Akinek kín magyarnak lenni, annak nem kell erőltetni

Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója kapott pofonokat a magyar államtól, miközben hidat próbál verni a magyar és a román kultúra közé. Szerinte Vidnyánszky Attila átvette a szovjetek erőpolitikáját, a magyar színházi emberek nagy része pedig maga akarta megnyalni a politikusok kezét, így elveszett a szakma becsülete.

• Gáspárik Attila sosem gondolkodik határon túli magyarként, többséginek érzi magát.
• Szerinte a magyar értékeket a román kultúra részévé lehet tenni.
• Az sem okozott törést benne, ha néha felállt a román himnusz alatt.
• A magyarországi politikai elittel már sok gondja volt.
• Vidnyánszky Attila azt mondta neki: "Tudom, te engem nem szeretsz, te Alföldit szereted".

Mi a feladata egy határon túli magyar színháznak?

Én sosem gondolkodom határon túli magyarként, többséginek érzem magam. Nekem és sokaknak megadatott az az óriási lehetőség, hogy olyan területen éljünk, ahonnan Budapesten és Bukarestben is ugyanazzal az eséllyel indulunk.

Egyik fővárosban sem kell tolmácsért kiabálnunk,

és nem kell, hogy megmagyarázzák, ki az a Caragiale vagy ki az a Molnár Ferenc.

Nem vagyok kisebbségi,

nem vagyok határon túli.

A mi feladatunk egy magyar nemzeti színházat működtetni. Ha még van ilyen, hogy magyar nemzet – bár vannak kételyeim –, akkor ennek az a feladata, hogy magyar értékeket teremtsen európai és világszinten. Ne a bezárkózás, hanem a nyitás gesztusa legyen bennünk: itt szülessenek az előadások, innen táplálkozzanak, de Sopronban, Pécsen, Bukarestben és Budapesten is tudjanak nyújtani valamit a gondolkodó embereknek.

Ugyanígy a magyar értékeket a román kultúra részévé lehet tenni Forrás: Rab Zoltán

Ha nem is változik meg utána az életük, legalább fél óráig gondolkodjanak el, hogy jól élnek-e. Mi ezt az irányt követjük, és amíg erre van lehetőség, szeretnénk is így csinálni. Persze van rá példa, hogy jön egy új intendáns, aki elmondja, hogy mostantól tessék szórakoztatni és nevettetni, de akkor mi már nem leszünk itt.

Közvetítő szerepetek is van?

Úgy érzem, komoly hídszerepünk van: Magyarország egyik legnagyobb szomszédjaként valamilyen módon felkínálhatjuk Románia kultúráját, hiszen jó, ha az ember valamennyire békességben él a szomszédjával, át tud nézni egyik a másikhoz, azt mondani, hogy „jó reggelt, komám, mit csinálsz?”.

Ugyanígy a magyar értékeket a román kultúra részévé lehet tenni. Nem volt nagy erőfeszítés, hogy bevittük a román színházi kultúrába Görgey Gábor, Thuróczy Katalin, Egressy Zoltán, Háy János vagy Spiró György nevét – a Prah az egyik leggyakrabban játszott kortárs darab Romániában.

Fantasztikus lehetőség, hogy

mint valami békebeli zsidó csempész Lembergben, adjuk-vesszük a kultúrát.

Román színházat, magyar színházat más is tud csinálni, de ezt más nem tudja helyettünk elvégezni. És ez egy hálás feladat, még ha sok is a pofon mindkét részről.

Milyen pofonokra gondolsz?

Amikor egyetlen jelzőre redukálják az embert, és elkezdik azt mondani, hogy de hát te román vagy, de hát te magyar vagy. Pedig létezik olyan, hogy kettős kisebbség: igazán románnak Budapesten, igazán magyarnak Bukarestben érzem magamat, mert van egy réteg, amelyikből

sikertelensége vagy neveltetése

miatt előbb-utóbb kijön, hogy te balkezes,

te buzi, te zsidó, te román, te magyar.

Gáspárik Attila rendezés közben Forrás: Rab Zoltán

Nem mondom, hogy ez nem okozott bennem régebben komoly kételyeket: hogyan kéne viselkednem, ha látok egy román, és hogyan, ha látok egy magyar zászlót?

