Mindenki őrült, ha elég közelről nézzük

Afonso Cruz több mint 50 országban járt már, volt idő, hogy minden évben hat hónapot utazással töltött. 35 is elmúlt, mire írni kezdett, mára a kortárs portugál irodalom egyik legizgalmasabb figurájává nőtte ki magát.

• Afonso Cruz szerint egy mesterséges nyelv hozhatná közelebb az európaiakat egymáshoz.
• Szülei nem engedték, hogy elhagyja a művészeti pályát.
• A Kokoschka babája című regényéért megkapta az Európai Unió Irodalmi Díját.
• Szerinte szükség van álmokra és utópiákra, hogy legyen miért küzdeni az életben.
• Meggyőződése, hogy mindenki őrült, ha elég közelről nézzük.

Nagy utazó hírében állsz. Magyarországon most jársz először?

Nem, 20 éve már voltam itt egyszer. Budapesten és Egerben is eltöltöttem pár napot.

Emiatt kerültek magyar szereplők a regényedbe?

Nem egészen. Az első könyv, amit írtam, egy hamis enciklopédia volt, tele nem létező figurákkal és művekkel. Rengeteg szereplőt kellett kitalálnom a világ minden részéről, és azóta is sokszor innen kölcsönzöm a figuráimat. Mikor szükségem van egy karakterre, csak felütöm az enciklopédiát, és kiválasztok egyet. Máskor épp fordítva, a regény szereplői átkerülnek az enciklopédiába, amit évről-évre bővítek.

Rengeteg szereplőt kellett kitalálnom Fotó: Dudás Szabolcs - Origo

A Kokoschka babája nagyon nemzetközi történet, tele kozmopolita figurákkal. Te magad is világpolgár vagy?

Rengeteget utazom, régen minden évből 6 hónapot utazással töltöttem. Nem tudom, hogy azért lettem-e kozmopolita, mert állandóan úton vagyok, vagy fordítva, de nem is ez a lényeg. Nem hiszek a mesterséges országhatárokban, és nem hiszem, hogy a határok ruháznak fel minket identitással. Ehhez elég Portugáliát megnézni, ahol rengeteg kultúra és nyelvjárás burjánzik egymás hegyén-hátán.

Részlet a Kokoschka babájából

„Oskar Kokoschka, a festő annyira bele volt bolondulva Alma Mahlerba, hogy amikor véget ért a kapcsolatuk, készíttetett egy élethű babát, amely szerelme minden egyes részletét hűen lemásolta. A bábkészítőnek írt levelébe, amelyet a babához mellékelt, és amelyet pontos leírással ellátott rajzok kísértek, még azt is belevette, hogy a bőrnek mely ráncait tartja nélkülözhetetlennek. Kokoschka, aki nem akarta véka alá rejteni a szenvedélyét, a városban sétálgatott a babával, eljárt vele az operába. Egy nap aztán elege lett belőle, a fejéhez vágott egy üveg vörösbort, és a baba a szemétbe került. És innentől kezdve sok ember sorsában töltött be létfontosságú szerepet, olyan emberek életében, akik túlélték a második világháborúban a Drezdára hullott négyezer tonna bombát.”

Akkor biztos nagy híve vagy az EU-nak, ami épp az európai integrációról szól.

Hát, kezdésnek nem rossz, de én azért egy globálisabb integrációban gondolkodnék. Tudod, Portugáliáról úgyis azt tartják, hogy épphogy csak Európához tartozik, elvégre egyedül Spanyolországgal vagyunk határosak a kontinensről. (nevet) Szerintem rengeteg munkát igényel még, hogy valódi közösségnek érezzük magunkat az EU-ban. A euróval kezdtük, de ez csak gazdasági kapocs, nem jelent igazi összetartó erőt. Ahhoz meg kell ismerni egymás kultúráját és nyelvét. Mi is angolul beszélünk most. Ez például behozhatatlan előnyt jelent a viták és tárgyalások során azoknak, akiknek az angol az anyanyelve. A nyelv mindig hatalom.

Az euró csak gazdasági kapocs Fotó: Dudás Szabolcs - Origo

Mi lehet erre a megoldás? Egy mesterséges nyelv?

