A romkocsmák népe árulta el Jézust

A Kossuth-díjas Bozsik Yvette nem elégedett meg annyival, hogy még egyszer lemásolja a Jézus Krisztus Szupersztár című filmet. Inkább elgondolkodott azon, mit jelenthet manapság egy Jézus-szerű fickó, és mi köze lehet a pesti bulinegyed hipsztereihez.

Ki a fene az a Jézus Krisztus? Nemigen van olyan műnem, amelyben ne született volna erre a kérdésre a Bibliától eltérő választ adó alkotás, a Mester és Margaritától kezdve a Krisztus utolsó megkísértésén keresztül az alighanem legnépszerűbb próbálkozásig, a Jézus Krisztus Szupersztár című rockoperáig.

Blaszfém választ ad a kérdésre Forrás: Memlaur Imre

Tim Rice és Andrew Lloyd Webber darabja ráadásul meglehetősen blaszfém választ ad a kérdésre: ha mindenki részletesen tanulmányozná a szöveget, aligha lenne ekkora sikere a konzervatívabb musicalbarátok körében. Hiszen a Jézus Krisztus Szupersztár nemcsak a Jézust kivégzőket állítja be gyarlókként – sőt, az egyik legpozitívabb színben feltüntetett szereplő épp Pilátus –, de a tanítványokat és magát Jézust is.

Éjjel-nappal Jeruzsálem

A tanítványok ugyanis lényegében egyáltalán nem értik, miről is papol az ő szeretett vezérük, csak élvezik, hogy van kit imádni és szupersztárnak tartani, hogy nagy a pezsgés és amúgy is éjjel-nappal jó a buli. Ráadásul az is baromi menő, hogy apostoloknak nevezik őket, mert

bölcsnek lenni cool.

Jézus pedig, bár nyomasztja, hogy ez így van, maga is belefeledkezik a nők ölelésének puhaságába, a simogatásuk érzékiségébe, a hívek imádatába és általában abba, hogy istenítik, mert istennek tartják.

Puha ölelések, érzéki simogatások - Sándor Péter (Jézus) és Tompos Kátya (Mária Magdolna) Forrás: Memlaur Imre

Bozsik Yvette rendező a kaposvári Csiky Gergely Színházban nem elégszik meg annyival, amennyit Rice és Webber már kigondolt. Nem pusztán egy újabb kosztümös előadásban igyekezett reprodukálni a rockoperából készült híres filmet, és nem is elégedett meg egyszerűen a szövegkönyv utasításaival, hanem értelmezte a történetet, és maga is választ keresett a nagy kérdésre:

ki a fene az a Jézus Krisztus?

A cselekmény nála mintha a fővárosi bulinegyed környékén bonyolódna, egy lepusztult épületbe telepített romkocsmában, Cziegler Balázs egyszerre hétköznapian realistának és teátrálisan elemeltnek tűnő, vastraverzes díszletei közt. Berzsenyi Kriszta jelmezei is mintha hipsztereknek mutatnák a tanítványokat, és nem mesterük szavait buzgón pergamenre jegyzetelő kereszteseknek.

A cselekmény mintha a fővárosi bulinegyed környékén bonyolódna Forrás: Memlaur Imre

Bozsik így visszautal a rockopera keletkezési idejére, 1970-re, pontosabban az akkor épp virágzó hippikorszakra. És rámutat: ahogyan a hatalom akkor is összecsinálta magát a radikálisan és rémisztően szabadságpárti és szabadelvű hordáktól, úgy ma is

sokaknak szúrja a szemét a romkocsmákban merengő értelmiségiek hordája.

Hiszen mindig nehéz mit kezdeni azokkal, akik nem akarnak beállni a sorba: nehezebb velük betartatni a szabályokat, problémásabb megregulázni őket, és veszélyt jelentenek a közrendre.

Elhallgattatni a szokatlan hangokat

Így Bozsik verziójában a történet korántsem csak a Bibliával összefüggésben értelmezhető, de Jézus Krisztus vagy általában a vallás kérdésénél is sokkal összetettebb témákról szól.

Könnyen megszédíthet bárkit egy karizmatikus vezetőfigura Forrás: Memlaur Imre

Miközben mindezeket egyáltalán nem rágja a közönség szájába: az egyes néző maga dönti el, belelátja-e a történetbe azt, milyen veszélyes, ha nincs példakép állítva a „lézengő fiatalok” elé, és milyen könnyű elfecsérelni a tehetséget. Hogy milyen könnyű gondolkodás nélkül beállni a nyájba, és milyen könnyen megszédíthet bárkit egy karizmatikus vezetőfigura. Hogy mennyivel egyszerűbb a vezetőknek elhallgattatni a szokatlan hangokat, mint kezdeni valamit az igénnyel, amely létrehozta azokat.

