Képzeljük el, hogy sétálunk a buszmegálló felé, nyomogatjuk a telefonunkat vagy épp újságot lapozgatunk, tétován fütyörészünk egy idegesítő slágert, és egyszer csak megpillantjuk ezt:
Vagy ezt:
Azt már nem is tudjuk elképzelni, erre hogyan reagálnánk.
Bármin is gondolkodtunk éppen, az biztos, hogy a látvány kizökkent a mindennapi járókelő üzemmódunkból.
Mark Jenkinsnek pontosan ez a célja.
A jelenleg Washingtonban élő művész kétezres évek eleje óta készít szobrokat, amiket köztéren, utcán, félreeső sarkokon, kirakatok előtt, sétálóutcákban, parkok szélén helyez el a világ nagyvárosaiban.
Jenkins utcai művészete sokkol, felforgat, kizökkent, de mindenképpen iszonyú kellemetlen helyzetbe hoz, hiszen még második ránézésre sem egyértelmű, hogy amit látunk, az nem valóság. Nem véletlen, hogy már többször kihívták a szobrok miatt a rendőrséget.
Jenkins szobrai, vagy ha úgy tetszik, „emberbábui”, interakcióba lépnek közvetlen környezetükkel, átértelmezik a mindennapi, unásig ismert házfalakat és utcasarkokat, amik így egy szürreális, horrorisztikus jelenet díszletévé válnak.
Az utca olyan lesz, mint egy színpad nélküli színház, a szobor közelében elhaladó járókelők pedig színészek - csak ők nem tudnak erről.
Az alábbi képen például nem az az igazán szürreális, hogy egy ember feje eltűnik a falban, hanem hogy a mellette zavartalanul elhaladó férfi egy állólámpát visz a kezében.
Na, az ilyen szürreális pillanatokat kedveli Jenkins a legjobban, ilyenkor érzi úgy, hogy művészete elérte célját.
Jenkins szerint ez alapvetően egy művészeti projekt, de ugyanannyira egy szociális kísérlet része. Egy kísérleté, ami azt vizsgálja, hogyan viselkednek az emberek egymással ilyen furcsa, megmagyarázhatatlan helyzetekben, hogyan veszik fel a kapcsolatot a szobrokkal, mennyire cselekednek racionálisan.
A művész a szobor felállítása után készít egy-két fotót, majd elhagyja a helyszínt. Jenkins szerint a jelenléte zavarná a kísérlet hiteles működését, befolyásolna a járókelők viselkedését.
A világszerte egyre több előadást tartó és workshopot vezető Jenkins művészete hasonlít az efemer, vagyis átmeneti köztéri installációkhoz, a talapzat nélküli emberléptékű szobrokhoz vagy a szituacionista provokációkhoz,
mégis teljesen egyedülálló stílust képvisel.
Jenkins a spanyol szobrász, Juan Muñoz követője. A művész a kilencvenes évek elején futott be igazán Európában, kisméretű, történetmesélő szobraival, amelyek sokszor kapcsolatba lépnek környezetükkel, és észrevétlenül bevonják a nézőjöket saját világukba.
A tengerentúli alkotó az utóbbi években lett népszerű kortárs művészeti fórumokon is. Múzeumokban és galériákban is állít ki rendszeresen Párizstól New Yorkon át Miami-ig.
Szobrait valódi emberekről formázza. Az emberi testet ragasztószalaggal tekeri be, aztán levágja a burkot, leveszi, és újra összeilleszti – így jönnek létre az üreges emberi testek, amiket felöltöztet és kiviszi az utcára.
Jenkins a street art törvényenkívüliségéről egy interjúban így fogalmazott: "Az efemer utcai művészet azért nagyon fontos, mert olyan, mint egy vizuális szívdobbanás, amit a városban élő emberek hoznak létre a reklámok által uralt köztereken. És a városok mit csinálnak ezekkel a munkákkal? Minél gyorsabban eltüntetik és az alkotót börtönbe zárják."
További bizarr köztéri szobrok Jenkins honlapján láthatók.