A magyar állam bizonyos képviselői néha úgy lerohantak bennünket, mint az éhes gyerekeket egy koncentrációs tábor felszabadítói.

Agyonszerettek,

mi meg közben rájöttünk, hogy

csak a közös fényképre volt szükségük.

A magunk útját kell járnunk, a magunk identitását kell megőriznünk, fejlesztenünk, ha ez nem okoz bennünk lelki elfordulást. Akinek kín magyarnak lenni, annak nem kell erőltetni.

Amikor valaki azt mondja, hogy leteszi a magyar állampolgári esküt, hogy végre érezhesse, hogy magyar, mindig azt mondom: ha neked ez eddig probléma volt, akkor gondolkozz el. Nekem ez sosem jelentett problémát román útlevéllel a zsebemben, és az sem okozott törést bennem, ha néha felálltam a román himnusz alatt.

A magyar állam hogyan viszonyul az erélyi magyar kultúrához?

A romániai magyarság immunrendszerét 1990-től folyamatosan elrontották.

Ki kellett volna harcolnunk magunknak, amiket akartunk;

lehet, hogy kezdetben olyan lett volna, mint a magyar narancs, de a mienk lett volna.

Az lenne a jó, ha volna folyamatos szakmai kapcsolat közöttünk Forrás: Rab Zoltán

Ehelyett idejöttek, és odabasztak nekünk valamit, hogy na, nesztek. Rég lett volna egy nézhető erdélyi magyar televízió, ha nem jön a Duna tévé annak idején.

Senki nem kérdezte meg, hogy önálló magyar egyetemet szeretnénk, vagy lehessen mindenhol magyarul is tanulni; idejött a magyar állam, agyonszeretett minket, és azt mondta,

nesztek, itt egy egyetem.

Jót akkor tett volna a mindenkori magyar állam, ha projektről projektre mindent megbeszélt volna velünk. Ez igaz a színházi szakmára is: az lenne a jó, ha volna folyamatos szakmai kapcsolat közöttünk, ne csak ünnepnapokon hívják meg a roma kultúra meg a határon túli magyar kultúra képviselőit.

Konkurenciát jelent nektek a magyarországi magyar színház? A színészek vagy a „helyi” szerzők – mint Székely Csaba – elhívására gondolok.

A színház nem foci. Nincs győztes. Iszonyatosan tudok örülni a budapesti Nemzeti Színház sikereinek, senki nem előlem nyer el semmit. Én a magyar színházi szakma részének tekintem magam, nem konkurenciának. Ha elvisznek egy színészt, hát elvisznek, én voltam buta, hogy nem tudtam megőrizni, az én hibám.

Az embereknek kell, hogy jöjjenek-menjenek, impulzusokat kapjanak, tapasztaljanak, nem köthetsz valakit egy kisvároshoz. Megette a fene, aki harminc év múlva is ugyanabban a ruhában ugyanott próbál, és nem kell senkinek. Persze, néha picit bosszantó, ha Magyarországon jobban megfizetnek valakit, de nekünk kell harcolnunk azért, ha itt akarjuk tartani az értékeinket.

A kérdés csak az, mennyi kompromisszumot vagyunk hajlandók megkötni Forrás: Rab Zoltán

De megvan ennek a fordítottja is, volt, hogy Magyarországról jöttek az itteni egyetemre felvételizni, és utána is itt maradtak. Hiszek abban, hogy a következő generáció már közös térként fogja felfogni ezt az egészet.

Érzi a marosvásárhelyi színház, hogy meg kell felelnie bármiféle elvárásnak?

Szerintem soha nem volt és soha nem is lesz olyan, hogy a művészet abszolút szabad legyen, és ne függjön semmitől. Kiszolgáltatottság mindig lesz, a kérdés csak az, mennyi kompromisszumot vagyunk hajlandók megkötni.

Az én álláspontom az, hogy a politikus érezze azt, jó, hogy ő tehetett valamit értünk. Megpróbálunk úgy viselkedni, hogy ő érezze magát megtisztelve, hogy pénzt tudott küldeni a felújításhoz, vagy szponzort tudott szerezni. Ennek egy feltétele van: jónak kell lenni.

Magyarországon, én úgy látom, csak az a színház fontos a hatalomnak, amelyik kiszolgálja. Ez Erdélyben nincs így?