A kaposvári előadás részben a mai kor szerint aktualizált, részben pedig afféle freakshowként szürreális, színes és extrém. De nem öncélú kavalkádról van szó: jó ötlet például, hogy az „arctalan” tömeg hipszterruhákban csápol Jézusnak, de a mindig a saját útján járó Júdás sokkal konzervatívabb, egyszerű, hétköznapibb ruhában van, ahogyan Pilátus is egy elegáns férfi, aki egyéni öltözékével tűnik ki Kajafásék egyenruhás agytrösztje mellett.

Egy szénnétetovált, kígyószerűen vonagló férfi Forrás: Memlaur Imre

A romkocsmák népének extravaganciáját egy szénnétetovált, kígyószerűen vonagló, arany Jézus-figurákat áruló férfi teszi teljessé, akiről később kiderül: ő maga a Júdást is megkísértő ördög, akinek fontos szerepe lesz az áruló halálában is. Heródes udvarában pedig transzvesztiták szórakoztatják az urakat – ami, ha azt hivatott sugallni, hogy még a tanítványokhoz hasonlóan szabadelvű réteg is elutasítja Jézust és követőit, jó ötlet, ha viszont Heródes züllöttségét vagy devianciáját szeretné jelképezni, erősen ízléstelen. Jóhiszeműség kérdése.

Folyamatosan stimulálják az agyunkat

A Kossuth-díjas koreográfus, a mozgásszínházi társulatot vezető Bozsik Yvette előző kaposvári rendezése, a Bál a Savoyban című operett szinte egyáltalán nem viselte magán egy eredeti látásmódú, formabontó rendező kézjegyét, és nem volt több egy meglehetősen bugyuta semmiségnél. Bozsik azonban most tényleg megmutatta, mit tud, és gondoskodott arról, hogy az előadás az elsőtől az utolsó percig izgalmas legyen vizuálisan is.

Heródes és a transzvesztiták Forrás: Memlaur Imre

Nem is csak a tömegjelenetek nem túl bonyolult, de találó tánckoreográfiáról van szó, de arról is, ahogyan a folyamatos mozgás megtámogatja azt a ritmust, amit a zene teremt meg, és ahogyan fontos jeleneteket is a mozgás old meg – ilyen például Júdás haláltánca, azaz közösülése az ördöggel.

De Bozsik az egyes jelenetek képeit tekintve is erősen vizuálisan gondolkodik: hol az utolsó vacsorát idézi meg (nem kicsit blaszfém módon Mária Magdolnát téve meg tizenkettedik tanítványnak), hol meg a pietát. Az ilyesmiktől tud az előadás többet adni egy egyszerű zenés szórakoztató előadásnál: nem elégszik meg a felszínnel, de folyamatosan stimulálja is az agyat.

A tizenkettedik tanítvány Mária Magdolna Forrás: Memlaur Imre

Persze az énekes és színészi teljesítmények sem lehetnek gyengék egy jó Jézus Krisztus Szupersztárban. A kaposvári előadás e téren is erősen teljesít, még ha ebben van is a legtöbb hiányosság. A kórusok például szinte mindig érthetetlenek – bár legalább addig sem kell Mikós Tibor kínosan gyenge és nyikorgó dalszövegfordításaira figyelni –, nemigen tudják felülénekelni a Faragó Béla által vezetett zenekart, és a kórustagok közül többeknek kirívóan gyenge vagy hamis a hangja. A basszus hangfajú Kajafás pedig bár valóban sokat énekel recitativóban, Gyuricza István lényegében nem is próbálkozik meg a dallamosabb részekkel.

De (a váltott szereposztásban játszott előadásban) Sándor Péter Jézusként nemcsak hibátlanul kiénekel minden falzettet – igaz, ami igaz, némelyiket kicsit hosszabban is kitartja az elviselhetőnél –, de arra is mindvégig koncentrál, hogy átadja a figura ellentmondásosságait, melankóliáját és dicsfényben fürdőzését.

Melankóliáját és dicsfényben fürdőzés - Varga Lajos (Júdás) és Sándor Péter (Jézus) Forrás: Memlaur Imre

Tompos Kátya (Mária Magdolna) pedig egyszerűen jelenleg az ország legjobb énekesnője, és ezt most is bizonyítja, noha a rendezői szándék nem engedte meg, hogy igazán kiengedje a hangját.

Varga Lajos viszont maximálisan kiengedi, azonban sokszor mintha küszködne Júdás tenorjával. De pontosan át tudja adni Júdás figurájának összetettségét: jó szándékát, amikor tényleg segíteni akar Jézusnak, kevélységét, amikor megkísérti a hatalom, aztán meghasonlását is.

Mond valamit a világról Forrás: Memlaur Imre

A vidéki színházakkal szemben a leghangosabb elvárás a közönségtől, hogy játsszanak zenés darabokat, lehetőleg operetteket, de ha azt nem lehet mindig, akkor legalább musicaleket. Az ilyen elvárásra nem lehet jobb választ adni a kaposvárinál: ezúttal megvolt a szándék arra is, hogy a „kötelező zenés előadás” is mondjon valamit a világról, és arra is, hogy mindezt a lehető legnagyobb igényességgel tegye. Lehetne ez akar természetes is az ország összes színházában.