Vér szerinti gyerek sosem kérdezne ilyet

Tompa Andrea író, színikritikus

Tompa Andrea író, színikritikus magyarként élt Romániában a rendszerváltásig, aztán erdélyiként volt egy gyakran bántott kisebbség tagja az anyaországban. Tavaly nagy port kavart, hogy a kisebbségi lét kérdéseinek újszerű bemutatásáért a kormánytól kapott Márai Sándor-díjat ugyan átvette, de a pénzjutalmat továbbadta a mélyszegénységben élő, főleg roma gyerekekkel foglalkozó Igazgyöngy Alapítványnak. 

De Tompa Andrea azért is tud sokat a kisebbségi létezésről, mert férjével közösen fogadtak örökbe 2013-ban egy kisfiút, aki ma hatéves. Az íróval az örökbefogadási rendszer skizofréniájáról, az elérhető őszinteségről és a múltbéli hibák meggyászolásáról beszélgettünk otthonában egy négytonnás tömegkályha mellett, három kutya társaságában.

• Az a szülő, aki nem képes roma gyereket örökbe fogadni, az ne fogadjon egyáltalán örökbe, mondja egy pszichológus, hiszen a gyermek származása ritkán ismert.
• Meg kellett tanulnunk, hogy teljes nyugalommal reagáljunk a környezet értetlenségére: ő az én gyerekem, bár nem én szültem.
• Szüksége van a társadalomnak arra a tanításra, hogy sokféle élet létezik. Nekünk közben erősnek kell lenni és hinni abban, hogy ez egy létezhető család.
• A közmédia Erdély-képe csak felkaparja Trianon kollektív sebét. Ezt a traumát száz év alatt sem tudtuk feldolgozni.
• A gyengeségeink kibeszélése tesz minket erőssé. El kéne jutnunk a minősítés nélküli szemlélésig, hogy kimondhassuk nyugodtan: ez történt.

Tompa Andrea szerint a gyengeségeink kibeszélése tesz minket erőssé Fotó: Marton Szilvia - Origo

Ha valaki nyilvánosan beszél arról, hogy gyereket fogadott örökbe, az olyan súlyú esemény, mint egy coming out – hallottam ilyen véleményt egy tapasztalt ismerőstől. Számodra is olyan volt?

Egyszer csak ott vagy a Facebookon egy óvodás kisgyerekkel, ez mindenképp érzékeny pillanat. De meg kell lépni. Én nem akarom azt mondani az utcán szembejövő szomszédnak sem, ha a fiammal sétálok, hogy ez nem tartozik rád. Valahogyan meg kell mutatni a közös történetünket, ki kell tudni mondani a legnagyobb természetességgel:

mi örökbe fogadtunk egy gyereket.

Az örökbefogadást már nem övezi akkora hallgatás, mint másfél-két évtizeddel ezelőtt. Akkor egy örökbe fogadott gyerek nagy eséllyel nem tudta, hogy az. Ma azt tanítják a felkészítő tanfolyamon, hogy a gyereknek ismernie kell a múltját, származását. Kiépült egy közeg, klubokkal, civil szervezetekkel, állami részvétellel, családokkal, itt egyre több tudás gyűlik fel. A baj az, hogy ezzel arányosan nem nő a társadalomban az elfogadottsága.

Sok értetlen, kérdező tekintettel találkoztatok a játszótéren vagy a buszon?

Most is sokkal találkozunk, ez bizonyára így lesz még egy darabig. Nem ellenséges tekintetek ezek, inkább értetlenek vagy tudatlanok. Az átlagembernek nincs tudása erről, csak a médiából és szappanoperákból jövő butaságokat ismeri, így félelmek, előítéletek uralkodnak.

Az örökbe fogadó családoknak meg kell harcolni a társadalmi előítéletekkel, nemtudással?

Nem szeretem a harc szót, azzal nem jutunk előbbre, főleg, hogy az értetlenség a saját szüleinktől is érkezhet. Inkább egyfajta tanítói magatartást várok el magunktól: ráfér a világra az a tanítás, hogy sokféle család van, sokféle életforma, és mi ezt választottuk, nekünk ez a természetes. Magunkat is meg kellett tanítanunk arra, hogy teljes nyugalommal reagáljunk, és közöljük: ő az én gyerekem, bár nem én szültem.

