A miniszterelnök senkinek sem tilthatja meg, hogy nálam kávézzon

Frei Tamás, 2015.

A világon mindenütt hallani összeesküvés-elméleteket, de mindig kiderül, hogy tényleg vannak összeesküvések, és valójában nem a szavazóurnánál dől el egy ország sorsa – állítja Frei Tamás, aki saját bevallása szerint nem irodalmat ír. Interjúnkból nemcsak az derül ki, mennyit bukott a volt tévés előző könyvkiadója csődjén, de az is, kiknek az érdekei fogják eldönteni Magyarország sorsát.

• Nem orákulum, de ha az újságírók jobban figyelnének, ők is tudnák, mi fog történni az országban fél év múlva.
• Első három könyve 1,6 milliárd forint bevételt termelt.
• Nagyon nem szeretné, hogy Oroszország felé forduljunk.
• Ahhoz képest, hogy mit tud az országról, a könyveiben még visszafogott.
• Egy regényben tizenöt reklámszünet van.

Miért hagyta abba a televíziózást?

Akkor jöttem rá, hogy ez egy szakma, amikor egy amerikai egyetemen broadcastingot hallgattam.

Hónapokig tanították, hogyan kell megírni egy egyperces hír első mondatát.

Ha a reggel tíz órai balesetről írsz hírt egy esti híradóba, ahol az emberek az aktualitásokra kíváncsiak, akkor a kezdőmondat úgy hangzik: „Adásunk perceiben sem tudni még, mi okozta a balesetet reggel tíz órakor”. De ha azt akarod, a nézők úgy érezzék, a hír róluk is szól, így kezdesz: „Önökkel is megtörténhetett volna az a baleset, amely…”. Aztán egy hónapig tanítják az első bekezdést, majd a hír drámastruktúrájának középső részét.

Nem veszítheted el a néződet, az olvasódat Fotó: Polyák Attila - Origo

Huszonöt éves út vezetett az egyperces hírtől a hatszáz oldalas könyvig, mert ahhoz mindent tudni kell a háromperces és tízperces tudósítástól a félórás, majd az ötvenperces Dossziéig. A könyvben ugyanúgy nem veszítheted el a néződet, az olvasódat.

Azért hagytam abba a televíziózást, mert eljött az az idő, amikor úgy éreztem, előre merek lépni a két reklámblokkos Dossziétól a tizenöt reklámblokkos terjedelemig. A Dossziét kétszer kellett olyan érdekesen félbehagyni, hogy a nézők visszajöjjenek a reklámblokk után. De ha valaki két hétig olvassa a hatszáz oldalas könyvet, akkor azt

tizenötször kell úgy abbahagyni, hogy másnap is legyen kedve felvenni az éjjeliszekrényről.

Ez sokkal komplexebb szellemi kihívás, mint a mindig ugyanarra a struktúrára épülő tévéműsor.

Sejtem, mit kell megírniuk az újságíróknak fél év múlva Fotó: Polyák Attila - Origo

Emellett azért is hagytam ott a tévét, mert nagyon nem jöttem ki a TV2 akkori vezetőivel. Az akkori párom is leginkább külföldön élt, így a magánéletem is befolyásolt. És akkor már elkezdtük a Cafe Frei-t is. A regényírásból, a kávéházasdiból és a tévéből egyet el kellett engedni, mert nem fért bele mind az időmbe.

Ki ebben a pillanatban a TV2 vezetője?

Fogalmam sincs. Már nem is nézek magyar csatornákat, a külföldieken is csak a híreket; csak az év egyharmadában vagyok Budapesten Nizza és Miami mellett. Persze olvastam a TV2 körüli cirkuszt, követem a dolgokat, hiszen Magyarországról írok regényeket. Sőt mivel sokakkal beszélek,

nagyjából sejtem, mit kell majd megírniuk az újságíróknak fél év múlva.

Ilyen értelemben nem a ködben élek, pontosan tudom, mi történik.

Mindenki tudna olyan regényeket írni, mint ön, aki végigjárja ugyanazt a huszonöt éves utat az egyperces hírtől a hatszáz oldalas könyvig?

Azért biztosan kell hozzá egy kis tehetség is. Amikor befejeztem Amerikában a második, tennesseei egyetemet, elkezdtem a helyi csatornánál gyakornokként dolgozni. Aki mellé beosztottak, az a fajta tipikus amerikai volt, aki semmit, de semmit nem tudott a világról. Egy Atlantától háromórányira lévő kis helyen élt, de még életében nem járt a városban, újságíróként nem nézte meg még a CNN központját sem, pedig a turistákat is körbevezették volna ott pár dollárért.

