Ezek voltak a legjobb zenei albumok 2015-ben

Vágólapra másolva!

A zenei életben különösen erős volt 2015: hatalmas rekordok dőltek meg, amikről már soha nem gondolta senki, hogy valaha meg fognak dőlni, több előadóval kapcsolatban is kikiáltották, hogy ez bizony az ő éve. Most kiderül, hogy a Quart szerint ki nyerte 2015-öt. A tizenötös listánkra került hiphop, gitárzene, elektronika, van itt fülledt szakítós album, a gengszterlét keménységeit szenvtelenül bemutató album és egy lemez, ami segít megbirkózni a huszonévek szarságaival.

Quart

Vágólapra másolva!

zene 2015 lista

15. Joanna Newsom - Divers

Az énekesnő az előző két albumával stabil résztvevője volt a hasonló listáknak, pedig legjobb albumát csak most készítette el. Minden korábbi Newsom-lemezen voltak jobb pillanatok, amikor lendületet vett és megiramodott a zene, ezeket viszont hosszú percig kalandozások követték, amiket van, aki jobban, van, aki rosszabbul viselt. A Diversen viszont Newsom eggyel megint közelebb lépett a hagyományos dalszerkezetek felé, több dalába is jobban elosztva jutott ezekből a szenvedélyesnek nevezhető részekből. Így történhetett meg például, hogy az év talán legjobb rockzenei pillanata is erre az albumra került: a Leaving The City olyan lett, mintha a Black Sabbath egyik számának vagy a Led Zeppelin Immigrant Songjának született volna egy vagány, csajos verziója. (AP)

14. Future - Dirty Sprite 2

Abban, hogy Atlanta lett a hiphop nem hivatalos fővárosa, és elöntötték a furábbnál furább arcok, elévülhetetlen érdemei vannak Future-nek. Ő volt az egyik első sikeres figurája ennek a földönkívüli déli rapnek, de mára felzárkóztak, sőt le is körözték olyanok, mint Young Thug, ILoveMakonnen meg az egész Awful Records bagázs. 2015-ben viszont Future alászállt önmaga legsötétebb bugyraiba, és olyan tempóban hozta ki a megjelenéseit, ahogyan a tablettákat tolta magába. Ennek a megkoronázása a dühös és frusztrált DS2, ami olyan, mintha a legrosszabb haverod tanácsát kérnéd egy szakítás után:

ablaktalan sztriptízbárok, szánalomszex és drogok

- másnap reggel pedig a kiábrándító üresség. Egy kicsit mindenkiben ott van ez a gyarlóság, és pont ettől lesz élvezetes ez a szégyenjárat, na meg az olyan soroktól, mint hogy: i just fucked your bitch in some Gucci flipflops. (SK)

13. Courtney Barnett - Sometimes I Sit and Think, and Sometimes I Just Sit

Courtney Barnett az év egyik legőszintébbnek tűnő előadója, és nem azért, mert simán fotózkodik kócosan, zsíros hajjal. A zenéjét túlzás lenne óriási újdonságnak nevezni, sokan úgy tartják, hogy a gitárzenében amúgy is eljátszottak már mindent. Ha viszont ez a fajta rock ezzel az édes hanggal és mimikával párosul, teljesen ellenállhatatlan egyveleg képződik: bátran elsüthetünk egy olyan közhelyt is, hogy

a személyiségével képes feldobni a legegyszerűbb gitárzenét is.

A szövegek ennek megfelelően aranyosak, de egyáltalán nem aranyoskodóak, van bennük valamifajta önirónia, ami segít nem belebetegedni a késő huszonévek szarságaiba. (NZS)

12. Carly Rae Jepsen - EMOTION

Carly Rae Jepsen simán bevonulhatott volna úgy a történelemkönyvekbe, mint az az egyslágeres lány, aki ott teper, hogy hívd már fel - és semmi szégyenkeznivalója nem lehetne miatta. A Call Me Maybe lazán az évtized legjobb popszámai között van, még ha el is kellett telnie egy kis időnek, hogy ezt beismerjem. Akárhányszor megszólalt a rádióban, az immunrendszerem hevesen ellenkezett,

utána szigorúan csak ironikusan élveztem, hogy aztán mindenféle kényszer nélkül rongyosra hallgassam.

