Mit olvassunk, ha elég jó szülők akarunk lenni?

Még mindig nem hisszük el, hogy az első életévekben történtek kihatnak az egyén egész életére. Pedig ahogyan a gyerekeinkkel bánunk, olyan lesz a jövő.

A gyerek az ember legvakmerőbb vállalkozása. Freudot lehet nem szeretni, gyávának és elavultnak tartani, meghaladni vagy megújítani, de azt nem lehet tőle elvitatni, hogy forradalmi felfedezést tett, amelynek jelentőségét máig nem ismertük fel, vagy legalábbis még mindig hárítjuk. Freund zseniális intuíciója így szól: az életünket tudattalan vagy tudat alatti tényezők határozzák meg, olyan tapasztalatok, amelyekre legkorábbi gyerekkorunkban teszünk szert.

Az agyunk szerkezetét csecsemőkori körülményeink befolyásolják

Freud felfedezését a tudomány az utóbbi évtizedekben kezdte a maga egzakt módszereivel alátámasztani. Az agy- és idegkutatás legutóbbi eredményei azt mutatják, hogy az újszülött agya még nincsen készen. Szerkezetét alapvetően meghatározzák azok a benyomások, amelyek a születéskor és a születést követő első években érik.

Mentális és érzelmi intelligenciánk mértéke túlnyomórészt nem genetikai adottságainkon múlik, hanem azon, hogy csecsemőként elfogadó, gondoskodó, szükségleteinkre odafigyelő és azokat kielégítő, ingergazdag, interaktív, biztonságot nyújtó közeg vett-e körül bennünket. Ha igen, nemcsak memóriánk, logikánk, kreativitásunk lesz fejlettebb, hanem szociális képességeink is.

Folyamatos fizikai kontaktus Forrás: AFP

Elég csak a híres Harlow-féle majomkísérletre gondolnunk, hogy megértsük a korai testi kontaktus, kötődés, interakció egész későbbi életünkre kiható jelentőségét. A kismajmokat négy csoportra osztották: az elsőben a kicsik a mamájukkal maradtak, a másodikban szőrből készült puha műanya, a harmadikban hideg, kemény drótanya helyettesítette az anyát, a negyedikben pedig nem volt semmiféle pótlék.

A rossz anya antiszociálissá tesz

A valódi anya mellett felnövő majmok hamarabb lettek önállóak, nagyobb volt bennük a kíváncsiság. Hosszabb ideig távol maradtak a mamájuktól, de ha megijedtek, azonnal visszarohantak hozzá. A szőranyán nevelkedők sokkal több időt töltöttek a műanyába kapaszkodva. Ha lemerészkedtek róla, nem mentek túl messzire, viszont ha megijedtek, nem ragaszkodtak a saját szőranyjukhoz, akármelyik másikba belecsimpaszkodtak. A drótanyások nem mertek eltávolodni a drótanyától, viszont ha megijedtek, nem másztak fel rá, lebénultak a stressztől.

A híres Harlow-féle majomkísérlet Forrás: Harry Harlow

A tanulság nyilvánvaló: a test melegét, a biztonságot megtapasztaló kismajom érdeklődéssel és bizalommal tekint a világra, és ha baj éri, tudja, hová meneküljön. A szőranyás majom tíz körömmel kapaszkodik anyapótlékába, de kötődni nem tud hozzá. A rideg drótanyán felnövő tele van félelemmel és szorongással, és semmilyen eszköze nincs ennek leküzdésére.

Ami pedig felnőtt társas kapcsolataikat illeti: a szőranyások a közösség peremfigurái, nemigen vegyülnek a többiekkel. A drótanyások aszociálisak, kerülik a kontaktust, sokszor szexuális életet sem élnek. A mindenféle anya nélkül felnőtt majmok egyértelműen antiszociálisak, mindenfajta közeledésre agresszivitással válaszolnak. Alkalmatlanok a közösségi életre.

Hogyan bánunk a gyerekeinkkel?