Ki ad el százezer példányt, és ki csak ötöt? Fotó: Polyák Attila - Origo

A magyar rádió vagy televízió külpolitikai rovatánál lehet, hogy nem tanulták egyetemen az újságírást, de ilyet nem tudtam volna elképzelni mondjuk Chrudinák Alajosról. Mégis, ez a srác végigjárta az újságíró szakot az egyetemen, és amikor az volt a dolga, döbbenetesen jó kétperces riportot készített.

Egyszóval olyan nincs, hogy a szakmát ne tanuld meg, de ahhoz, hogy ne a kisvárosi csatornánál legyél riporter, mint ez a srác, hanem a CNN-től járj interjúzni Szaddam Husszeinnel, már tehetség is kell. Hasonlóképp sokan kitanultuk a könyvírást mint szakmát. De hogy ki ad el százezer példányt, és ki csak ötöt, abban már biztosan van szerepe a kreativitásnak, a tehetségnek is.

Önnek összejött a százezres példányszám?

Az első három könyvemet négyszázezer példányban adták el. Ez itt a reklám helye: az én könyveim az utóbbi évtized

legmagasabb példányszámban eladott magyar regényei, de Dan Brown műveinél is több példányban keltek el itthon.

Mennyire járt rosszul korábbi kiadója, az Ulpius csődjével?

Nagyon. Főleg azért, mert Magyarországon olyan abnormálisak a szabályok, hogy bár nem kaptam meg a pénzemet, az áfát és a nem létező bevétel utáni adót be kellett fizetnem.

Annyira lüke vagyok, hogy mindig hobbinak tekintettem a regényírást Fotó: Polyák Attila - Origo

Mennyit vett ki a zsebéből a csőd?

Százmilliós nagyságrendről van szó. De tegyük ezt kicsit helyre. Ha négyezer forint egy könyv, a négyszázezer példány

1,6 milliárd forint bevételt termel a magyar könyvpiacnak.

Ezen mindenki keresett a kiadóktól a könyvesboltokig és az államig, csak én nem – ez azért nonszensz.

És ne legyünk álságosak, az is furcsa lenne, ha ennyi pénzből a szerző mondjuk hatmillió forintot kapna. Ez egy üzlet. Vagyis így nekem nem az, mert én annyira lüke vagyok, hogy mindig hobbinak tekintettem a regényírást, a kemény üzletemberi magatartást pedig félretettem a Cafe Frei-re.

Az Ulpius csődjében az is fájdalmas, hogy mostantól kezdve könyvet sem tudok úgy írni, mint eddig. Az új szerződésem már irtó kemény, minden milliméterre pontosan meg van határozva. Ezután még a nyomdaszámlát is bekérem.

Engem többet nem csap be senki.

Hozzáteszem, az Alexandra Kiadóról eddig csak jót tudok mondani. És az én helyzetem is komplexebb ennél. Mivel csődbe ment a kiadóm, lehetőségem nyílt arra, hogy leigazoljak máshová, és még többet is kapjak, nagyobb példányszámra törekedjek, mint amennyivel ott meg voltam elégedve.

A könyv az új magazin Fotó: Polyák Attila - Origo

Mivel a kiadók látták, mennyi pénzt hoztak a könyveim, még licitáltak is rám, mint Ronaldóra. Így azért hosszú évek múlva, végül nem lesz ilyen katasztrofális a veszteségem. Semmi értelme nem lenne, ha elkezdenék panaszkodni.

Ön szerint mennyire vannak a regényeinek irodalmi értékei?

A könyv az új magazin.

Én nem irodalmat írok, és abszolút nem is állítom, hogy ez irodalom lenne. Nem az.

Ez egy szórakoztató műfaj. Azokat az embereket szórakoztatom, akik napi ötven percet utaznak metróval, villamossal, akik nem tudnak elaludni este. Oroszországban más fejezetbontásban jelentetik meg a regényeket, mert Moszkvában öt percig megy két megálló között a metró, Budapesten meg két percig. A tévével és a mozival versenyzem, ez az én műfajom.

