Schilling Árpád olyan előadást rendezett, ami jó alaposan gyomorszájon vág, ilyen állapotban pedig nehéz vitatkozni vele. De lehet, hogy amúgy sem tudnánk.
Mert mi lett például Sándor Mária és a fekete szalagos nővérek ügyével? Semmi. Hiába állt ki a nyilvánosság elé egy nővér, hogy – vállalva minden egzisztenciális kockázatot – elmondja, milyen gyalázatosak a körülmények az egészségügyben, hogyan rohadnak a kórházak, hogyan kényszerítik szinte rabszolgamunkára azokat, akik emberéleteket mentenek.
Hiába támogatta az ügyet a média, hiába vonultak végig a nővérek fekete szalaggal a városon, kivételesen nem kordontól és anyázástól védve, hanem a járókelők lelkes tapsa közepette. A helyzet azóta sem lett jobb, viszont Sándor Máriának – miután lelkiismereti okokból felmondott – azóta sincs munkája, mert akik tisztelik őt, segíteni nem segítik.
Az ő története ihlette Schilling Árpád író-rendezőt és írótársát, Zabezsinszkij Évát. Mert Schilling egyike annak az elkeserítően kevés színházi alkotónak, akik felveszik az utcán heverő témákat akkor is – sőt akkor igazán –, ha azok súlyosak. A színházban mindennek helye van, bohózatnak, kosztümös klasszikusnak is, de mégiscsak jó lenne, ha legalább ugyanilyen arányban lennének jelen
a bennünket itt és most érintő, sőt a csontunkig hatoló témák is, nem áthallásosan, hanem közvetlenül.
De nincsenek, mert Sándor Mária, az egészségügy helyzetéről, a mai magyar közállapotok e szeletéről még senki nem írt drámát. Azt előbb meg kell írni, időt kell rá szánni, drágább és rizikósabb. És mert ha nincs a színlapon egy jól hangzó nevű szerző, nehezebb a nézőket meggyőzni arról, hogy vegyenek jegyet.
Persze a Krétakörnek könnyű,
mert az ő múltjukkal úgyis garantált a telt ház, most sem lehet már a hónapra jegyet kapni. Csakhogy a Krétakör ugyanilyen témaválasztásokkal, ugyanennyi rizikóval, ugyanennyi fáradsággal építette fel ezt a hírnevet.
A harag napja ott kezdődik, ahol Schilling előző előadása, a Lúzer véget ért. Annak minden vágya volt, hogy felébressze a nézőkben a tenni, a változtatni akarást. Most pedig két civil, pontosabban két ápoló kezdi el a bemutatót: két kisember, akik tenni és változtatni akarnak. Hangosbeszélőbe üvöltik, hogy eljött a harag napja, elég a semmittevésből, sokkoljuk a rendszert, ahogy ők is teszik málló falú koraszülöttosztályuk érdekében.
Aztán rögtön megjelenik két lábon és öltönyben Schilling rendezői cinizmusa, pontosabban a cinizmus pellengérre állítása. A kormány képviselője kitüntetést ad át a megszeppent nővérkéknek, biztosítja őket arról, hogy a kormány velük van, és örül a kezdeményezésnek, majd hamis vigyorral, hamis kézfogással és hamis lélekkel elvonul, mint aki jól végezte a dolgát. Hiszen el is végezte, amit el kellett.
A harag napja a tények szintjén csak a kiindulásban használja Sándor Mária történetét (persze már a kitüntetés is fikció). Innentől a specifikus történet általánossá válik – azaz Schilling és Zabezsinszkij úgy nyúlnak direkten aktuál-közéleti témához, hogy a végeredmény a szó minden értelmében színház legyen, és ne „csak” performansz, pláne ne kiáltvány. Sőt, a kiindulásból
újmagyar társadalmi és sorstragédia válik egy átlagemberről,
egy akárkiről, egy szerencsétlen, lófosztott Kohlhaas Mihályról, egy minden asztalról lesöpört, miniatűr Kafka-figuráról.
Célratörően, de sosem pamfletszerűen, abszolút életszerű dialógusokkal dramatizálva jelenik meg a sok támogató barát, akik maximum lájkolással tudnak „segíteni”, máshogyan eszük ágában sincs. Az anyuka, aki kívülről és előszeretettel fújja elrontott életű lánya minden ballépését vagy ballépésnek beállítható életeseményét – elsősorban válását. A gyerek, akivel nemigen jut idő lélektől lélekig közelbe kerülni a sok gond és baj mellett.
