A Lágerjárat a Nyugatiból indul

Lágerjárat, utazó vagonkiállítás, Budapest, Nyugati pályaudvar, 2016.02.24.

„A Gulágra hurcolt emberek kapkodva összeszedett csomagjaikban alig vihettek magukkal valamit. Sokan épp a szívüket hagyták otthon.” Az ilyen és ehhez hasonló államtitkársági közhelyek jól illettek a Szovjetunióba hurcolt foglyoknak szentelt vagonkiállítás, a Lágerjárat megnyitójára.

Hiszen, hiába a mottóul választott Babits-idézet („Az emberi öntudat alapja az emlékezet, a nemzeti öntudaté a történelmi emlékezet”), ahogyan a megnyitó ünnepség sem tudott eltávolodni a sablonoktól, úgy maga a vagonkiállítás sem gondol többet emlékezéspolitikáról a legalapvetőbb, unalomig ismert formáknál.

Nem tud eltávolodni a sablonoktól Forrás: Marton Szilvia

Igenis komolyan kell venni

Pedig az ötlet jó. A kezdeményező Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre elképzelése szerint nem a kézzelfogható relikviák jelentik a tárlat anyagát, hanem az eszme, a szimbólum lenne a kiállítás maga. Azaz egy olyan vagon járja majd az országot, amilyeneket a deportálásokhoz is használták 1944 végén és 1945 elején, amikor több százezer magyart ítéltek „málenkij robotra”, kényszermunkára.

Egy részüket azért, hogy a kívánatos mennyiségűre növeljék a hadifoglyok számát, egy részüket etnikai tisztogatás miatt, egy részüket pedig német származásuk vagy nevük miatt. És a következő év alatt – ami „a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve” – a Vagonkiállítás eljut mindazokra a vasútállomásokra, ahol hetven éve már járt egyszer ilyen vagon.

Az elhurcoltak csomagjai a megnyitón Forrás: Marton Szilvia

A kiállítás megnyitóján érezhető volt egyfajta különös, történelmi kisebbségi komplexus. Bár Földváry Gábor, a Honvédelmi Minisztérium helyettes államtitkára azzal kezdte beszédét, hogy

A szenvedésnek, az igazságtalanságnak nincs mércéje”,

azért többször visszatér a hasonlítgatás gesztusa: hogy a szovjetek bűneit igenis ugyanolyan komolyan kell venni, mint a nácikéit. Ami természetesen igaz, de épp a természetessége kérdőjeleződik meg a kényszeres hangsúlyozástól.

Ahogyan érdekes az is, hogy a hatalom képviselője miként tanulhatna saját szavaiból, ha komolyan gondolná azokat. Legalábbis amikor arról beszél, milyen fontos a gyűlölködés helyett „a szellem, a szabadság feltétlen tisztelete”.

Az emlékmű mindig ambivalens műfaj marad Forrás: Marton Szilvia

Nagy a fogadkozás

A történelmi emlékezés épp olyan fontos dolog, mint amennyire nehéz megvalósítani. „Az emlékmű mindig ambivalens műfaj marad, mert alapvető igény, hogy közérthető legyen, így könnyen válhat közhelyessé, vagy átcsúszhat giccsbe. (…) Az emlékezettel kapcsolatos kultúránk mélyreható átalakulására lenne szükség. (…) Egy német művészettörténész húsz éve mondta azt, hogy olyanok az emlékművek, mintha a társadalom szilveszteri fogadalmai lennének. Nagy a fogadkozás, de pillanatok alatt el is lehet felejteni ezt a lelkesedést, és onnantól

arra jók csak, hogy mentesítenek az emlékezés feladata alól”

– mondta az Origónak korábban Mélyi József művészettörténész.

Van, aki máshogyan akar emlékezni és emlékeztetni. Ott vannak például a botlatókövek, amelyek egy egyesek szerint „unalomig ismert” történelmi traumára hívják fel a figyelmet szokatlanabb módon. Vagy ott van a norvég emlékmű, amit az Utoya szigeti mészárlás miatt hoztak létre: nem kevesebbet tettek, mint hogy kivágtak egy darabot a szigetből, azaz magából az anyaföldből, a nemzettestből.

