2010. október negyedikén átszakadt a Mal (Magyar Alumínium Termelő és Kereskedelmi Zrt.) tulajdonában lévő, Ajka és Kolontár között fekvő vörösiszap-tároló gátja. A kiömlő több mint egymillió köbméternyi, erősen lúgos és maró ipari hulladék körülbelül 40 négyzetkilométeren elöntötte a vidéket, elpusztítva Kolontár, Devecser és Somlóvásárhely nagyját.
A katasztrófában tíz ember meghalt, és több mint 150-en sérültek meg.
Kollányi Péter szabadúszó fotós, aki 2005 és 2012 között az MTI-nek dolgozott, két nappal a katasztrófa után érkezett a helyszínre, és még egy évig járt vissza, hogy fotókat készítsen a szellemfalvakról, amikből a Capa Központban október végig ingyenesen látogatható kiállítást rendeztek, ő pedig albumba szerkesztette őket.
A lírikus bevezetőt Nádas Péter Kossuth-díjas író kifejezetten az albumhoz írta.
Kollányi Péter Tallinnban él és dolgozik, de a kiállítás apropóján az Origónak sikerült Budapesten egy interjúra elcsípnie.
Mi fogott meg a katasztrófában?
A katasztrófa után két nappal érkeztem a helyszínre, és hihetetlen, meghatározó élmény volt a kietlenség, a csönd. Három-négy órán keresztül teljesen egyedül sétáltam a katasztrófavédelem által lezárt területen.
Szépnek látod a képeket? Mi van, ha valaki szépnek látja?
A pusztítás valóban hordoz magában egyfajta vizuális, és csakis vizuális szépséget. Megdöbbentő, hogy itt korábban élet volt, jött a katasztrófa, és utána csak a csend és kietlenség maradt.
Hogy jött az ötlet?
Követtem a híreket, szerettem volna kilépni abból a megközelítésből, ahogy ott mutatták be a vörösiszap-katasztrófát.
Öt évet kellett várnom, hogy tökéletesen beérjen a munka.
Találkoztál, beszéltél túlélőkkel?
Az igazán szörnyű az volt ebben, hogy ezek az emberek nem térhettek vissza otthonaikba. Láttam, ahogy csak fegyveres katonák kíséretében menekíthették ki a falusiak megmaradt ingóságaikat. Minden mást megsemmisítettek, a földbe döngöltek.
Nem is volt célom az embereket kiemelni, hiszen egyrészt éppen az fogott meg, hogy ott állok a hatalmas pusztítás közepén, és nincs ott senki, másrészt a képekkel arra is szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy a katasztrófa bárkivel megtörténhet.
A képsorozat valójában az ország bármely falujában készülhetett volna.
Követed a fejleményeket?
Nem lehet kimaradni belőle, az áldozatok és túlélők viszont mindegy, kit perelnek be, az életük a katasztrófa napján visszavonhatatlanul megváltozott, sokaknak tönkre is ment.
Mikor döntötted el, hogy a képeidből albumot csinálsz?
Három évvel ezelőtt. Sokat éltem külföldön, rengeteg csúcsminőségű albumot láttam, abban bíztam, hogy Magyarországon is létre lehet hozni ilyeneket. A Mementóból például nincs két egyforma példány, a borító szitálása mindegyiknek különböző.
Volt valamilyen ihletforrásod, mondjuk, az elhagyott Pripjaty?
Vizuális előkép nem volt, sokat tanultam viszont könyvekből. Az egyik legmeghatározóbb Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd-ja volt, amelyben áll a karakter a lebombázott Drezda közepén, és arra a felismerésre jut, hogy
a pusztítást szavakkal nem lehet kifejezni, nem lehet róla semmi értelmeset mondani.”
A kiállítás október 21-ig ingyenesen megtekinthető a Capa Központban.