Apák, merjetek végre anyák lenni!

Itt van ez a jópofa címet viselő, humorral jócskán megszelídített könyv, amelyik arról beszél, milyen apának lenni. Na, nem úgy, hanem másként. Mondjuk, mintha az apa ugyanolyan fontos lenne a gyerek életében, mint az anya. De nem is. Inkább mintha a gyerek ugyanolyan fontos lenne az apa életében, mint az anyáéban. Ugye, micsoda forradalmi gondolat? Különösen ezekben a mostani, neofeudális időkben.

Még jó, hogy Szél Dávid megszelídítette a könyvét. Ha nem lenne ilyen szórakoztató író, munkája esetleg társadalomkritikai kiáltványnak tűnne. Azzal pedig valószínűleg nem érne el jelentős hatást. Bár ki tudja, elvégre a Kommunista kiáltvány is felforgatta a világot, még ha csak átmenetileg is.

Nem sok apa blogol a gyereknevelésről

Szóval, adott egy szemtelenül fiatal (’81-es születésű), családi és párkapcsolati problémákkal foglalkozó pszichológus, aki szakemberként, férfiként és férjként hirtelen – de semmiképp sem váratlanul – új szintre emelkedik: apa lesz. Az apaság pedig olyan meghatározó, felforgató, állandó agyalásra késztető élmény számára, hogy nem tudja magában tartani, blogírásba kezd, a blogbejegyzésekből pedig – a nagy sikerre való tekintettel – könyv születik.

Ma már mást jelent apának lenni, mint ötven évvel ezelőtt Forrás: pixabay.com

Ez a blog, majd könyv pontosan ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkozik, mint minden gyereknevelésre szakosodott fórum. Miért nem alszik a gyerek? Hogy lehet túlélni a folyamatos éjszakázást? Mi a legjobb stratégia a hiszti elkerülésére vagy elviselésére? Mi a helyes reakció, ha kétévesünk azt kérdezi tőlünk, ki fog rá emlékezni, ha egyszer meghal? Mit tegyünk, ha azzal jön haza az óvodából, hogy a sarokba állították?

Ha bizonyos fejezeteket kiragadnék a könyvből, és úgy adnám az emberek kezébe, hogy nem árulnám el a szerző nevét, lefogadom, a nagy többségnek eszébe sem jutna, hogy a szöveg nem egy anyától származik.

Nincs ugyanis speciális férfireakció az álmatlanságra, a hisztire, a cukiságra,

a huszonötödik „csak még egy utolsó mesét”-re.

Minden ember, aki huzamosabb időt tölt egy kisgyerek társaságában, nagyjából ugyanazokkal az örömökkel és nehézségekkel kerül szembe. Hogy minderre hogyan reagál, azt legkevésbé sem az határozza meg, hogy férfi vagy nő-e az illető, hanem ezerszer inkább a neveltetése, habitusa, érzékenysége, empátiás készsége, élethelyzete és még egy sor ilyen-olyan tényező.

A fiatal pszichológus és apa előbb blogot, majd könyvet írt az apaságról Forrás: Révai Sári

Ne írja elő senki, mi férfias vagy nőies

Szél Dávid szerint a férfi és nő közötti különbségtétel nem több mint társadalmi konstrukció. A látványos biológiai sajátosságokon kívül semmiben nem különbözünk egymástól, hacsak nem nevelnek belénk – magyarul kényszerítenek ránk – hagyományosan férfiasnak, illetve nőiesnek tartott viselkedési mintákat.

A férfiak nem azért nem beszélnek az érzéseikről, mert genetikailag így vannak összerakva,

hanem mert kiskoruktól arra kondicionáljuk őket, hogy ne mutassák ki a fájdalmukat, félelmeiket, sőt a szeretetüket se. A nők pedig nem azért érik be rosszabbul fizetett pozíciókkal, mert hiányzik belőlük a vezetési képesség vagy az ambíció, hanem mert kiskoruktól arra kondicionáljuk őket, hogy maradjanak a háttérben, mert az úgy illő és úgy nőies.

Válogatott apai nyafogások és büszkeségek Forrás: Európa Könyvkiadó

Ezért aztán nem is értem, miért hangsúlyozza a szerkesztői szöveg a könyv hátoldalán, hogy Szél írásai „frenetikusan férfiasak”. Mikor pont az a lényeg, hogy nem. Szellemesek, szórakoztatók, elgondolkodtatók, okosak, érzékenyek, vitára buzdítók, de ettől még egy nő is írhatta volna őket.