Valójában nem tudunk mit kezdeni vele Forrás: Marton Szilvia

Egy olyan emlékmű, amelyik hatni is tud, többet jelent önmagánál. Jelképez és többletjelentést is hordoz. Meglep, kizökkent, és nem engedi, hogy pironkodó kötelességtudattal elsüllyesszük az agyunk egyik rekeszébe, azok mellé a fogalmak mellé, amelyekről tudjuk, fontosak, de valójában nem tudunk mit kezdeni vele.

Mintha múzeumban lennénk

A vagonkiállítás nem lep meg, nem zökkent ki, és csak jóindulattal állítható, hogy túlmutat önmagán. Egyvalamivel tud többet a kötelező feladat tisztességes megoldásánál: kiemeli tárgyát a múzeum ódon falai közül, és a helyszínnel már állít valamit.

De csak nagyon keveset: épp csak pár milliméterrel hozza közelebb az emberhez a témát az eredetiség hamis érzete miatt. Hamis, mert persze a kopott, régimódi, kiállítási marhavagon nagyon is elüt attól a képtől, ami egy mai peronon fogadja az embert, és ami alkalmas lenne arra, hogy a múltat jelen idejűvé tegye a szemlélő számára. Pont, mintha múzeumban lennénk.

Eredeti helyszín Forrás: Marton Szilvia

Belül meg: a kötelező körök. Információs táblák egy rövidebb Wikipedia-szócikkhez hasonlóan bemutatják a történelmi eseményeket, baljós zene szól, a falakon egy-két invenció nélküli festmény, és olyan emlék- és dokumentumfilmeket vetítenek, amelyekről a szervezők sem gondolják, hogy sokan végig fogják majd nézni őket: tévénként két fülhallgató lóg a falon, szék sehol, így nincs semmi, ami elmélyülésre buzdítaná a látogatót.

És főleg nincs semmi, ami hatna az olyan lélekre, amelyiken nincs amúgy is nyitott bejárat a traumafeldolgozásra, az emlékezésre. Márpedig egy kiállítás feladata mindig az, hogy azokat hozza közelebb tárgyához, azokkal keressen személyes kapcsolatot, akik amúgy távol tartják maguktól a témát.

Rendhagyó történelemórák Forrás: Marton Szilvia

A Lágerjárat március 15-ig Budapesten, a Vasúttörténeti Parkban lesz látogatható, utána Cegléden, Kál-Kápolnán, Miskolcon, Szerencsen, Debrecenben, Gyulán, Kiskunhalason, Baján, Szekszárdon, Pécsen, Budaörsön és Székesfehérváron tekinthetik meg az érdeklődők. A szervező Matkovits-Kretz Eleonóra a megnyitón elmondta: a vagon remek alkalmat teremt rendhagyó történelemórák megtartására az összes helyszínen.

Igaza van: a történelemórák rendhagyóak lesznek, mert a diákok kiléphetnek az osztályteremből. Ez az egy biztosan elmondható a Lágerjárat várható sikeréről a közös emlékezetpolitikánk átformálásában.

Emlékév

A kormány a 2015-ös évet a 70 évvel ezelőtt a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévévé nyilvánította, majd az emlékévet 2017. február 25-éig meghosszabbította. Február 25-e a kommunizmus áldozatainak emléknapja, de a megemlékezések már 24-én elkezdődtek Budapesten. A vagonkiállítást a Nyugati pályaudvaron nyitották meg, 25-én már a Vasúttörténeti Parkban látogatható. Megnyílt a Barakkba zárva – életre ítélve című kiállítás a Fővám téren, amely 800 ezer kényszermunkára hurcolt magyarnak állít emléket. A Veritas Történetkutató Intézet február 25-26-án Kárpát-medencei tragédiáink címmel rendez konferenciát a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban. Március 3-ától folytatódnak a Gulág filmestek a Tabán moziban, ahol elsősorban Sára Sándor filmjeit vetítik. A vetítések előtt és után történészekkel lehet beszélgetni a témában.