Szerintem egy mesterséges második nyelv közelebb hozhatná az Európaiakat egymáshoz. Összekötne mindenkit, hidat képezhetne a földrajzilag távol eső kultúrák között, de megőrizné a helyi nyelveket is. Az angol kicsit gyarmatosító jellegű manapság, beavatkozik a többi nyelv szerkezetébe.

Azért ez nem tűnik túl reális lehetőségnek.

Persze, mondhatjuk, hogy ez csak egy álom vagy utópia. De ha már az álmainkat is feladjuk, akkor küzdeni sincs miért.

Nemcsak az országhatárokat hagyod figyelmen kívül, a különböző művészeti formák között is szabadon közlekedsz. Illusztrálsz, animációt rajzolsz, zenélsz, és persze írsz. Minek tartod magad elsősorban?

Írónak. Még mindig sok illusztrációt készítek, de a legtöbb időt már az irodalomnak szentelem.

Pedig viszonylag későn, 37 évesen publikáltál először. Írtál már korábban is az asztalfióknak?

Nem, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer író lesz belőlem.

Akkor mégis hogy jött a dolog?

Egy reklámügynökségnek kezdtem dolgozni, így életemben először a szavak lettek a munkaeszközeim a képek helyett. Szabadidőmben írtam pár szöveget, és ezek egy ponton összeálltak a már említett kamuenciklopédiává. Végül mégsem ez jelent meg először, mert a kiadó kicsit rázósnak érezte első könyvként. Igaz, később a könyvesboltokat is zavarba hozta, hogy a történelem polcra vagy az irodalomhoz tegyék.

Jobban szereted a saját könyveidet illusztrálni, mint másoknak rajzolni?

Nagy a különbség. Nekem íróként ugye megvan az a kiváltságom, hogy mindig mindent meg tudok beszélni az illusztrátorommal. Közeli viszonyt ápolunk, és jól kiegészítjük egymást. (nevet)

Nincsenek paráim az üres laptól Fotó: Dudás Szabolcs - Origo

És ilyenkor mindig a szöveg az első, vagy néha a rajzolónak is eszébe jut egy-egy jó képi megoldás, amit aztán lenyom az író torkán?

Én mindig nagyon megtervezem a szövegeimet. Csak akkor kezdek el írni, amikor már fejben mindent kidolgoztam. Nincsenek paráim az üres laptól meg a villogó kurzortól. Az illusztrációk is megvannak előre, így mikor leülök, már csak papírra kell vetnem, ami a fejemben van.

Az írás és a rajzolás mellett zenélsz is, és a muzikalitás a könyveidben is nagy szerepet kap. Szoros a kapcsolat számodra a két művészeti ág között?

Nagyon más a kettő. Egy harsonával ugye képtelenség közölni egy olyan egyszerű utasítást, hogy „hozz nekem egy pohár vizet!”. Ugyanakkor a zene az egyetlen művészet, ami mozgásra késztet. Hiába ragad magával egy gyönyörű Chagall-festmény, nem fogsz táncra perdülni. Bizonyos szempontból persze hasonlít az írás a zenéhez: a ritmus és a dallam mindkettőben központi szerepet játszik. Szóval néha keverednek, az éneklésben pedig tökéletesen összeolvadnak.

Kedvenc részem a Kokoschka babájából, amikor az egyik szereplő gitárakkordokkal írja le az utcán szembejövő embereket. Van ötleted, hogy te milyen akkord lennél?

Nem. (nevet) Saját magadat sokkal nehezebb besorolni, nincs meg a kellő távolság ahhoz, hogy objektív legyél. Ezért annyira fontos a többiek társasága, mert őszintébben tükrözik vissza a lényünket, mint mi magunk.

Részlet a Kokoschka babájából

Korda zenei akkordok szerint osztályozta az embereket. Az utcákat járva akkordokat aggatott mindenkire, aki szembejött. Így tett a barátaival, családtagjaival, ismerőseivel, sőt néha még a tárgyakkal is.
Egy pesszimista ember moll akkord.
Egy kifinomult nő kilences akkord.
Egy kamaszlány könnyű kis ruhában szextakkord.
Ha valaki harminc fölött derűs képet tud vágni, az egy tizenhármas akkord.
A szakállas filozófusokat szűkített szeptimre redukálta. Sőt néha csupán egyetlen hangra.