Margaret és Harry Harlow kísérlete – mint általában a kísérletek – elképesztően kegyetlen, hiszen a kísérlethez felhasznált majmok életét (eltekintve azoktól a szerencsésektől, akik az anyjukkal maradhattak) visszafordíthatatlanul tönkretették. Mentségükre csupán annyit hozhatunk fel, hogy nem tudták, milyen eredményre fognak jutni. A szorongóvá, agresszívvá tett majmok áldozata csak akkor nem volt hiábavaló, ha példájuk minél több embert ráébreszt a tényre: a társadalom minőségét az határozza meg, hogy miképpen bánunk a gyermekeinkkel.

Erről a felelősségről, amely egyszerre nyomasztó teher és felemelő kihívás, ritkán beszélnek a népszerű kismamakönyvek. Ezért most az átláthatatlan kínálatból olyan műveket ajánlunk a leendő és gyakorló anyák (és apák!) figyelmébe, amelyek elsősorban nem a gyerekvárás és gyerekgondozás gyakorlati aspektusaira koncentrálnak, hanem mindazokra a lelki tényezőkre, amelyek meghatározzák, hogy milyen szülők leszünk. Figyelem! Instant tanácsokkal egyik könyv sem szolgál, viszont a hatás garantált. Ezekre a gondolatokra nem lehet közönyösen vállat vonni.

Ina May Gaskin: Spirituális bábaság

Gaskin eredeti, 60-as évekbeli hippi, aki férjével együtt 1971-ben alapította Tennessee államban a Farm nevű kommunát. Itt hozta létre több bábával együtt azt a születéscentrumot, amely most már több mint negyven éve működik sikeresen: a természetes (sőt a természetben) szülésre vágyó asszonyok férjükkel, családjukkal akár már a szülés előtt hónapokkal ide zarándokolnak. A szülésre való felkészítés során persze praktikus tanácsok is elhangzanak, a lényeg mégis annak közvetítése, hogy a szülés elsősorban lelki, és csak másodsorban fizikai folyamat.

A szülés, mondja Gaskin, nem betegség és nem vészhelyzet, hanem éppoly természetes és intim esemény, akár a menstruáció, az erekció vagy a nemi élet. Az, hogy a szülést, akárcsak a halált, hospitalizáltuk, a természettől való félelmünkről árulkodik, amelyen úgy akarunk úrrá lenni, hogy kontrolláljuk a működését. Az orvos, mint a mindentudó és mindenható apa, levezeti a szülést, miután elhitette a nővel, hogy ez egy olyan komplikált és nehéz feladat, amelyet ő egymaga úgysem tudna végrehajtani.

Ezzel szemben a bába, aki minden esetben nő, és maga is szült már egynéhány gyereket, nem levezeti, hanem figyelemmel kíséri a szülést. Jelenléte azt sugallja a nőnek, hogy képes világra hozni a gyermekét, hiszen a természet pontosan úgy alakította ki a testét, hogy ezt megtehesse. Sokan biztosan sarlatánt kiáltanak, ha azt hallják, hogy Gaskin szerint az erdei séta jó hatással van a vajúdásra, vagy hogy a csókolózás, sőt akár a nemi aktus segíti a méhszáj kitágulását.

Csakhogy a Farm eredményei minden szkeptikust elnémítanak: a szülések 98,6 százaléka hüvelyi úton megy végbe, a nők majdnem 70 százaléka gátrepedés nélkül hozza világra gyermekét, a gátmetszések aránya nem éri el az egy százalékot. (Ezzel szemben Magyarországon 77,4 százalék a gátmetszések aránya, miközben az Egészségügyi Világszervezet, a WHO ajánlása 10-15 százalék.)

Még egy kis adalék: amerikai kutatók egérkísérletek alapján arra jutottak, hogy a hüvelyi szülés során olyan fehérje termelődik az újszülött agyában, amely kedvező hatással van az agy fejlődésére és felnőttkori működésére. Ugyanez a fehérje a császármetszéssel született utódoknál jóval kisebb mértékben van jelen.

Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában

Az amerikai Jean Liedloff ahelyett, hogy befejezte volna egyetemi tanulmányait, fogta magát, és Venezuelába utazott a jekána indiánok közé. Ebből a tapasztalatból született egyetlen, nagy hatású könyve, melynek alaptézise összecseng Gaskinéval: a civilizáció megfosztotta az embert természetes ösztöneitől, így az anyai ösztöntől is, amelyet azonban előáshatunk magunkból, ha sikerül megszabadulnunk a társadalmi elvárásoktól és a belőlük következő frusztrációktól.