A szerző neme sem a stílust, sem a problémafelvetést, sem a gondolkodásmódot nem határozza meg, csupán egyetlen szempontból van jelentősége. Hogy az apaság áll vizsgálódásainak fókuszában. Mégpedig azért, mert itt egy új apageneráció, amelynek tagjai már többnyire a rendszerváltás után szocializálódtak, nyelveket beszélnek, jártak-dolgoztak-tanultak külföldön, és

egészen más elképzeléseik vannak a párkapcsolatról és a gyereknevelésről, mint a szüleiknek.

Nincs olyan működő hagyomány, amihez kapcsolódhatnának. Nekik maguknak kell kitalálniuk, kitapasztalniuk, hogyan létezzenek egy alapvetően nem hierarchián, hanem együttműködésen alapuló családmodellben. Ahol a feladatok elosztása nem azon múlik, hogy milyen kromoszómánk van, hanem azon, hogy ki mit vállal szívesebben. Az „utáljuk, de muszáj” teendőkön meg igyekszünk igazságosan megosztozni.

Hihetetlen, de a férfiak is tökéletesen alkalmasak a házimunkára és a gyereknevelésre Forrás: Photononstop/Philippe Turpin

Ne bűntudatunk legyen, hanem változtassunk

Akad persze néhány pont, amiben szívesen vitatkoznék a szerzővel. Irritál például az a végletekig megengedő szemlélet, amely olyan mondatokra ragadtatja, hogy „nem hiszem, hogy vannak jó vagy rossz szülők (…) Mindenki – no persze mértékkel – úgy jó, ahogy van.” Szél Dávid nyilván tudja, hogy amikor ilyen kijelentést tesz, kizárja világszemléletéből magát a világot, legalábbis a jó részét.

Már hogyne volnának rossz szülők.

Olyanok, akik arra használják a gyerekeiket, hogy levezessék rajtuk a frusztrációikat, akik egész nap üvöltöznek, vagy rájuk se néznek, akik rendszeresen ütnek, akiknél a megszégyenítés mindennapos, akik a gyereket saját tulajdonuknak, önmaguk kiterjesztésének tekintik, és megengedhetetlennek tartják az önálló személyiség leghalványabb megnyilvánulását is.

Persze értem, hogy

a pszichológus szerző számára rendkívül fontos célkitűzés a bűntudat-mentesítés.

A „para” nemcsak azért került bele a címbe, mert jól rímel az apára, hanem mert Szél szerint tényleg az a legfontosabb, hogy szülőként ne parázzunk, ne görcsöljünk a kelleténél többet. A bűntudattól nem leszünk jobb szülők. Attól leszünk jobb szülők, hogy fel- és elismerjük, ha valamit elszúrtunk, és legközelebb nem követjük el ugyanazt a hibát.

Felejtsük el a bűntudatot, inkább találjuk ki, hogyan csinálhatnánk jobban Forrás: AFP/Alix Minde

A gyereknek az a jó, ha élvezzük a vele való együttlétet

A másik téma, amelynek a szerző újra és újra nekifut – érezhetően itt van a legnagyobb szüksége a bűntudat-mentesítésre –, a kisgyerek intézménybe adása. Az alapvető kérdés az, ártunk-e az egy-két-három éves kisgyereknek azzal, ha a nap nagy részében idegenekre bízzuk? Méghozzá olyan idegenekre, akiknek jó esetben hat-nyolc, rosszabb esetben 10-20 másik gyerekre is figyelniük kell a sajátunkon kívül.

De ugyanígy felmerül az is, vajon tényleg elsődlegesen az anyára van-e szüksége egy kisgyereknek vagy

az apa is teljes értékű gondozója lehet akár egy pár hónapos csecsemőnek is?

Szél Dávid a saját tapasztalatain túl a szakirodalomban, a pszichológiai kísérletek tanulságaiban is keresi a választ, de ez ügyben aztán végképp nem találja a tuti megoldást.

Ezt a sok szálból összegabalyodott csomót képtelenség úgy kibogozni, hogy egyik se szakadjon el. A világba kéretlenül iderángatott, biztonságra vágyó kisbaba, a testét-lelkét felbolygató szülésen átesett anya, az új családi felállásban helyét kereső apa, a minél több adó- és járulékfizető állampolgárra áhítozó társadalom, a fogyasztókra vadászó piac, az annyit érsz, amennyid van nyomása – számtalan érdek ütközik, amelyeket képtelenség összeegyeztetni.