Na, ilyen lappangási idő fel sem merül a visszatérő anyagánál: a nyitó (ál)szaxofonkurjantástól, a sikamlós indie-r&b balladán át Robyn-iskolás klubveretésig és Crystal Castles-féle éjszakai elektróig akármit próbál magára, nem tud hibázni, és a saját pályáján, a 80-as évek végi popnosztalgiában veri Taylor Swift 1989-ét. Megérdemelte volna, hogy lemezeladásban is ugyanakkora sikere legyen, de lehet, Carly Rae Jepsennek túlságosan szomszédlányos imidzse van egy popdívához - de legalább elhiszem, hogy randizna velem. (SK)

11. Father John Misty - I Love You, Honeybear

A Fleet Foxes egykori dobosa olyan személyes albumot írt, amit sokáig félt előadni nemcsak nagyközönség, hanem a szűkebb baráti, családi kör előtt. Ez persze nem is csoda, mert Father John Misty néven zenélő Josh Tillman dalait többnyire a felesége ihlette, és a megismerkedésüktől eljut oda, ahogy

meggyűlölte a középosztálybeli fehér amerikai lét unalmas hétköznapjait.

Az I Love You, Honeybear a folkos indierockot hol egy kevés elektronikával, hol zongorás klimpírozással dobja fel, a végén pedig ott van az év leghatásosabb összeomlása is. Az Ideal Husbandben sorra veszi, mikor és mivel szúrta el az életét, és ahogy hergeli magát, a végére már eldobná magától azt is, ami valahogy mégis összejött. (AP)

10. Florence And The Machine - How Big, How Blue, How Beautiful

Aki azért fordult el Florence-től, mert úgy érezte, kiüresedtek a szövegei, meg az egész vintage-virágos világa is inkább díszlet lett, mint tartalom, az idén talán visszatalált hozzá. Az album tele van az énekesnő nagyon is személyes problémáival, de már nem a klasszikus "szép a szerelem, de fáj" megközelítésmóddal, hanem sokkal inkább reflektálva az utóbbi évek önpusztító gyakorlataira.

A How Big-ből (na jó, meg a megjelenés után adott interjúkból) árad, hogy Florence kezdi rosszul érezni magát, ha zsinórban a harmadik hétvégén nem emlékszik rá, kivel csókolózott mattrészegen, és szeretne kicsit továbblépni, miközben semmi sem nehezebb, mint változni. Ez az album nem a felnőtté válásról szól, hanem a felnőttkori bűntudatról és a megbékélés vágyáról. Vannak rajta a jól bevált Florence-recept szerinti gigantikus dalok, de szép, lassú ódák is. (NZS)

9. Empress Of - Me

Az év legnagyobb reménységei között emlegettük az Empress Of néven alkotó, hondurasi származású Lorely Rodriguezt, aki nem is okozott csalódást. Eleve minden számában van valami feszültség, ami a magabiztos, egyébként egészen változatos zenei alapok és a kissé tétovának és megfontoltnak tűnő ének között vibrál. Ennek köszönhetően aztán a dalai jóval súlyosabbnak tűnnek, mint egy szokványos popszám, de szerencsére arra okosan figyel, hogy egy percre se váljon megterhelővé.

A feszültséget tovább fokozza, hogy folyamatos kötéltáncolt lejt, hogy a popzenén belül vagy kívül legyen: még éppen nem válnak öncélú művészkedéssé az elszórt pityegései, a zenében beálló meg-megtorpanások. Az ilyen apróságok megkövetelik, hogy az ember odafigyeljen a zenére, ami hezitálás nélkül be is rántja. (AP)

8. Sufjan Stevens - Carrie & Lowell

A családi traumafeldolgozás nagy albuma. Ha nem figyelmesen hallgatjuk, élvezni szinte lehetetlen, ezért biztosan többen beszélnek róla, mint ahányan ténylegesen hallgatják is. Sufjan végleg menő lett az Age of the Adz óta, de simán van olyan önfejű előadó, hogy a felé állított elvárásokkal nem törődve előjön ezzel az albummal, aminek a szövegvilágával nyilván sokkal többet dolgozott, mint a zenéjével.

