze, bár nem volt nehéz megugrani azt a lécet, sőt ugyanolyan szomorú vagy szomorúbb albumot sokkal nehezebb lett volna csinálni. Abszolút vidámabb. Akkoriban egy nagyon-nagyon rossz periódusom volt, de az is csak pár hónapig tartott, és pont az alatt született a lemez. Hálisten, nem ez a jellemző rám. Nagyon szeretek panaszkodni meg hisztizni, de hosszasan szomorkodni azért nem szoktam. Erről a lemezről inkább mondhatjuk azt, hogy a normális állapotom dokumentációja.

Hiszel abban, hogy egy művésznek nem jó, ha elégedett, mert akkor elillan az ihlet?

Abszolút így van. Én mindig szenvedtem, hogy arról írjak számot, ami jó. Ezért gondolhatják az emberek sokszor, hogy én egy elképesztően szomorú, sötét lelkű ember vagyok. Holott csak arról van szó, hogy akkor sokkal könnyebb számot írni, amikor az embernek valami baja van. Amikor jól érzem magam, van jobb dolgom is annál, minthogy dalokat írjak.

Szerinted a mostani késő húszasok, kora harmincasok is azt gondolják, hogy ezek a legszebb éveik? Ez egy közkeletű gondolat ebben a generációban?

Néha én sem érzem úgy. Ez a lemez is erről a kettősségről szól, hogy az ember néha úgy gondolja, hogy ezek tényleg azok, egy másik pillanatban, vagy egy másik napon meg azt gondolja, hogy nagyon nem azok. Szerintem egyébként, ha megpróbáljuk objektíven szemlélni, akkor inkább azok. Késő húszasnak, kora harmincasnak lenni rohadt jó dolog. Kicsi lanyhaság azért már jellemzi az embert, de még meg tudja csinálni azokat a dolgokat, amiket régen akart, csak most már jó esetben pénze is van rá. Ez egy kegyelmi állapot.

A szövegek tele vannak budapesti helynevekkel, akad benne utalás bénázásra. Tiltakoznál az ellen, ha a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című film zenei megfelelőjének neveznénk az albumokat?

Mindenképpen van köztük hasonlóság. A legeslegelején volt róla szó, hogy esetleg valamelyik számom benne lesz a filmben. Elég urbánus hangulata van mindkét lemezemnek. Aztán szomorú is lettem, hogy mégse került be, de Lóciék [azaz Csorba Lóránt, a Lóci játszik frontembere] olyan jó zenét írtak hozzá, hogy kénytelen-kelletlen el kellett ismernem, hogy ez így tökéletes. Játszottam aztán a premieren, szóval kell lennie hasonlóságnak. A filmet nézve egyébként mindig arra gondoltam, hogy bár sokszor megközelítettem a főhőst, ennyire azért soha nem voltam béna. Leginkább azt mondanám, hogy a kettő közönsége nagyon sok helyen azonos.

Szabó Benedeket elgondolkodtatjuk Fotó: Polyák Attila - Origo

Hogy sikerült a beilleszkedés Budapesten?

Vannak emberek, akiknek akadály, hogy feljöjjenek Budapestre, valami megugrandó dologként gondolnak rá. Van, akinek hosszú idő, amíg kialakul az itteni élete, és akad olyan is, akinek ez egyáltalán nem is sikerül. Velem semmi ilyesmi nem volt. Én gyerekkoromtól kezdve itt akartam élni, és elég sokat is jártam ide. Egy kész társaságba érkeztem, amikor felköltöztem. Annak idején, sokkal nehezebb volt, amikor Szegeden voltam egyetemista.

Ilyen inspiráló, király hely Budapest?

Mindenhol lehet találni inspiráló dolgokat. Inkább azt mondanám, hogy a méretei miatt, a kulturális jellegzetességei miatt itt sokkal nagyobb eséllyel találod meg őket. Hirtelen az jutott eszembe, hogy tavaly valamelyik éjszaka hosszan beszélgettem Freddie Schulze-cal [aki a Morzsa Recordsban játszik]. Ő Texasban nőtt fel, én meg ugye Baján a város szélén egy házban. Itt van ez a két ember, akiknek elképesztően eltérő háttere van, és el sem tudják képzelni, hogy a másiknak milyen élete volt, mégis rohadt jól megértik egymást. Ilyen helyzetből Pesten sokkal több van mint vidéken.

Ez a Szabó Benedek és a Galaxisok második lemeze. A folytatás pedig mindig hatalmas mumusa az alkotóknak. Volt rajtad nyomás emiatt?

