Az életünk végén is jogunk van a méltósághoz

Rear view of senior woman and daughter relaxing on park bench

Manapság futószalagon születünk és futószalagon halunk meg. Ami pedig a kettő között történik, sokszor jelentéktelennek és értelmetlennek tűnik. Talán ha a születésnek és a halálnak méltósága lenne, az életünk is tartalmasabb lenne. Harvey Max Chochinov Méltóságterápiá-ja hasznos tankönyv kezdőknek és halandóknak. 

A méltóság szép magyar szó, már a hangalakból is emelkedettség és komolyság árad. De mintha kiveszőben lenne a nyelvünkből, alig használjuk a hétköznapokban. Az Akadémiai Kiadó 1985-ös értelmező szótára szerint a méltóság „ember voltunknak és értékünknek fölemelő tudata”. Méltósága annak van, aki értékesnek tartja magát. Vagy ahogy ma mondanánk, akinek rendben van az önértékelése.

A beteg ember nem azonos a betegségével

Egy kanadai pszichiáterprofesszor, Harvey Max Chochinov hosszú évek óta foglalkozik haldoklók és családtagjaik támogatásával. Tapasztalatai arra a felismerésre juttatták, hogy a végzetes betegséggel, majd a halállal való szembenézés során a legtöbb ember számára a legnagyobb nehézséget méltósága elvesztése jelenti.

Önértékelésünk azon múlik, mennyire vagyunk fontosak mások számára Forrás: Cultura Creative/Daniel Ingold

A súlyosan beteg embernek rengeteg frusztrációval kell megküzdenie. Nehezére esik egy sor tevékenység, amely egész életében hétköznapjai része volt. Még önmaga ellátása, alapvető szükségleteinek kielégítése is gondot okoz számára, nemhogy mások támogatása, segítése. Márpedig

önértékelésünk leginkább azon múlik, mennyire vagyunk fontosak, hasznosak más emberek számára.

Chochinov az évek során kidolgozott egy módszert, amellyel már néhány ülés után megkönnyítheti az élettől való búcsúzást a haldoklóknak, és a haldoklótól való búcsúzást a családtagoknak. A módszer a méltóságterápia nevet kapta, és valójában végtelenül egyszerű. Nem kell hozzá más, csak egy ember, aki valódi érdeklődéssel és együttérzéssel fordul a haldoklóhoz, és aki a leromlott testben küszködő emberben észreveszi az egykor életerős, vágyakkal és érzelmekkel teli embert.

A beteg ember nem azonos a betegségével, de az egészségügy kizárólag betegként kezeli.

Megvan a veszélye annak, hogy lassanként az ismerősei, a családtagjai is elsősorban egy bizonyos betegség hordozójaként tekintenek rá, nem pedig komplex személyiségként. Néhány ember pedig maga is olyannyira azonosul a betegségével, hogy idővel az lesz az egyetlen identitása.

Kegyetlenség tárgyként kezelni egy élő embert

Ma többnyire futószalagon születünk és futószalagon halunk meg. A születés és a halál egészségügyi probléma lett, a szülő nők éppúgy tárgynak érzik magukat a szülőasztalon, mint a haldoklók az elfekvőkben. Szívszorító példa erre az a történet, amelyet maga Chochinov élt át orvostanhallgatóként.

Nincs nagyobb kegyetlenség annál, mint tárgynak tekinteni egy eleven, érző, gondolkodó lényt Forrás: Flickr

A szolgálatban lévő orvos egy beszédképtelen, stroke-sorozaton átesett idős úron gyakoroltatta az egyetemistákkal a végbélen át történő vizsgálatot. Chochinov volt az ötödik a sorban. Nem emlékszik, elvégezte-e a vizsgálatot, de örökre beléivódott a látvány, ahogy a magatehetetlen ember szeméből csorogtak a könnyek, amikor az orvoscsapat végre elhagyta a kórtermet.

Nincs nagyobb kegyetlenség annál, mint tárgynak tekinteni egy eleven, érző, gondolkodó lényt. Pedig nap mint nap elkövetjük ezt a kegyetlenséget, amikor a gyerekeinket csomagként ide-oda hurcolásszuk, amikor azt hisszük róluk, bábok, amelyekből nekünk kell embert faragni, amikor a partnerünkre úgy tekintünk, mint vágyaink kielégítésének eszközére, amikor a munkatársunkat csak egy csavarnak látjuk a gépezetben, és így tovább. Azt hiszem, majd’ mindenkire ráférne egy kiadós méltóságterápia.