Nehéz persze átélni az apaságot, ha egész nap nem vagyunk otthon Forrás: Thinkstock

Szél Dávid vezérgondolata, hogy a(z elég) jó szülő alapvetően jóban van saját magával, hiszen csak így lehet hiteles példa a gyerek számára. Ha egy anya mártírnak érzi magát, amiért lemond a munkáról a gyereke kedvéért, akkor az áldozata felesleges: nemcsak ő, de a gyerek is rosszul fogja érezni magát. Ugyan mi öröm van abban, ha együtt vagyok valakivel, aki nem érzi jól magát velem?

A hungarikumnak számító gyes nagyszerű vívmány, de önmagában semmire sem garancia.

Ha pusztán ettől egészségesebb lelkű gyerekeket nevelnénk, már rég nem mi vezetnénk a boldogtalanokat, alkoholistákat és öngyilkosokat számláló feketelistákat. Egyfelől tehát Szélnek igaza van, nem biztos, hogy az első három évét otthon töltő gyerek boldogabb, mint egy bölcsődés.

Még a rossz szülőhöz is kötődni akarunk

Ugyanakkor kilóg a lóláb, amikor személyes döntésüket, tehát hogy a kisfiukat bölcsődébe adták, Szél igyekszik megideologizálni azzal, hogy a gyerek leválása a szülőkről elkerülhetetlen folyamat, úgyhogy legjobb, ha minél korábban átesünk rajta. A szerző üdítő öniróniája, közhelydöntögető józansága itt megbicsaklik. Mondhatná egyszerűen, hogy a bölcsőde intézményét nem a gyerekekért találták fel, hanem azért, hogy a szülők ne essenek ki a munkaerőpiacról.

Nem az a lényeg, apák vagy anyák vagyunk-e, hanem hogy élvezzük az együttlétet a gyerekkel. Forrás: Thinkstock

Mert a család nem tudja fenntartani magát egy fizetésből. Vagy mert egyikük sem akar két-három évig otthon maradni, nehogy megtörjön a karrierjük. Vagy mert egyszerűen imádják a munkájukat. Ez a tét, nem a gyerek szocializációja. Másfél évesen bőven elég annyi tapasztalat, amennyit a játszótéren, az utcán, a boltban, a családi és baráti összejöveteleken össze lehet lapátolni.

Ennek kapcsán aztán újra és újra előbukkan egy varázsszó, a kötődés.

A bölcsődés gyerek ugyanúgy kötődni fog a szüleihez, mint az otthon nevelkedő,

bizonygatja a szerző. És bár megpróbálja körbejárni a kötődés fogalmát, valahogy mégsem sikerül árnyalnia azt. Úgy tesz, mintha a kötődés önmagában garancia lenne a kapcsolat minőségére.

Laza, rugalmas, érzékeny, empatikus

Holott ő is tudja, nemhogy a bölcsődés, de még az elhanyagolt, bántalmazott gyerek is kötődik a szüleihez. Sokszor minél nagyobb a hiányérzete, annál inkább kapaszkodik a szülőbe, aki nem képes tökéletes biztonságot nyújtani neki. Negyvenes ismerőseim között akadnak olyanok, akik a mai napig a szüleikhez kötődnek a legerősebben.

A gyereknevelés tényleg extrém sport, majdnem lehetetlen jól csinálni Forrás: Thinkstock

Teljesen tudománytalan felmérést végeztem a körükben. Mindegyikük bölcsődés volt, és ezzel egy időben kistestvére született. Vagyis duplán kirekesztettnek érezték magukat a családból. De persze nem akarok ebből messzemenő következtetéseket levonni.

Egyetértek Szél Dáviddal,

töröljük el a bűntudatot!

De azért cserébe ne hitegessük magunkat azzal, hogy ami nekünk jó, az automatikusan a gyerekeink javát is szolgálja. Nincs nagyobb felelősség vagy – ha úgy tetszik – felelőtlenség, mint gyereket hozni a világra. És egyelőre még nem is kötelező. Úgyhogy aki belevág, adjon bele apait, anyait.

Ja, hogy ez mit jelent? „Légy egyszerre laza, rugalmas, érzékeny és empatikus” – ajánlja Szél Dávid. Ez persze lehetetlen, teszi hozzá rögtön, de az elég jó apák és anyák nem adják fel a küzdést, sem a bízva bízást.