A kis privát csődök, a plusz kilók, a ronda mellek, a kócos haj, amelyekre előszeretettel figyelmeztetik is a főszereplőt. Az anyuka betegségével összefüggő számlák. Az alternatív pénzszerzési módok. Az exférj új felesége, Mókuska, és az új pasi, aki nemcsak a szeretőt hívja Manócskának, de a feleséget is.
Az összeomlás, a teljes csőd felé vezető utak, amelyek olyan látványosan vannak kivilágítva, mint leszállópálya az éjszakai reptéren, és az esetleges menekülés kis rejtekösvényei, amik talán ott sincsenek, csak a sötétben tűntek úgy.
A harag napját nemcsak az teszi színházi értelemben élvezetessé, hogy a darab metszően pontosan és sallangmentesen vázolja fel ezt a monumentálisan kisszerű bukástörténetet, de az is, hogy minden mozzanat egyszerre banálisan ismerős és tragikusan hihetetlen.
Mert senkiről nem tudjuk elképzelni, hogy aldis nejlonzacskóban átadjon valakinek kétmillió forintot a varázslatosan magas kamat reményében – amíg nem kerül valamilyen ismerősünk is hasonló helyzetbe. Olyanba, amikor a kétségbeesés annyira elvakít, hogy az élet máskor – vagy másnak – biztos arányaiból eltűnik az egyensúly.
Ennek a sorsnak Sárosdi Lilla kölcsönöz testet és jelenlétet. Pontosabban nem kölcsönzi, teljesen átadja magát neki: minden pillanatban mélyen, fejbúbig elmerül a szerepben. Lehetetlen nem vele menni minden szituációban, azaz nem elhinni neki minden érzést és motivációt, nem pontosan érteni minden rezdülését.
Olyan kisembert alakít, aki mindig a pillanatban él, és ott próbál tisztességes lenni, ott próbálja a legjobbat cselekedni,
minden számítás vagy, cinikusan mondhatjuk, életrevalóság nélkül.
Akkor is, ha mutatja a tévé, és kitüntetést kap, akkor is, ha végre szeretve érzi magát, akkor is, ha egy pillanatra majdnem elfelejtett kislánya hirtelen visszasétál az életébe.
Meszléry Judit anyukafigurája szellem a nő életében: egy alak, aki mindig ott van, és kísért, egy pillanatra sem lehet előle menekülni. A színésznő kitartó konzekvenciája, mindvégig egyformán sokatmondó, sokat, de azt talán rosszul tudó pillantása szinte rémisztő – igazi jelenség.
Ellentéte Kovács Kata Milla kislánya, ez a pici orkánként pörgő karakter, aki ugyanolyan erővel képviseli a maga igazát, mint amilyen erős a nagyi némasága, csak az ő igaza közelebb áll ahhoz a bizonyos életrevalósághoz. Remek jelenet, amikor a végén felvázol két lehetséges életutat egy hozzá hasonló kamasznak: egyik borzasztóbb, mint a másik, de hirtelen tényleg nem jut eszünkbe harmadik verzió.
Láng Annamária kaméleon: sok alakot játszik a másik ápolótól a feleségen (Manócskán) át a bankos kisasszonyig, és nem is az a lenyűgöző, hogy minden figurája másmilyen és vérprofi, hanem az, ahogyan akár egyik pillanatról a másikra képes váltani köztük.
Rába Roland az egyetlen férfi ebben a nem női előadásban, amely nem azért feminista, mert női ügyekről szólna, hanem azért, mert univerzális problémákat szokatlan módon nem férfi, hanem női sorsokon keresztül mutat meg. Rába tulajdonképpen – Lánggal ellentétben – ugyanazt a férfit játssza, akármi is épp a neve:
a túlélő prototípusát, a cégvezetőt, a politikust, az igazgatót.
És megmutatja a szürke öltöny ötven árnyalatát szeretni képes gyarlótól szívtelen gépig.
Schilling a Lúzer folyamatos formabontása után most csak egyszer lép ki a majdhogynem realista, lineáris dramaturgiájú történetmesélésből. Amikor a szereplők ki akarnak választani a nézők közül valakit, hogy inkább őt kínozzák tovább a főhős helyett. Aztán úgy döntenek, mégsem teszik, mert akik ide eljöttek, nem áldozattípusok, ha egyszer volt pénzük a jegyre.
Nem kérdeznek semmit, újra lekapcsolják a nézőtéri fényt, és folytatódik az előadás. De akkor is ott motoszkál bennünk az a fel nem tett kérdés: tényleg nem vagyunk áldozattípusok?