Legfőbb tanítónk maga az újszülött, akinek ösztönei hibátlanul működnek egészen addig, míg össze nem zavarjuk teljesen értelmetlen, ámde rendkívül civilizált reakcióinkkal. A csecsemő – állítja Liedloff – pontosan tudja, mit vár tőlünk. Nem százszázalékos figyelmet a nap 24 órájában, csupán folyamatos fizikai kontaktust, testmeleget. (Gondoljunk csak Harlow majmaira!) Nem irányítást vár, mint ahogy ő sem akar irányítani, csupán azt szeretné, ha együtt létezhetne anyjával, ahogy a méhében is tette.

Az újszülött számára az elkülönülés pokol. Nincs időérzéke, ha tehát magára marad, a totális reménytelenséget éli át. Méregdrága, ergonomikus hordozókban, babakocsikban, kiságyakban felnövő babáink sírnak, hisztiznek, cumisüvegbe és rongyokba kapaszkodnak, folyton a figyelmünkre vágynak, mert örök hiányérzet gyötri őket. És ez a hiányérzet egész életünkben elkísér minket. Ez táplálja önutálatunkat, önbizalomhiányunkat, örök elégedetlenségünket.

Azok a babák, akiket anyjuk a testén hordoz az első években, olyan mennyiségű tapasztalatra és biztonságérzetre tesznek szert, hogy sokkal önállóbbá és kreatívabbá válnak, mint a testi kontaktust nélkülöző társaik.

A tudomány megint csak az intuitív egyéniség nyomában kullog. Nemrég kísérletekkel igazolták, hogy ha azonnal válaszolunk a baba jelzésére, és nem hagyjuk hosszan sírni, akkor nagyobb lesz a stressztűrő képessége, az empátiája és a felelősségtudata. Megint egy mélyen gyökerező téveszme, amivel le kellene számolnunk: a pálma talán teher alatt nő, de a gyerek nem. Minél több odafigyelésben, elfogadásban van része valakinek gyerekkorában, annál kiegyensúlyozottabb felnőtt válik belőle. Nézzünk szét magunk körül, hány ilyet találunk?

Alice Miller: Kezdetben volt a nevelés

Alice Miller neve Magyarországon majdnem ismeretlen. Pedig a svájci (lengyel zsidó származású) pszichológus ugyanolyan forradalmár volt, mint Freud, akinek korai gyerekkorral kapcsolatos téziseit Miller erősen kritizálta. Alice Miller egész életében a gyerekek emancipációjáért küzdött, és a negyedik parancsolat ellen lázadt.

A tiszteld apádat, anyádat parancsa nemcsak nonszensz (hogy lehet parancsra tiszteletet, pláne szeretetet érezni?), de az európai gyerekkortörténet ismeretében akár cinikusnak is nevezhető.

"A gyermekkor története rémálom, amelyből csak mostanában kezdünk felébredni. Minél távolabb megyünk vissza a történelemben, annál alacsonyabb a gyermekekről való gondoskodás színvonala, és annál nagyobb a valószínűsége, hogy a gyermekeket megölték, kitették, testileg bántalmazták, terrorizálták vagy szexuálisan zaklatták" – írta Lloyd de Mause, a gyerekkorkutatás egyik atyja.

A gyerekkor azért lehet olyan megbetegítő, állítja Alice Miller, mert szeretnünk kell (szeretni is akarjuk!) azokat, akik fájdalmat okoznak nekünk. A gyerek azzal a végtelenül erős képzettel születik a világra, hogy őt itt várják és szeretni fogják. Bármi történik vele, azt fogja hinni, hogy az a szeretet.

Az a kényszer, hogy a szüleinket szeretnünk kell, gyerekkori szenvedéseink elfojtásához, bagatellizálásához, végső soron pedig empátiahiányhoz vezet. A tekintélyelvűen nevelt gyerekekbe olyan mélyen beleivódik a tekintély tisztelete, hogy nem is akarják ledönteni bálványaikat, gyerekkori szenvedéseiket viszont – öntudatlanul – saját gyerekeiken bosszulják meg.