Ez nem irodalom, és nem is olyan aspektusból közelítem meg a témáimat. Ez egy belső mozi, és a képes világhoz szokott, az által nevelt nézőknek szól. Az a kérdés, mit tudsz adni vele, amit a mozi nem? A film az öt érzékszerv közül kettőt biztosan jobban támad, mint a fekete betűk a fehér papíron: látványban és hangban vonzóbb. Neked úgy kell leírnod a helyszíneket, hogy némi képzelőerővel lássák is őket az olvasók. De írnod kell a tapintásról, az ízlelésről és a szaglásról is.

Ez minden regényemben így van:

ha a szereplőm hátradől, az ujjai érzik a hűvös bőrkanapét.

Az sem véletlen, ha a főhősöm gourmand figura: így lehet sokat írni az ízekről. És azért megy zűrzavaros helyekre, mert a világban járva azt tapasztaltam, minél zűrösebb egy hely, annál szagosabbak a városok: az afrikai városok fölött orrfacsaró, fekete füstfelhő gomolyog esténként, mert égetik az autógumit, hiszen a kukásautó nem viszi el a szemetet.

Nagyon profin meg van csinálva Fotó: Polyák Attila - Origo

Ez egy szakma, és nem irodalom. Számomra az a legnagyobb dicséret, ha valaki azt mondja: Tamás, ez a regény nagyon profin meg van csinálva.

A skandináv krimik szintén szórakoztatnak, profi szakmunkák, amelyek szintén figyelembe veszik a metrómegállók hosszát, de eközben mégis olyan alapvető emberi kérdéseket vizsgálnak, mint az emberi kapcsolatok minősége, a bűn mibenléte, a sorsszerűség és a szabadság szembenállása.

A szórakoztató műfajon belül is sok alkategória van. Nem véletlen, hogy a skandináv krimik ilyenek: rájuk nemcsak a borús égbolt jellemző, de az élet dolgaira is egészen más megközelítésben néznek. Én nem ebben a műfajban, hanem politikai akcióthrillerben utazom.

Az a célom, hogy a magyar olvasó belásson a politika és a közélet kulisszái mögé,

és kapjanak egy teóriát arról, amit nem tudnak összerakni az újságban megjelenő mozaikokból. Ha nem ismernének rá a valós, mai Magyarországra, az olvasók félre is tennék a könyvet.

Frei Tamástól azt várják, magyarázza meg, hogyan függ össze az amerikai kitiltás, a paksi atomerőmű, a Simicska-ügy és mindaz, amiről még a könyveim szólnak. Hiszen ezt nem lehet az újságban megírni, mert az újságírókkal nem állnak szóba ezek az emberek: tudják róluk, másnap megírnák, amit hallanak.

Nekem viszont több mindent elmondanak,

mert tudják, az információk alapján csak fikciós regény készül majd, ami ügyesen maszatol azzal, hogy senki ne legyen pontosan felismerhető.

Ráadásul ezek csak teóriák, mivel

ebben az országban egyetlen ember tudja pontosan, hogy mi történik: Orbán Viktor.

Már a körülötte lévő öt ember sem tudja mindig pontosan. Ez egy egyszemélyes részvénytársaság – nem mondom, hogy ez jó vagy rossz, de ettől még szerintem így van.

Az embereket nem az érdekli, mi van Lázár Jánossal Fotó: Polyák Attila - Origo

Azért nem hívják a könyvei szereplőit Simicska Lajosnak vagy Orbán Viktornak még akkor sem, ha feltűnő a hasonlóság, mert akkor többet nem állnának szóba önnel az informátorai?

Ezért is. De azért is, mert a regényeim nem róluk, hanem a rendszer struktúrájáról szólnak. Az embereket is a struktúra érdekli, és nem az, mi van Lázár Jánossal. Ő csak egy eleme a rendszernek. Ráadásul mindenki helyettesíthető egyetlen mozdulattal.

Visszatérve a skandináv krimikkel való összehasonlításra: szerintem nem zárja ki egymást a politikai akcióthriller cselekménye és az, hogy a sztori egy pontján valamelyik szereplővel olyasmi történjen, ami alapvető emberi problémákat vet fel.

De, szerintem kizárja.

Úgy nem lenne tiszta a brand.