Felmormolt dalok, szívet és torkot szorongató sorok. Nem sokan szeretik ezt tudomásul venni, de Sufjan mélyen vallásos, és ez a szövegekben is ott van, ugyanúgy, ahogy az embereknek, az anyjának való megbocsátás vágya. Ha van türelmünk hozzá, és egyszer is figyelmesen végighallgatjuk, óhatatlanul belopja magát a szívünkbe, és bebalzsamozza a sebeinket. (NZS)

7. Kelela - Hallucinogen

Az etióp felmenőkkel büszkélkedő amerikai énekesnőről már 2014 elején azt írtuk, hogy jó esélye van a befutásra, nem sokkal később még interjút is csináltunk vele, aztán az októberben megjelent EP-je szerencsére még az egyébként sem túl szerény várakozásokat is felülmúlta. A hatszámos Hallocinogenre jutott fojtogató r'n'b és pörgős és fülledt sláger is, amiről nemrég azt írtuk, hogy nem csodálkoznánk, ha előbb-utóbb minden buliban megszólalna, mert arra teremtették, hogy az emberek megőrülve összesimuljanak rá. Az énekesnő az EP-n egy kapcsolat szétesésének történetét meséli el, ahogy a szirmok lehullanak egy virágról, csakhogy visszafelé – ebben pedig a legmenőbb producerek segítették. (AP)

6. Kendrick Lamar - To Pimp A Butterfly

Az amerikai rapper előző albumát már klasszikusnak kiáltották ki, az ideit pedig nem féltek az évtized legjobbjának nevezni, így nem lehet kétséges az sem, hogy Lamart máris a legnagyobb rapperek között tartják számon. Mindenhol, szinte közhelyszerűen kiemelték az összetett, szinte költészettel felérő, súlyos üzeneteket hordozó szövegeket, amik az afroamerikaiak helyzetével foglalkoznak, és a sűrű, jazzes zenei világot.

Az albumra szerencsére került azért néhány könnyedebb sláger is, úgyhogy nem csoda, ha a legtöbb helyen ezt választották az év lemezének. Hogy miért nem választottuk akkor mi is annak? Azért, amiért az ember nem akarja mindennap megnézni a Saul fiát, ahogy nem akarja mindennap elolvasni a Faustot sem. (AP)

5. New Order - Music Complete

Több mint harminc évvel a megalakulása után visszatért a csúcsra a manchesteri New Order. Amikor kiadták a Music Complete című albumok első dalát, a Restlesst, mindenki boldogan állapította meg, hogy a hosszú idő után visszatérő billentyűs, Gillian Gilbert dallamai milyen elegánsak, földöntúliak, hogy a basszus úgy szól, mintha a 2007-ben kiszállt Peter Hook játszana, maradt a jellegzetes gitárjáték is, a téma pedig ismét az örök elégedetlenség.

Már a Restless is bőven kiemelkedett az idei mezőnyben, azonban az Elly Jacksonnal közös Tutti Frutti úgy lett az év legszebb főhajtása a nyolcvanas évek előtt, hogy közben mégis tökéletesen eredeti és sodró, táncolható maradt. A Restlesst a megjelenésekor a Quart a közelgő ősz dalának nevezte, a Music Complete pedig az év egyik legjobb lemeze lett. (AP)

4. Sleater-Kinney - No Cities To Love

Tíz év után adott ki albumot az amerikai csajegyüttes, amit több jelentős kritikus is nevezett már a kétezres évek, illetve az elmúlt másfél-két évtized legjobb zenekarának, bár ebben lehetett némi szerepe a harcos politikusságuknak is. A Sleater-Kinney viszont nem ebből szeretne megélni, az év elején kiadott No Cities To Love-ra ugyanis több olyan rockzenei pillanat is jutott, ami egyéb felkapott együtteseknek egy teljes életművükre se jön össze.