Ennyire nincs. Lehet, hogy azért, mert Romániában nagyon kevés ember jár színházba. Magyarországon a jegyeladás alapján a lakosság fele évente egyszer elmegy színházba.

A tanítónő Gáspárik Attila rendezésében Forrás: Rab Zoltán

Románia az évtizedes elzártság és lebutítás után, az évtizedes „menj haza, és ülj otthon” állapot után huszonöt évvel még mindig olyan, mint

a gyerek kulccsal a nyakában, akinek a szülei elmentek harmadik műszakba,

de ő még lent maradhat az udvaron. Tévét néznek, moziba, nagy bevásárlóközpontokba járnak, sípályát például románok nélkül nem lehet elképzelni.

Hogy egy példát mondjak: a világ egyik legjobb rendezője, Silviu Purcărete lement Craiovába színházat csinálni. Pénz volt, úgyhogy azt mondták, legyen színház, és lett Shakespeare-fesztivál, rendezett ott Bob Wilson, csak az volt a probléma, hogy a közönséget busszal kellett odahozni, mint a felcsúti stadionba, mert egyetlen helyi nézőjük sem volt.

Ebben a városban, ahol az emberek népszámláláskor már nagyobb számarányban vallják magukat románnak, mint magyarnak,

kétszer annyi magyar jár színházba, mint román.

Jelenet A tanítónőből Forrás: Rab Zoltán

Sokan azt mondják, azért, mert a magyaroknál száz éve is kulturális aktus volt színházba járni, a román családokat betelepítették, és ez még nem alakult ki. De ha egyszer csak nekiállnak, ez is olyan lehet, mint a román film, ami a semmiből nőtte ki magát iszonyatos ambícióval.

Megpróbál azért a politika beavatkozni a színházba?

Persze. Vannak ötleteik onnantól, hogy mit kéne játszani, odáig, hogy ki ne játsszon. De finoman csinálják: ha az embernek van olyan vastag bőre, hogy mosolyogva azt mondja, jó, jó, majd elgondolkozom rajta, akkor ez lepereg. Nagy nyomást nem éreztem soha.

Igaz, a mi kenyéradó gazdánk 400 kilométerre van tőlünk, mert a bukaresti kulturális minisztériumhoz tartozunk: nem vagyunk szem előtt.

Az is jellemző erre az országra, hogy az elmúlt négy és fél évben, mióta igazgatom a színházat, kilenc kulturális miniszter váltotta egymást. Volt, akinek a nevét se volt időm megjegyezni, már ott se volt. Van Bukarestben egy mondás: „láttunk mi már minisztert!”. Nálunk inkább a hivatalnokokkal kell jóban lenni. De korrupció nincs, legalábbis én nem emlékszem, hogy valaha valamit adni kellett volna valakinek.

Eleve nagyon nehezen nyelték le, hogy egy magyar ember vezet egy román nemzeti színházat Forrás: Rab Zoltán

Tényleg ilyen harmonikus a kapcsolatotok a politikával?

Előjöhetnek azért problémák. Eleve nagyon nehezen nyelték le, hogy egy magyar ember vezet egy román nemzeti színházat. Aztán:

miért zöld a pecsét színe, és miért nincs rajta, hogy Románia?

Mondtam, hogy levettük, mert azt hittük,

egyértelmű, hogy Marosvásárhely Romániában van,

de ha valakinek kétségei vannak, hát visszatesszük.

Voltak abszolút nevetséges támadások is. Miért feliratozzák magyarul a román előadásokat, hiszen Romániában a román a hivatalos nyelv. De ugyanez megvan a másik oldalról is: miért kell nekem román szöveget nézni magyar előadáson? Hát ne nézd, nézd az előadást! De azért amíg jól megy valami, addig nincs probléma.

A magyarországi politikai elittel már sokkal több gondunk volt,

például azzal kapcsolatban, hogy különböző mustrákra milyen előadásokat hívnak meg, milyen lobbitevékenységek zajlanak, miről tudósít a Duna tévé, milyen feketelisták vannak, melyek a tűrt, tiltott és támogatott színházak és emberek.

Én nem vagyok a magyar politikának még csak megtűrt embere sem: az elmúlt három és fél évben semmilyen kitüntetést nem kaptak a színészeink, és a tévé sem számol be rólunk, noha azt hiszem, a legnézettebb határon túli magyar színház vagyunk, talán nekünk volt a legtöbb POSZT-szereplésünk az elmúlt években.