Erre egy kávézós hasonlattal tudok válaszolni. A Cafe Freiben hetvenféle kávénk van, és meg van határozva, hogy minden altermék – szendvics, torta, tea – ennek csak az egyötödét, egyhatodát teheti ki. Csak tízféle forró csokink és tízféle teánk lehet, pedig létezik belőlük kétszázféle. De miről beszélünk? Egy kávézóról, és azt akarjuk, amikor kávézóba akarsz menni, akkor a Cafe Frei jusson az eszedbe. Ha árulnánk sört, bort, limonádét és meleg ételt is, akkor az embereknek nem lenne pontos képük arról, hogy mi is ez.

A könyvemnek beazonosíthatónak, csúnya szóval unique selling pointnak, egyedi adottságokkal bíró terméknek kell lennie a könyvpiac kavalkádjában. A szereplőimnek vannak érzelmeik, vannak dilemmáik, van lelkük.

De van egy határ, ameddig el lehet menni, hogy ne legyen kérdés, szerelmes regényt vagy politikai thrillert olvasunk-e.

Én pedig azért ilyen könyveket írok, mert az információk szórakoztató, pörgő becsomagolásához több affinitásom van.

Az egész világban vannak összeesküvések Fotó: Polyák Attila - Origo

Sokak szerint a könyvei azért sikeresek, mert olyasmikre játszanak rá, amik amúgy is megvannak a magyar emberekben: gyanakodva nézzük a nagy vagyonokat, nem szeretjük a bankárokat, szeretjük az összeesküvés-elméleteket. Tisztességes ráerősíteni ezekre az ösztönökre?

Szerintem az egész világban vannak összeesküvések, ez még csak nem is magyar specifikum. Akármilyen országban vagy,

mindenhol hallasz összeesküvés-elméleteket, és idővel mindenütt kiderül, hogy vannak is összeesküvések.

A bankár című könyvemre mondták, hogy nagyon olyan, mint egy összeesküvés-elmélet. Pedig a New Yorker és a Vanity Fair tényfeltáró riportjai milliméterre, percre pontosan kinyomozták, hogyan rakták össze hatan 2008 előtt az egyik nagy bankot összeomlasztó és végül a pénzügyi válságot részben kirobbantó spekulációt.

Nem hiszek a nagy mormon-összeesküvésben. De azért azt

naiv gondolatnak tartom, hogy a sorsunk a választóurnáknál, a választások estéjén dőlne el.

Én nem érzem, hogy a könyveim jobban rájátszanának a felsoroltakra, mint amennyire azok valóban jelen vannak a valóságban. Nem én generálom azokat a történeteket, amiket önök írnak meg, Mészáros Lőrincről, Tiborcz Istvánról, Simicska Lajosról.

Én arról írok, ami körülvesz bennünket, nem pedig egy olyan Magyarországról, ahol transzparensen osztanak el mindent, ahol nem az állami megrendelésből, hanem a tehetségük árán vagyonosodnak az emberek.

Egy ilyen limonádén az emberek jót röhögnének, és igazuk lenne.

És nem hiszem, hogy túlfeszíteném a témáimat. Ahhoz képest, amit erről az országról tudok, még visszafogott vagyok.

Egy kritika az orákulum szót használta önre, mondván, az olvasók azért szeretik a könyveit, mert úgy érzik, előre elmond olyasmiket, amiket aztán az élet igazol.

Ez így van. Az előző regényemben a politikai elit vezetője összevész a gazdasági elit vezetőjével azon, a politika mozgatja-e a gazdaságot, vagy a gazdasági vezetők pénzelik a politikusokat, akik azt csinálják, amit ők mondanak. Ez a csata valóban zajlott Magyarországon.

Az emberek azt mondták, orákulum vagyok Fotó: Polyák Attila - Origo

Amikor Simicska Lajos felindult hangvételben és nem irodalmi kifejezéseket használva elkezdett erről beszélni, nem arról volt szó, hogy aznap reggelig minden tuti volt, aztán hirtelen történt valami. Akinek vannak megfelelő ismeretségei, az a színfalak mögött évek óta láthatta, hogy a fazék már rajta van a gázon, és közeleg a forráspont. Úgyhogy elkezdtem róla regényt írni.

Amikor a leves felforrt és kifutott, az emberek azt mondták, orákulum vagyok. Dehogyis. Csak belelátok a folyamatokba, és igyekszem még azelőtt befejezni a regényt, hogy viszontlátnám a témát az újságok címlapján.

Megjegyzem, az újságírók is figyelhetnének jobban.

