„Totál elvesztettem a fonalat”
- virít hosszú percekig a színpad feletti képernyőn, amelyen magyarul feliratozzák az opera olasz szövegét. Valahol az első felvonás vége fele járunk, úgy másfél óra magasságában, én meg csak arra tudok gondolni: mennyire szimbolikus, hogy épp ennél a mondatnál aludt be a feliratkezelő.
Ez volt az a pont ugyanis, ahol már nem csak a szereplők, de én magam is „totál” elvesztettem a fonalat, és érzésem szerint Novák rendezői koncepciója alól is kezdett kicsúszni a Thália színpada.
Pedig az elején úgy tűnt, hogy megvan a kezdőlendület.
A nyitány alatti táncjelenet játékossága búvópatakként csordogált tovább a sztori mögött az első jelenetekben, folyamatosan a színpadon tartva a mitikus táncosokat, amelyek modern faunokként és nimfákként hálózták be a palota termeit. Hasonlóan jó ötletnek tűnt a mozgatható ajtókkal való játék, amellyel könnyű vizuálisan leképezni a folyton alakuló emberi viszonyokat a híres féltékenységi históriában.
Azonban egyik ötlet sem lett továbbgondolva, így teljesen kifáradtak és érdektelenné váltak a darab első felében. Az állandóan ide-oda tologatott ajtók egy pont után már nem az intrikákkal teli élet bonyolultságát modellezték, inkább csak a színpadi teret kuszálták össze és tették érthetetlenné.
Egyre nehezebb volt a cselekmény haladtával átlátni a szereplők térbeli viszonyait, ami inkább akaratlan és nehézkes elidegenítő effektusnak tűnt, mintsem átgondolt rendezői koncepciónak. A mozgó ajtókhoz hasonlóan az énekesek körül sertepertélő táncosok is elvesztették többletjelentésüket, és puszta dekorációvá – ha tetszik, biodíszletté – silányultak a darab végére.
Pedig látszott az igyekezet, hogy Novák próbál friss szemlélettel hozzányúlni Mozart klasszikusához.
Nyilván ezért tömte tele mai tárgyakkal és kifejezésekkel a klasszikus történetet. Egy-két jól irányzott okostelefon-villantás vagy láncfűrészes hadonászás azonban még korántsem elegendő ahhoz, hogy igazán elevennek és mainak érezzük a sztorit – főleg, ha a következő jelenetben már lúdtollal írják a levelet az összeesküvők.
Hasonló a helyzet a szlengszavak felbukkanásával is, amit erősen túltoltak a magyar fordításban.
Egy-két elejtett „bocsi”, „totál” vagy „pöcs” még üdítő lehet a szövegben,
de a minden mondatba beleerőszakolt szleng már inkább izzadságszagú jópofáskodásnak hat, mint valódi, mély aktualizálásnak.
A debütáns rendezőnek tehát nem sikerült úrrá lennie a kissé kaotikus történeten, aminek kétségtelenül megvan az a szándékolatlan előnye, hogy a zene mindenestül magára vonta a közönség figyelmét - legalábbis az enyémet. És az énekesek meg is mentették valamennyire a helyzetet, hisz mind hangban, mind színészi játékban meggyőzően hozták a rájuk szabott karaktert.