Gyónás ítélkezés nélkül

A méltóságterápia során a haldokló élete fontos momentumairól és tanulságairól beszél a terapeutának, egyfajta szellemi végrendeletet készít. „A gondosan megalkotott kérdések segítik a résztvevőt abban, hogy gondolatait, emlékeit, tanácsait, reményeit és álmait megoszthassa azokkal, akiket hátrahagy.” Szavait a terapeuta rögzíti, majd lejegyezi és megszerkeszti, hogy a végső változatot a páciens átadhassa a szeretteinek.

Olyan ez, mint a gyónás, csak éppen nem az ítélkezésről szól, nem arról, hogy elkészítsük életünk bűnlajstromát, hanem valamiféle összegzésről, életünk értelmének, lényegének megragadásáról. A méltóságterápia alkalmat ad arra, hogy átérezzük,

bármilyen jelentéktelennek, hétköznapinak tartjuk is az életet, amelyben részünk volt, mégis rendkívüli értéke van,

mert soha senki nem élte át pontosan ugyanazt, amit mi.

A méltóságterápia abban segít, hogy a haldoklók ne váljanak reményvesztetté annak ellenére, hogy tisztában vannak állapotuk visszafordíthatatlanságával. A remény a közeli halál biztos tudatában már nem időbeli fogalom, nem a jövőre vonatkozik, hanem azt az érzést jelenti, hogy az ember élete nem volt hiábavaló.

Jól bántam-e a hozzám legközelebb állókkal? Forrás: Cultura Creative/Daniel Ingold

A halál tabusítása mindenkinek árt

Mi értelme volt az életemnek? Hagyok-e valami nyomot magam után? Éltem-e a lehetőségeimmel? Jól bántam-e a hozzám legközelebb állókkal? Ezek a kérdések egy bizonyos kor után mindenkit megkísértenek. Néha nyomasztóan hatnak, mert az értéktelenség, feleslegesség érzését sugallják. A méltóságterápián átesett emberek döntő többsége mégis arról számolt be, hogy határozottan jobban érezte magát a szembenézés után.

A halál, a haldoklás emlegetése manapság illetlenségnek számít.

Kínos téma, amelyet legjobb elkerülni. Ebből a hozzáállásból fakad aztán a haldoklók és a gyászolók elmagányosodása. Az ismerősök, a barátok inkább elkerülik őket, mondván, hogy úgysem tudnának nekik érdemben segíteni. Ez a struccpolitika azonban mindenkinek ártalmas.

A haldoklón teljesen eluralkodik a feleslegesség érzése, ha azt tapasztalja, hogy a világ máris megfeledkezett róla. A szerettüket elvesztők nem oszthatják meg gyászukat másokkal, ezért elszigeteltnek és elveszettnek érzik magukat fájdalmukkal. A fejüket homokba dugó ismerősök pedig megfosztják magukat egy katartikus, életre szóló tapasztalat lehetőségétől, amely egész további életükben fontos segítséget jelenthetne számukra.

Fontosabb tudni, milyen ember, aki megbetegedett, mint hogy mi a betegség, amely megtámadta Forrás: BSIP/Albane Noor

A haldoklók nem kérnek sokat

Pedig a halál szélén állók nem kérnek sokat. Ha zavarban vagyunk, mert nem tudjuk, mit mondjunk, gondoljunk arra, hogy élet és halál határállomásánál állunk, ahol nincs szükség szavakra. Puszta jelenlétünkkel, azzal, hogy leülünk a beteg ágya mellé, és akár a legjelentéktelenebb dolgokról csevegünk, azt üzenjük neki, hogy igenis számít nekünk. Hogy a betegsége nem von le semmit az értékeiből.

Fontosabb tudni, milyen ember, aki megbetegedett, mint hogy mi a betegség, amely megtámadta.”

Nem fogják elhinni, ki mondta ezt. Az a Hippokratész, akinek szavaira a mai napig minden egyes orvos felesküszik. Az orvosainkra ugyancsak ráférne, hogy több Hippokratészt olvassanak. Mint ahogy az is rájuk férne, hogy az egyetemen sokkal több óraszámban tanulják a betegekkel való megfelelő kommunikációt.

Az egyik tankönyvük a témában Harvey Max Chochinov Méltóságterápiája lehetne.

A sok-sok megrendítő példával illusztrált, hétköznapi nyelven megírt kötetből bárki megtanulhatja, hogyan segíthet kiszolgáltatott helyzetben lévő embertársainak, hogy a végsőkig megőrizhessék méltóságukat.

És persze sokat megtudhat arról is, hogyan küzdjön meg a saját halálával, ha majd arra kerül a sor.