Azért az meglepett, hogy mindenki ennyire meglepődött a Simicska–Orbán konfliktuson. Mint ahogyan most sem tette össze senki azokat a szálakat, amiket már megírtak az újságok Pakstól a vízumbotrányon át a menekültválságig. Az Agrárbárók arról szól, ahová ezek a szálak vezetnek. De ez csak fikció.

Ha félretesszük a fikciót, magánemberként mi a véleménye, hová vezetnek ezek a szálak, merre tart Magyarország?

Magyarország, függetlenül attól, ki vezeti, nagyon súlyos helyzetben van. Ez egy olyan ország, ami két és félszer több agrárterméket állít elő, mint amennyit el tudunk fogyasztani, így exportkényszer van. Figyelembe véve a negyven év kommunizmus hatását, a lemaradásunkat a nyugati világtól, a mi termékeink nem a párizsi szupermarketekben fognak kikötni, oda majd a szicíliai paradicsomkonzerv és az olasz szalámi kerül. Számunkra inkább a keleti piac nyitott.

Azaz ha tőlünk teljesen függetlenül kitör egy ukrán-orosz-amerikai cirkusz, embargót vezetnek be, és nem mehet keletre EU-s termék,

akkor a magyar termékek elveszítik a piacukat,

ahogyan a lengyelek is buktak egymilliárd eurónyi exportbevételt ezen az ügyön. És akkor nem fog mindenki beletörődni abba, hogy minden, amit így vagy úgy összeszedtek, csődbe megy. Biztosan óriási nyomást fognak gyakorolni az ország vezetésére az érdekeik védelmében.

Lehet, hogy az agrárlobbi csak a magyar GDP négy százalékát jelenti, de az exporttöbblet fele innen jön. A befolyási erejük és az ügy fontossága sokkal nagyobb a négy százaléknál.

Ez abba az irányba nyom bennünket, hogy nagyon jóban legyünk Oroszországgal.

Másfelől viszont – nagyon helyesen – Magyarország ipari értelemben próbál becsatornázódni a nyugati piacba. Nincs egyszerű helyzetben az ország vezetője.

Ön szerint végül Oroszországot vagy a Nyugatot választja majd az ország?

Szerintem a Nyugatot. De lehet, hogy csak én szeretném így. Én éltem Oroszországban, beszélek oroszul, sejteni vélem, milyen világ az, úgyhogy nagyon nem szeretném, hogy arrafelé forduljunk.

Hát akkor majd nyitunk kávézót Dubajban Fotó: Polyák Attila - Origo

Ha olyasmikről ír, amik valóban jelen vannak az országban, az azt is jelenti, darázsfészekben nyúlkál?

Néha megharagszanak, néha nem. Próbálom egyre jobban elmaszatolni a szereplőket, hogy senki ne ismerjen magára. Én a problémákról szeretnék írni, hogy olyasmikről gondolkodjunk, mint amikről ön és én most beszélgetünk, és végül ne egyetlen ember döntésén múljon, jobbra vagy balra menjünk-e.

Mit tesz, ha egy politikus megharagszik önre, és ez veszélyezteti a gazdasági érdekeit kávézólánc-tulajdonosként? Nem írja meg azt a regényt, azt a fejezetet?

De megírom. Volt már, hogy egy város vezetése nem adott bérbe ingatlant, máshol pedig be kellett zárnunk egy kávézót emiatt.

Hát akkor majd nyitunk kávézót Dubajban.

Nekem jó, az a város pedig majd elszámol a polgármesterével, jó döntés volt-e a személyes szimpátiáját belekeverni ebbe a történetbe. Legalább megtanultam azt is, jó, ha nem önkormányzati ingatlant bérlek, hogy ne legyen rajtam fogás.

Egyre több kávézónk lesz külföldön; minél több lábon állsz, annál kevésbé vagy kiszolgáltatva. Másrészt én olyan területen vagyok jelen, amit nem lehet annyira erőből megregulázni, mint mondjuk a dohányipart. Ezen a területen nincs köztem és a vásárló között senki; a regény is ilyen műfaj. A tévézésben ez is zavart: nem a nézővel, hanem a programigazgatóval kellett jóban lennem. Ha jó a kávém, a vásárló benyúl a zsebébe, ha nem jó a kávém, nem nyúl bele. De – sarkítva fogalmazok –

a miniszterelnök nem tudja senkinek megtiltani, hogy nálam kávézzon.

Svédországban, Nizzában, vagy éppen Dubajban már semmiképp.