Ritka, hogy zenei interpretáció és rendezés ennyire inspirálja egymást. Fischer és Kovalik A bolygó hollandi 1841-es első, egyfelvonásos változatát vitte színpadra, ami sokkal izgalmasabb, mint a 20 évvel későbbi, minden tekintetben áthangszerelt változat.
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara a legjobb formáját hozta. Vad dinamikai kontrasztokat, sistergő elektromos kisüléseket hallottunk Fischer Ádám pálcája nyomán. A kórusok is óriási energiabedobással vettek részt a játékban, megnyilvánulásaik katarzisközeli állapotba hoztak.
A Daland-hajósok és a Hollandi legénységének találkozása valóban kísértetiesre sikeredett. A szexi, miniszoknyás lányok mosógéptánca Britney Spears videoklippjében is megállta volna a helyét. Mögöttem egy idős hölgy vicsorogva súgta oda a párjának: Kovalik megszentségtelenítette Wagnert.
Kovalik a nyitányt arra használta fel, hogy bemutassa a Hollandi és Senta előéletét. Olvasatában a Hollandi híres operaénekes, aki önmaga megszoborodott emlékművének nárcisztikus igézetében él.
Senta infantilis, flegmatikus kis energiagombóc, duci alakját a piros ruha még jobban kiemelte. Amit nem lehet eltakarni, azt hangsúlyozni kell. Mintha ez a gondolat lenne Kovalik sorvezetője. Kifordítja Wagnert, mint egy zoknit.
Hollandijának bolygósága maga a szerep, amit egyáltalán nem szeretne levetni. Nem szenved attól, hogy hét évente partra kell szállnia, hogy megtalálja a hűséges nőt, aki majd megváltja őt. Sőt gurulós bőröndjével már- már megkönnyebbülten menekül Senta rajongása elől, aki a fülhallgatót fejére téve visszamerülhet az ábrándozás mély tengerébe.
A svéd Elisabet Strid hangilag és színészileg is magasabb szinten oldja meg saját szerepét,
mint brit kollégája, James Rutherford, aki pirospozsgás falstaffi alkatával, világos, fejre gyúrt baritonjával, columbósan gyűrött ballonkabátjában sem tudta tartósan magára irányítani a figyelmet. A figura sokat emlegetett, legendás sápadtsága inkább vokális fakóságában jelent meg.
Elisabet Strid viszont folyamatosan fejlődött, kinyílt a színpadon. A híres balladát olyan boszorkányosan, mégis annyi iróniával hozta, mintha közben kinevetné önmagát, a szerepét, Wagnert. Flegma vállrándítással vette tudomásul, ahogy a Hollandi elpályázott, mint aki nem is igazán tudna mit kezdeni azzal, ha maradt volna.
Peter Rose gigantikus Dalandja figurájának humoros lehetőségeit sem vokálisan, sem színészileg nem használta ki. Valahányszor megjelent a színen, úgy éreztem magam, mint „porcelán az elefántboltban”.
A hangjában és megnyilvánulásaiban is egzaltált Nyári Zoltán Erikje volt az egész rendezés legreálisabb figurája, egyben Senta alteregója, sőt animusa. Még azt is a figura javára tudta fordítani, amikor egy pillanatra megcsuklott a hangja.
Kovalik fityiszt mutat Wagnernek. Ledob róla minden felesleges sallangot, és Wagner legfőbb állítását kérdésként dörgöli az orrunk alá. Valóban nem létezik a női hűség? És mi van a férfi hűségével? Egyáltalán, mit rugózunk ilyen avítt értékrenden?
Kovaliknál az újragondolás nem merül ki a darab aktualizálásában. Nem csak azért lesznek a fonónőkből mosónők, mert a rokka elavult, a mosógép viszont mindenki számára értelmezhető kortárs háztartási eszköz.
Az automata mosógép emancipálja a nőt,
ugyanakkor a konformizmus szimbóluma is egyben.
Kovalik sikeresen mítosztalanít, és minél jobban elidegenít bennünket az eredeti wagneri szándéktól, annál felszabadultabban adjuk át magunkat a zenének. Így kell operát rendezni.