Az elmúlt három és fél évben semmilyen kitüntetést nem kaptak a színészeink Forrás: Rab Zoltán

A politikai döntések szintjén ez nem érződik. Minden más színház ott van a tusnádi találkozó Magyar Teátrum-sátrában, de minket nem hívnak. De ez abszolút nem zavar.

Mit gondolsz a POSZT kapcsán kialakult feszültségekről, a kritikusok egy részének bojkottjáról, arról, hogy több társulat visszalépett a versenyzéstől, és a zsűri jelölésének módjával kettévált a szakma?

Lejáratott szó, hogy európaiság, de mégis: lehetetlen, hogy egy országnak két akadémiája van, és ne működjenek együtt. Fogalmam sincs, hogyan válogatják ki az MMA erdélyi tagjait, de

az akadémiának legalább két olyan tagja van, akik évekig a Securitaténak jelentettek,

papír van róla, hogy a román titkosszolgálat alapemberei voltak. Ez szégyen és gyalázat.

Ennek az eredménye az, ami most a POSZT kapcsán kirobbant, és hogy mindenki egymást nézi, hogy az elmegy-e, vagy sem. Kétségbeejtő, hogy bárki nyer, egy életen át fogja a keresztet viselni, hogy ezen a botrányos POSZT-on nyert.

Nem lehet minden reggel ellenőrizni a sáncot, hogy rúgtunk-e már ma a másikba, ahelyett, hogy közös dolgainkat intéznénk. Nem látom ennek a végét, nem tudom, ki lesz az, aki azt mondja a másiknak, gyere, üljünk le – és a másik ezt elfogadja.

Alföldit kellett volna meghívnod elsőként, rendezzen, amit akar Forrás: Rab Zoltán

Múlt héten beszélgettem Vidnyánszky Attilával öt percet, korábban talán egyszer beszéltünk csak. Nem könnyű eset, rögtön azzal kezdte, hogy:

„Tudom, te engem nem szeretsz, te Alföldit szereted”.

Azt válaszoltam: „Drága barátom, ha te is csinálsz egy jó színházat, telt házakkal, de a politika lerúg téged, ugyanolyan levelet fogok írni neked, mint amilyet Alföldinek írtam”.

„Miért, mit kellett volna csinálnom?”

„Ha már belementél ebbe a játékba, Alföldit kellett volna meghívnod elsőként, rendezzen, amit akar. Akármi lett volna, az erkölcsi fölény a tied: ha nem jön el, mondhatod, hogy te hívtad, de visszautasította, ha eljön és megbukik, hivatkozhatsz erre, ha sikere van, milyen jó, hogy a szakmádnak van sikere.”

„Hát az nem úgy megy.”

Mind, akik más közegbe ágyazódva élünk, átveszünk valamit a másik kultúrájából. Ő valószínűleg

a szovjetek erőpolitikáját vette át.

Én elképzelhetetlennek tartom, hogy ha a világ legtehetségesebb gyereke is az enyém, az én színházamban játsszon főszerepet. (A Nemzeti Színház Körhinta című előadásának főszereplője ifj. Vidnyánszky Attila – K. B.) Ilyen nincs, csak nála.

Amikor igazgató lettem, azért egy picit rendet vágtam a színházban Forrás: Rab Zoltán

Több feljelentést is tettek ellened az elmúlt években. Miért?

Amikor igazgató lettem, azért egy picit rendet vágtam a színházban. Voltak, akik feljelentettek, hogy miért nem léptettem elő ezt vagy azt. Számvevőszék, munkaügy, mozgássérültek egyesülete – aki éri, marja. De nagyon jól tudtam, hogy nem az angolkisasszonyok ötórai teájára jöttem. Ez benne van abban a csomagban, amit az ember kap; a színház és környéke különben is csomó irigységgel van tele, ezt el kell viselni.

Eljárás még nem indult ellenem semmilyen ügyben. Ahogy olvasom a régi ügynökaktákat, sok hasonlóságot látok: akkor sem a politikai, hanem a gazdasági rendőrség jött ki hozzád, hogy miért van autód. A titkosszolgálat soha nem direktben üzen. De lehet, hogy ez már csak az én paranoiám. Ez van, nem érdekes.