Szabó Magda Az ajtó című regényéből készül színházi előadás. Vendégszínészként Emerenc szerepét játssza, azt a rideg, zárkózott, sötét titkokat rejtegető idős asszonyt, akit Szabó Magda „anarchista, ateista” figurának nevezett. Mi vonzotta benne a leginkább?
Czeizel Gábor, a Spirit Színház rendezője kért fel. Jóval idősebb a szerep életkora, mint amilyen én vagyok, de ez nem baj: kell öregebbeket is játszanom, mert az egyensúlyba hoz a korommal. Másrészt kíváncsi voltam, milyen lehet egy ennyire zárt nő. Nem olyan egyértelmű rám osztani Emerenc szerepét, mert nem könnyen idomul a rólam alkotott képhez. Az vonzott, hogy valami egészen mást csinálhatok, mint eddig.
Mit ért azon, hogy egy idősebb szerep egyensúlyba hozza a korával?
A színésznők életkora mindig kényes téma: időskorban nincs olyan sok szerep. Jobb még fiatalon felkészülni erre a szerepkörre, mint amikor már ténylegesen benne vagyok abban a korban. Jó szélesíteni a játszható szerepek sorát, akár lefelé is: mondjuk negyven és hatvan között. Így nem köt annyira a saját korom.
Félelemmel, keserűséggel várja az időt, amikor már ténylegesen benne lesz abban a korban?
Egyáltalán nem! Semmi bajom nincs a korommal. A kor, amelyben élünk, kedvez nekünk: a mai ötvenesek már sokkal aktívabbak, cselekvőképesebbek, ambiciózusabbak. Nem vagyok semmilyen válságban. Most volt az ötvenedik születésnapom, és mindenki arról kérdezgetett, hogyan bírom. De őszintén szólva egyáltalán nem érdekel. Még mindenre képes vagyok, és ez nagyon megnyugtató.
Önnél jóval idősebb színészek számoltak be arról, félnek, mi lesz, ha már nem fog majd úgy az agyuk, nem megy majd úgy a szövegtanulás vagy a lépcsőzés a színházban.
De ez maga az élet, ezzel nincs mit tenni, hiába lázadnál ellene. Ameddig nem így van, menni kell, csinálni kell, amit csak tudsz.
Miért nem osztanak a rendezők gyakrabban „meglepően” szerepet?
Mert a sztereotípiák és a kockázatkerülés a mi életünkben is jelen van. De nekem ezzel nincs dolgom, csak azzal, hogy ha elém hozza az élet, nekivágjak egy ilyen kalandnak. Érdekel annyira a szakmám, hogy vágyjak erre is.
Önre talán több, a sztereotípiákkal, a legegyszerűbb várakozásokkal szembemenő szerepet osztottak a pályája során: leszbikus színésznőt a Mindent anyámról-ban, bántalmazott asszonyt a Mikvé-ben, vagy most Emerencet.
Én ebben több örömöt találok. Épp ezek miatt vagyok színész. Isteni, hogy bármi lehetek, bármi történhet velem, és minden csak azon múlik, mennyire teszem hitelessé az adott karakter életét. Ez a változatosság érdekel a legjobban ebben a szakmában.
És jó egyensúlyban vannak a pályámon a „nekem való” és a karakteremtől kicsit eltérő szerepek. Most játszottam talpig flitterben és ragyogásban az Óz, a csodák csodájá-ban. Jólesik, hogy most a sprőd, mogorva, kemény Emerenc lehetek.
A társadalomtudományban komoly irodalma van a filmbeli és színházi női szerepeknek. Sokan állítják, az esetek legnagyobb részében ezek a férfiakkal szemben „másodlagos” szereplők: egy férfi anyjai, feleségei, szeretői, kurvái, egyszóval függvényei, míg kevés az igazán aktív, erős női szereplő – olyanok, mint például Az ajtó főszereplő párosa.
Ez főleg azért van így, mert a klasszikus drámák születésének idején még ilyen volt az értékrend. A modern darabok már mások. Érdekes, de például Shakespeare-re sem volt jellemző, hogy annyira alávetett női karaktereket írt volna, mint ami megszokott a színházban. Ő komoly sorsokat írt meg.
Az írásban benne van a történelem is, de azért nem baj, hogy már nem ilyen a világ. Egyébként nem rossz áldozatot sem játszani.
Mi, színészek, perverzek vagyunk: mindent szeretünk, ami különös.
Valóban sokkal kevesebb a jó női szerep, mint a férfi. Mindig arra gondolok, istenem, milyen mázlisták a fiúk, hogy eljátszhatják Hamletet! Hatalmas kaland lehet minden este végigélni, végiggondolni. Mázlisták, hogy nekik lehetőségük van erre, nekünk meg nincs.
A londoni Globe Színház új igazgatója – az első nő a színház történetében – azt mondta: miért ne játszhatná akár III. Richárdot is egy nő?