Persze volt, de nem kívülről, a kritikusok vagy a közönség felől jött a nyomás, hanem belülről. Az első lemez után rögtön elkezdtem írni az új számokat, de aztán, ahogy ez nálam lenni szokott, leálltam, és másfél évig nem csináltam semmit. Amikor valamit befejezek, mindig visz a lendület egy darabig, aztán ha úgy érzem, hogy hamar kész leszek a következő dologgal is, ellustulok. Sokat koncerteztünk, egyre jobban ment a zenénk élőben, viszont nem írtam számokat, ami egy idő után elkezdett nyomasztani. Aztán ez tavaly év végén, meg idén januárban egy rettenetesen hisztérikus, ideges állapotban torkollott. Tudtam, hogy idén tavasszal ki kell jönnie a lemeznek, mert márciusig adtam magamnak határidőt, és éreztem, hogy messze nem vagyunk kész.

Szabó Benedek magyaráz a Quartnak Fotó: Polyák Attila - Origo

Összeszedtünk néhány zenekarnevet, de nem akarunk hülyeséget mondani. Milyen zenei hatások érnek téged, ha hatnak egyáltalán?

Én rengetegféle zenét hallgatok, egy ideig zenei újságíróskodtam is, és a mai napig megmaradt az a szokásom, hogy évente, mittudomén, legalább háromszáz új lemezt meghallgatok. Ez lehet, hogy másokhoz képest nem olyan sok, de arra elég, hogy a saját zenémre kevés hatással lehet egy-egy album vagy előadó. Emellett 16 éves korom óta ugyanazokat a háromakkordos számokat írom, de vannak persze hatások. Most írták valahol, hogy az albumnyitó dal erősen a Neutral Millk Hotelt idézte, és tényleg van benne valami. Nagyon szeretem ezt a lendületes, dinamikus akusztikus gitárra épülő, mégis odabaszós világot. Olyan viszont nem nagyon van, hogy úgy ülök le számot írni, hogy szeretném, ha a végeredmény most olyan lenne mint ez és ez.

Volt-e valami, amit mindenképp meg akartál ezen valósítani, és amit el akartál kerülni?

Azt elhatároztam például, hogy ez az előző lemez párja lesz, csak egy gazdagabban hangszerelt és lazább hangulatú párja. És hogy nem lesz ezen sem basszusgitár, amit jól keresztülhúzott, hogy a turnézás alatt beszállt hozzánk Sallai Laci [többek között a Somersault Boy frontembere]. Hirtelen annyival jobbak lettek vele a koncertek, hogy azt mondtam, vegyük fel a basszusokat a számokhoz is, és azok is sokkal jobbak lettek.

A Vad Fruttikkal koncerteztetek. Hozzátok képest egy fősodorbeli zenekar. Hogy találtatok egymásra? Mit tanultattok tőlük?

Úgy történt, hogy megkereste a menedzserünk őket, hogy nem lenne-e lehetőség, és ők mondták, hogy szeretik a zenekart, és örülnének neki, ha velük játszanánk. Rohadt jó turné volt, iszonyatosan kedves emberek, és sokat lehetett tanulni tőlük. Többek között a Likó Marci [a Vad Fruttik frontembere] volt, aki azt mondta az egyik dunaújvárosi koncert után, hogy figyelj, kurva jók vagytok, de nem akartok mégis inkább rockzenekar lenni, nem akartok egy basszusgitárost? És de! Tulajdonképpen akartunk, gondolkodtunk már rajta, de ez volt a végső lökés. Sallai Laci a következőn már játszott is. Illetve Marci az utolsó koncerten azt hiszem, elmondta azt is, hogy kell úgy énekelni, hogy ne rekedjünk be, de részeg voltam, és nem emlékszem teljesen.

Szabó Benedek most elmereng Fotó: Polyák Attila - Origo

Milyen érzés egy ennyire személyes album után sétálni az utcákon? Nem érzed úgy, hogy a vesédbe látnak az emberek?

A Zombie Girlfriend első lemeze ugyanilyen személyes volt, csak azon angolul szóltak a szövegeket, és az védelmet nyújtott. A magyar szöveg sokkal sebezhetőbbé teszik az embert, bár engem hálisten soha nem érdekelt annyira a dolog, a rossz kritikák se ütöttek szíven. Ettől függetlenül érdekel, hogy mit gondolnak rólam, és túl is feszítem ezt a dolgot, éppen ezért fel is vagyok készülve mindenre, és nem rettegve megyek ki az utcára. Mivel mindkét lemez elég személyes lett, eszembe jutott, amit Jacopo [azaz Futó Péter, aki a Fél Fény frontembere is], egykori billentyűsünk mondott: hogy csalás, ha az ember csak magáról ír. Nyilván mindenki magáról ír, mert lehetetlen elvonatkoztatni, de ha ennyire explicite módon csinálod, akkor bele is kényelmesedhetsz. A harmadik lemezen szeretném, ha ez másképp lenne, úgyhogy valószínűleg változni fog a szövegvilág.