Gyakran teljesen összebogozod a valóságot a fikcióval. Tényleg ekkora hatalma van a képzeletnek az életünkben?

Abszolút. A valóságérzék persze fontos. Ha jön egy autó, és nem veszek róla tudomást, az végzetes is lehet. Máskor viszont épp a fikció menthet meg a veszélytől. Ha mondjuk a dzsungelben szembetalálod magad egy tigrissel, csak akkor van esélyed a túlélésre, ha képzeletben már előre lejátszottad a jelenetet. Így tudod, mit tegyél, mire odakerülsz.

A kultúra pontosan erről szól: elképzelünk dolgokat, aztán megcsináljuk őket. Nem ruhástul születünk, először mindent ki kell találni. Az evéshez is eszközökre van szükségünk, és szinte minden máshoz is az életben. A kultúra tehát az állandó invenciót és a képzelgések továbbörökítését jelenti. Önmagában nincs is olyan, hogy valóság. Amit érzékelünk magunk körül, az már nagyrészt egy szellemi konstrukció. Ahogy a regényben is elhangzik: a fikció az ember legjobb barátja, nem a kutya.

Nincs is olyan, hogy valóság Fotó: Dudás Szabolcs - Origo

Nagyon bőkezűen bánsz az ötletekkel. A Kokoschka babájába annyi sztorit belesűrítettél, hogy azt érezetem: ezek mind külön könyvet érdemelnének. Nem tartasz néha attól, hogy egy ponton majd kifogysz a jó ötletekből?

Nem. Rendszeresen megtörténik, hogy egy mellékszereplőm életre kel, és saját könyvet követel magának. Akkor egyszerűen leülök és kibővítem a történetét.

A figurák egytől-egyig szerethető különcök, de mintha mindannyian kicsit dilisek lennének. Ez is a koncepció része?

Mindenki őrült, ha elég közelről nézed. Épp ezért nem szeretem az átlagos jellemzéseket. „Az a fekete hajú lány” - ebben semmi különös nincs. Mindenkinél meg kell találni azokat a részleteket, amik igazán megragadhatják az adott személyt. Én mindig ezekre próbálok fókuszálni. Ha a barátaidra gondolsz, ezek az apróságok jutnak eszedbe, nem valami elvont "nagy egész". A párkapcsolatok is ezekre a finomságokra mennek rá általában, hogy képtelen vagy egy apró szokását elviselni a másiknak. Máskor pedig épp ezért szeretsz bele halálosan valakibe.

Mindenki őrült, ha elég közelről nézed Fotó: Dudás Szabolcs - Origo

Andreas Popa, a regénybeli író elég rosszul viseli a sikert. Te hogy bírod, mikor a középpontba állítanak?

Ennek is megvannak a jó és a rossz oldalai. Popa egy fantasztikus zenész, aki író akar lenni. Én is átéltem ugyanezt a válságot a grafikával kapcsolatban. Sokszor átoknak éreztem a rajzolást, többször fel akartam adni a művészeti képzést, és inkább filozófiát tanultam volna. A szüleim mondták, hogy márpedig én akkor is művész leszek. Ez elég fura, mert általában ugye pont fordítva szokott lenni. "Hagyd a művészetet, legyél ügyvéd! Ha nagyon rajzolni akarsz, akkor menj építésznek!"

Az utazással is így voltam. Úgy éreztem, az az igazi életem, a munka pedig csak arra jó, hogy fenntartsam magam. Ez akkor változott meg, mikor elkezdtem gyerekkönyveket illusztrálni. Azóta élvezem a rajzolást is.

Átoknak éreztem a rajzolást Fotó: Dudás Szabolcs - Origo

Milyen a portugál irodalmi élet manapság?

Sok fiatal író tűnt fel a színen, akik igyekeznek új dolgokat csinálni. Persze ebben a pezsgésben óriási szerepet játszott, mikor José Saramago megkapta a Nobel-díjat. Azóta a kiadók többet áldoznak hazai irodalomra, és a feltörekvő íróknak is örök példa, hogy portugálként íróként is van esély a befutásra.