Miért ne lehetne ezzel kísérletezni? Virágozzék minden virág! Legyen ilyen előadás is, aztán ha rossz lesz, majd legfeljebb megírják róla, hogy az. Ki veszi a bátorságot azt mondani, ezt meg ne próbáljátok? Ugyan mi baj történne attól a világban, ha egy férfiszerepet nő játszana?
Semmi baj nincs ezzel, hagyjuk már az ilyen kategorizálást. Persze, tudom, most nagyon benne van a közéletben, hol is van a nők helye. Nem is baj, hogy beszélünk erről, de a hangnem vérlázító. Tudom a helyemet, tudom a dolgomat magamtól is, senki ne akarja megmondani nekem, senki ne akarja korlátozni a lehetőségeimet.
Elsősorban ember vagyok, és mellesleg, másodsorban van valamilyen nemi jellegem is.
Még a csodálatos magyar nyelv is teljesen korrekt: van szavunk külön az emberre, és azon belül a férfira és a nőre. Ragaszkodjunk mi is ehhez a korrektséghez. Különben is, a nagy francia forradalom óta szabadság van, testvériség – és egyenlőség.
Egyébként, ha a fizetésekről beszélünk: nőként több fizetést kérek, mint egy férfi, mert gyereket is nevelek, vásárolok, főzök is, és elvégzem ugyanazt a munkát is, amit ő. Akarunk erről beszélni? Ugye, hogy nem.
És nem is kell: én sem akarom megmondani egyik férfinak sem, hogy ne maradjon otthon a gyerekével, ha ahhoz van kedve, vagy hogy ne szerethessen egy másik férfit. Áldásom rá! Legyen boldog, mert ez a dolga.
Én egy lánygyereket nevelek, és remélem, felnőve tudni fogja, mi a dolga.
De milyen alapon akarna ráerőltetni bárki bármit, mondván, hogy neki jobban igaza van?
Jelen van a magyar színházban a nemi alapú hátrányos megkülönböztetés? Hollywoodban máig tart a botrány, mert kiderült, a legnagyobb színésznők is kevesebb gázsit kapnak, mint a férfiak.
De milyen alapon ér többet mondjuk Tom Cruise, mint Nicole Kidman? Többen mennek miatta moziba? Jobban megéri anyagilag? Nem. Sőt, Kidmant egy kicsit jobb nézni, mert egy kicsit szebb.
Arról fogalmam sincs, mi kevesebb pénzt kapunk-e a férfi kollégáinknál. A Vígszínházban tökéletes egyenjogúság van, ez egy felvilágosult hely. Sosem éreztem semmiféle negatív besorolást. Mondjuk szeretném én azt látni, amikor valaki beszól nekem!
Fiatalkorában sem érzett megkülönböztetést?
Én ezt megúsztam, de lehet, mindig olyan határozottan képviseltem a véleményemet, hogy senkinek nem jutott eszébe megingatni benne. Tisztelni kell a másikat, pusztító már egymás folyamatos gyötrése.
Láthatjuk, hogyan megy rá erre egy társadalom.
És most ne kanyarodjunk el a menekültkérdés felé.
Tud egy társadalom állapotán változtatni a színház?
A színház nagyon sokat tud tenni ezért, és dolga is, hogy így tegyen. Dolga reagálni a mindennapi életre, dolga, hogy „tükröt tartson a természetnek” – ezért jött létre. Nem értem azokat, akik azt mondják, ehelyett inkább szórakoztatnia kéne: hát miért ne szórakoztatna? Azért, mert szórakozás közben néha gondolkodni is kell? Ez fáj?
Azért van létjogosultsága a gondolkodtatni nem is próbáló színháznak is?
Persze, hogy van. Legyen ilyen és olyan is, és lehessen köztük választani. Aki azt szereti, nézzen kabarét, cirkuszt, mindegy, csak találja meg mindenki a maga örömét. Ez így jó.
Azt problémának tartja, hogy az állam financiálisan nem díjazza jobban a gondolkodtatást, mint a szórakoztatást? Sőt, ha a független színházakra gondolunk, ez a megfogalmazás még enyhe is.
Disznóság, hogy a függetlenek nem kapnak több támogatást. Mindenki, aki egy kicsit is törekszik arra, hogy adjon valami többlettartalmat, valami szokatlant, az támogatandó. Szükség van ilyen színházra is. Kultúra nélkül megdöglik minden, és olyan emberek fognak felnőni, akik azt gondolják, csak sportolni kell, és friss levegőn lenni, nem kell beülni ilyen rossz levegőjű, ósdi helyekre.
Kell sportolni, de kell a kultúra is a léleknek. Kell más tehetségében gyönyörködni, meg kell tanulni ezt befogadni, meg kell tanulni, mit adhat ez, és hogyan lehet ezt beépíteni a saját életünkbe. Erről nem lehet lemondani, ez egy támogatásra szoruló és támogatásra érdemes terület.
Ha a színház tud változtatni a társadalmon, az azt jelenti, jogosan fél tőle a mindenkori hatalom?