Megint tűztél ki magadnak időpontot?

Most nagyon hosszú ideig nem akarok stúdió közelébe menni. Olyan felszabadító érzés, hogy elkészült a lemez, hogy nem szeretnék azzal foglalkozni, mi legyen a következőn, inkább mennék koncertezni. Az elképzelhetőnek tartom, hogy két év múlva megint kijövünk egy albummal.

"(...)egyre többen tudják a nevem ami nem számít semmit, de nekem tetszik" - írtad a Hőlégballonok Budapest felettben. Még mindig tetszik?

Persze, én szeretem, nem akarok hazudni, tényleg szeretem. Tizennégy évesen kezdtem zenélni, és azóta se hagytam abba. Én mindig szerettem volna egy sikeres zenekart. Van, aki pénzt akar, van, aki karriert, én azt szerettem volna, ha a zenekaromat sokan szeretik. Egy zenész egyféleképpen válhat hiteltelenné vagy kompromittálhatja magát: ha önmagát feladva csak arra hajt, hogy minél több emberhez jusson el. Én is szeretnék sok emberhez eljutni, de azokkal a számokkal, amiket magamtól írok. Az a szerencsém, hogy nagyon régóta háromakkordos gitárszámokat írok, és nem a kísérleti ambient áll a legközelebb a szívemhez, mert akkor biztos sokkal nehezebb lenne.

Hogy alakul a színtér?

Ez lehet, úgy hangzik most, mintha egy hatvanéves magyar zenész nyilatkozna arról, hogy milyen ügyesek a mai fiatalok, de tényleg ez van. Én 2002-ben kezdtem el zenekarban játszani. Akkor még apám volt a menedzserünk és otthon csináltuk a dolgainkat, már ahogy ment. Most tök furcsa látni, hogy a 18 éves srácok mögött milyen fantasztikusan tehetséges emberek vannak. Egyrészt ők sokkal jobban is zenélnek, mint én valaha fogok, mert tök jó sulikból jönnek ki. Másrészt pedig kezdenek Magyarországon is nyugati mintára, hatalmas késéssel kialakulni azok a szerepek, amiknek régen ki kellett volna alakulniuk: a producer, a menedzser, a turnémenedzser, és így azt hiszem, hogy egy jó zenekar - ha szar a zenekarod, akkor soha nem fogsz tudni befutni -, tehát egy jó zenekar sokkal hamarabb érhet el sikereket, ami tök jó.

Örök élet, ingyen zene Fotó: Polyák Attila - Origo

Mennyit hoz ez most nektek?

Alapvetően kétféle zenész van, az egyikőjük a zenélésből él, a másikuk pedig mellette dolgozik is. Én az utóbbi csoportba tartozom, de tökéletesen megértem azokat az embereket, akik erre tettek fel mindent, rengeteg pénzt áldoztak erre, és szeretnének ebből visszakapni valamit. Nekik ez a megélhetésük, és azt mondják, hogy fizessen az ember egy minimális összeget azért, hogy megkapja a lemezt. Én úgy vagyok vele, hogy tök jó, hogyha fizetnek érte, de szeretem ingyen elérhetővé tenni, és ez mindig is így lesz. Mi még koncertezéssel se nagyon keresünk, de az látszik, hogy azért egyre jobban megy ez a dolog.

Nem volt benne ráfizetés?

Nekünk nem került semmibe a lemez, mert házi stúdióban vettük fel, amiért viszkivel, sörrel és cigarettával fizettünk, amit végül mi ittunk meg és mi szívtunk el. Én nehezen tudom elképzelni, hogy egyszer olyan helyzetbe kerülök, hogy csak ebből élek. Persze, tök jó lenne, de én így is elégedett vagyok. Zsebpénznek nagyon király, aki pedig igazán jó, az szintet is léphet. Ismerek természetesen olyan zenészeket, akik ebből élnek, és ők nagyon keményen dolgoztak hosszú évekig, hogy idáig eljussanak. Érdemtelenül senki nem él meg a zenélésből.