A kisgyerek tökéletesnek akarja látni szüleit. Ha a szülők visszaélnek ezzel a vággyal, és el is várják, hogy a gyerek istenként tekintsen rájuk, akkor megfosztják őt a reális emberismeret képességétől. Sok családban ma is tabu kritizálni a szülőket. Mi van emögött? Színtiszta hatalomvágy. Pedig ahol hatalomvágy van, ott nincs szeretet, mondta Jung. És ahol szeretet van, ott szemernyi hatalomvágy sincs.

Alexander Sutherland Neill: Summerhill

A skót pedagógus kísérlete egészen rendkívüli. Demokratikus (vagy inkább anarchista a szó eredeti értelmében: szervezett irányítás nélküli) iskoláját a 20-as években hozta létre, amikor az oktatás leginkább a katonai kiképzéshez hasonlított, és leghatékonyabb pedagógiai eszköznek a fizikai bántalmazást és a megszégyenítést tartották.

Summerhillben a gyerekek szabadon dönthetik el, bejárnak-e az órákra, maguk alkotják a szabályokat, és maguk döntik el, mi jár azért, ha valaki ezeket megszegi. Senki sem próbálja átalakítani a jellemüket, senki sem követel tőlük engedelmességet.

Az alternatív pedagógiák kiindulópontja az, hogy az ember alapvetően jó és szociális lény. Minden agresszió elnyomásból, frusztrációból fakad. Minden gyűlölet akadályokba ütköző szeretet. Hiszen mindenki arra vágyik, hogy szeressék, és hogy ő is szerethessen. Ha viszont nem szeretik, vagy a szeretetet feltételekhez kötik, azaz csak akkor fogadják el, ha már nem önmaga, hanem valaki más, akkor vagy hazudni fog, vagy lázadni.

Neill szerint a gyerek eredendően bölcs és realista. Ha nem manipulálják, addig fejlődik, ameddig csak képes. Élete első három évében minden gyerek elképesztő tudásanyagot halmoz fel teljesen önként, fáradhatatlanul. Minden érdekli, aminek az élethez van köze. Csak éppen az iskolában semmi ilyesmivel nem találkozik.

Az iskola alapvetően képmutatásra tanítja a gyereket. Ha unatkozik, úgy kell tennie, mintha érdeklődne. Ha kérdezik, úgy kell tennie, mintha tudná a választ. Hogy valójában mit tud és mit érez, arra senki sem kíváncsi. Az unalmas iskola unalmas padjából majd átül egy unalmas irodai székbe, és semmi más vágya nem lesz, csak a lehető legkommerszebb élet.

Boldizsár Ildikó: Meseterápia

Az elég jó szülő mesél a gyerekének. Nemcsak hébe-hóba, hanem mindennap, lehetőleg többször. Hogy miért? Mert a mese nem mese, ahogy a legtöbb felnőtt hiszi. Nem a csekély értelmű gyerekek szórakoztatására kitalált lila történetecske, hanem gyógyszer, amely segít eligazodni a világban, és élni tanít.

Boldizsár Ildikó nemcsak tudja ezt, de gyakorolja is. 21. századi, doktorátussal rendelkező tündérboszorkány, aki úgy kezeli az élet nehézségeivel küzdő klienseit, hogy megtalálja a problémájukhoz passzoló mesét, és mint egy idegenvezető, körbekalauzolja benne a kíváncsi utazót. Hiszen a mese világa túl van az Óperencián, vagy Freud nyelvén: túl van a tudatunk tengerén.

Boldizsár Ildikó szerint a mese azért alkalmas arra, hogy eligazítson bennünket életünk útvesztőiben, mert az emberiség több évszázados tapasztalata halmozódott fel benne. Mivel szóban terjedt, és generációról generációra hagyományozódott, csak azok a mesék maradtak fenn, amelyek az újabb generációk számára is érvényes üzenetet hordoztak.

A mese legfontosabb üzenete, hogy az ember képes a változásra, és a problémák legyőzhetők. Az európai és keleti népmesék szerint ugyanis „nem a világ működik rosszul, hanem az ember nem kapcsolódik harmonikusan a világ által felkínált lehetőségekhez”. A mese megmutatja, hogy akárhányszor tévedünk is rossz ösvényre, mindig megvan a lehetőségünk arra, hogy megtaláljuk a helyes utat.