Ne féljen tőle, csinálja jobban a dolgát. Csinálja úgy, hogy ne kelljen félnie. Egy felnőtt embernek együtt kell élnie a kritikával, és tudnia kell értékelni is azt. Az ember vállaljon felelősséget azért, amit csinál, és ne sértődjön meg, ha valaki nem ért vele egyet, és főleg
ne szorongassa miatta ósdi módszerekkel a torkát.
A színészek is állandóan a kritika kereszttüzében élnek, és ez segít abban, hogy jó dolgokat hozzunk létre.
Idén lesz húsz éve, hogy a Vígszínház társulatának tagja. Nem sok ennyi idő egy helyen?
Azért nem sok, mert ez a másik otthonom, a másik, a választott családom. Örülök, ha kimehetek néha friss levegőt szívni, és utána visszamehetek ugyanoda.
A családját az ember általában nem is hagyja el. Húsz-harminc év múlva is a Vígszínházban látja magát?
Szeretek ott lenni, mindig a sajátomnak éreztem ezt a helyet. Jó ezekkel az emberekkel együtt dolgozni. Nem szeretek összegezni, mert az mindig valaminek a lezárása. Jobb azt megállapítani, mi van most.
Magát sem szokta elemezni?
Dehogynem, azt nagyon szívesen csinálom, néha túlzásba is viszem.
Lát a pályáján folyamatokat, hullámokat, íveket vagy bármi hasonlót?
Biztosan vannak ilyenek. A pályája elején mindenki önfeledtebb, aztán elkezd tudatosabbá válni. Mindent meghatároz, mennyire vagyunk elkényeztetve a szerepekkel, hogyan tudnak ezek egymásra épülni, és
javítanak vagy rontanak-e a színész tudásán.
Az elmúlt húsz évben jól épültek egymásra a feladatai?
Hol így, hol úgy.
Már két szakácskönyve jelent meg. Van kapcsolat a két szenvedélye között?
Készülsz egy előadásra, megcsinálod, utána tapsolnak, majd lemosod a festéket – ez tökéletesen analóg a főzéssel. De egyiket sem szeretném ennyire leegyszerűsíteni. Talán közös bennük, hogy mindkettő valamilyen esszenciális megoldást várna, de ilyen nincs, az ember mindkettőt sokféleképpen tudja csinálni.
Sok művészszínházi színész ódzkodik a bulvársajtótól, a kommersz tévéműsoroktól, ön azonban hébe-hóba megjelenik a bulvárban is.
Nem gondolom, hogy bulvárszereplő lennék, és nem is provokálom a saját jelenlétemet, nem posztolok magamról emiatt meztelen szelfiket. De ha odajön hozzám valaki, és érdeklődik irántam, az szerintem megható, és egyáltalán nem természetes dolog. Tegye a dolgát mindenki a saját ízlése szerint, és ennek megfelelően ne csodálkozzon, ha így vagy úgy ér véget egy ilyen história.
Fontos önnek a magánélete védelme a sajtótól? Zavarja, ha arról cikkeznek: nahát, milyen jóban van Hegyi Barbara Zorán gyerekével?
Ha én nem adok nekik pluszfelületet, mi olyat tudnának írni, amit nem szeretnék? Igen, hála istennek nagyon jóban vagyok Szandrával – ha erről akarnak cikkezni, hát tessék. Egyébként szerintem
mi ezt Zoránnal teljesen normálisan kezeljük,
ez sosem okozott komoly kihívást. Illetve amikor kihívást okozott, okosan el tudtuk kerülni. Például az esküvőnk előtt elterjesztettük, hogy már összeházasodtunk, így a valós időpontban üres volt a házasságkötő terem.
Ha kérdezhetek én is egy bulvárosat: igaz önökre a közhely, hogy milyen nehéz a házasság két művész, azaz két érzékeny, hiú, exhibicionista ember között?
Nem. Igazán nem. Nem is tudom, hol lehetne súrlódás, mind a ketten a másik nagy drukkerei vagyunk, csináljuk a magunk dolgát, és ez csak ritkán metszi egymást.
Szakmailag segítik egymást?
Igen, Zorán segít, ha énekelek, én segítek, ha színpadra lép. Persze amikor meghívott énekelni az Arénába a koncertjére, azt hittem, az életemre tör. Csoda, hogy nem ájultam el.
Miért nem az ön hangját halljuk már a villamoson?
Szerintem az egy nagyon jó ötlet volt – New Yorkban is mekkora csoda lenne, ha az egyik megálló nevét Al Pacino mondaná be, a másikét Susan Sarandon. De megkaptuk a BKV-től, hogyan reagáltak rá az emberek: „Kikérem magamnak, hogy túlfizetett színészek vegzáljanak a villamoson hazafelé!”. Úgy éreztem: ennyire nem bánthat benneteket az élet! Nem ad valami pluszt egy város kulturális életéhez az ilyesmi? Hát, úgy tűnik, nem. Géphangokra van szükségünk.