A Surface Envy például kiválóan idézi meg a sludge korszak nehézkességét, a New Wave egy pattogós punkos dal, a Fade pedig egy súlyos stoner szám arról, hogy unalmas álarcok mögé rejtőzve elpocsékoljuk az életünket. Mindegyik tökéletes ahhoz, hogy kicsit peckesebben, kicsit lendületesebben lépdeljünk a buszmegálló felé. (AP)

3. Pond - Man, It Feels Like Space Again

Szegény Pond. Úgy tűnik, nincs szerencséje az ausztrál együttesnek. Amikor az év elején megjelent a hatodik albumuk, akkor egy emberként örült az angolszász sajtó, hogy megtalálták a saját hangjukat, hogy tök szórakoztató számokat írtak, és hogy végre kiléphetnek a szintén ausztrál, és szintén pszichedelikus rockzenét játszó Tame Impala árnyékából, aminek egyébként egykori dobosuk a vezetője.

Aztán megérkezett idén egy újabb Tame Impala-album is, a Pondot pedig mintha rögtön el is felejtették volna. Ami azért is roppant szomorú lenne, mert a Man, It Feels Like Space Againre nemcsak simán szórakoztató dalok jutottak, hanem a gitárzene idei egyik legnagyobb teljesítménye is. A Pond akkor van leginkább formában, amikor minden pilinckázás nélkül áramlik a zene, a címadó számba pedig több perc is jutott egy ilyen felemelő örvényből, amiért önmagában megérdemli a remek helyezést. (AP)

2. Grimes - Art Angels

Ne mondja senki, hogy előre látta, hogy Grimes fullpop fordulata ilyen jól fog sikerülni. Bár a Visions körüli rajongást mindig túlzásnak éreztem, de tökre elvágyódtam abba az alternatív valóságba, ahol az Obliviont és a Genesist bömböltetik a rádióban. Most sorra kapjuk ezeket a kvázislágereket: a Flesh without Blood műanyag poppunkos húzása, a Kill V. Maim és a Venus Fly egyszerre pomponlányos és arcletépő kántálása egyből magával ránt, és minden lejátszás után jobb lesz.

Az meg, hogy ilyen érzékkel és giccsmentesen tud a vonósokhoz nyúlni, csak a legnagyobb producerekre jellemző. Bele lehet magyarázni mindenfélét feminista kiállástól kezdve a DIY-filozófia paradigmaváltásáig a mainstreamben, amitől állítólag fontos lesz Claire Boucher idei albuma, de ha ezeket a túlgondolt maszlagokat elfelejtjük, nem kapunk mást, mint 50 percnyi kompromisszummentes szórakozást. Az Art Angels messze nem tökéletes, de minél többször hallgatom, annál izgalmasabb az egész - és ez a lényeg, még akkor is, ha 2015 van. (SK)

1. Vince Staples - Summertime '06

A huszonkét éves Staples állítólag soha nem szeretett volna rapper lenni, csak hozzácsapódott egy-két társasághoz, miközben a kiutat kereste a gengsztervilágból, ahol lényegében apja helyét örökölte meg tizenegy-két évesen. Staples kétrészes bemutatkozó albuma az egy évtizeddel ezelőtti Long Beach-i világot mutatja be mindenféle pátosztól és dicsfénytől mentesen.

A lemez azért különleges, mert úgy tűnik,

Staples nem szeretne meggyőzni, nem szeretne bizonyítani, nem szeretne erről papolni, csak elmeséli

a gyakran szenvtelennek nevezett hangján, hogyan nézett ki akkor az élet, és hogyan próbált minden szálban megkapaszkodni, hogy ne merüljön el benne. Ahogy pedig lecsengenek az olyan számok mint a Norf Norf, a Jump Off The Roof, a 3230 vagy a Summertime, az ember csak ül, és pislog maga elé. (AP)

A listát Aradi Péter, Nagy Zsófia és Sándor Krisztián állította össze.