Szüksége van a társadalomnak arra a tanításra, hogy sokféle élet létezik Fotó: Marton Szilvia - Origo

Ezt a belső nyugalmat nem könnyű elérni, göröngyös az út, és a megérkezés soha nem végleges. Elbizonytalanodunk, aztán visszaépítjük a nyugalmat, közben hiszünk abban, hogy ez egy létezhető család, a létező legjobb választás számunkra.

Ezzel a tudással nézek bele az értetlen szempárokba.

Ha szégyennel, dühvel reagálnék vagy magyarázkodnék, ellenségeskedést váltanék ki a másikból.

Sok szülő azért fél az örökbefogadástól, mert lehet, hogy látszik rajtuk, hogy nem vérrokonok. Akár azért, mert roma származású a gyerek.

Egy pszichológus szerint az a szülő, aki nem képes roma gyereket elfogadni, az ne fogadjon egyáltalán örökbe. Hiszen ha fél ettől, akkor nem fogadja el teljesen a gyereket, a rasszok egyenlőségét. Tudni kell ehhez, hogy az örökbe adható gyerekek származásáról nincs hivatalos információ, a származás nagyon ritkán ismert.

A leendő örökbe fogadó párokkal találkozó pszichológusok jól meggondolják azt is, hogy olyan családba adjanak roma gyereket, ahol a szülő azt mondja, hogy lehet roma gyerek, csak ne látszódjon rajta. Mert ez nem igazi elfogadás, és ez a szülő nem fogja tudni a gyerekének a múltját feldolgozni.

De van egy másik érv, amire a szülők hivatkoznak. Sokan azért nem akarnak roma gyereket örökbe fogadni, mert attól tartanak, hogy nem tudják megvédeni. Ezzel viszont átkerülünk az elnyomók térfélére. De ez valóban kihívás. Hogyan tudunk olyan erős embert nevelni, olyan erős családot létrehozni, ami ellenáll a bántással szemben?

Mert a bántás ma itt elkerülhetetlen, és korán elkezdődik.

Már négyévesen, ismerek ilyen esetet.

Törvény tiltja, hogy az állam számon tartsa a származást, de a leendő szülő mégis tehet származási kikötést. Vagyis ha azt mondja, hogy fehér, tehát nem roma gyereket szeretne, akkor erről ránézésre dönthet az üggyel foglalkozó illetékes. Ez elég ellentmondásos.

A rendszer skizofrén: hivatalosan nem tartják nyilván a származást, de a szülőt biztosan megkérdezik arról, hogy tesz-e származási kikötést, elsősorban a gyerek érdekében. Roma származású gyereket kevesen akarnak örökbe fogadni, bár egyre több az elfogadó család, legalábbis Budapesten ez a tendencia.

Roma származású gyereket kevesen akarnak örökbe fogadni Fotó: Marton Szilvia - Origo

Ugyanakkor, ha tesznek is származási kikötést a leendő szülők, nem biztos, hogy a gyerek, akit kapnak, nem roma. Hiszen nincs papír erről, sokszor az apa személye sem ismert.

Lehet, hogy megszületik egy világos bőrű gyerek, aki idővel barnább lesz.

Úgyhogy van logika a fenti állításban, még ha kemény is. Hiszen az állam felelős azért, hogy az állami gondoskodásban lévő gyerekeket elfogadó családba adja. Hozzáteszem, az ezer sebből vérző rendszer ellenére az állami területen dolgozó munkatársak csodálatos, elhivatott emberek, akik munkaórákat nem kímélve az örökbe fogadó családokkal szombat este síró telefonokat bonyolítanak, ha bajban vannak. Ez egy konkrét példa, és a miénk.

Ti sem ismeritek a gyereketek vér szerinti családját?

Nem, de a fiam lehet, hogy megismeri majd őket, sőt bízom benne, hogy kíváncsi lesz rájuk. Mert ha az örökbefogadás „sikeres”, ha az örökbefogadás, származás nem tabutéma, akkor kamaszkorban elkezdi keresni a gyökereit. Tizennégy éves kortól ehhez joga van, információt is kiadhatnak neki.
Azt hiszik sokan, hogy a gyerek akkor indul el valami „jobbat” keresni, ha elégedetlen, de ez nem így van. Hiszen ha biztonságban érzi magát, szeretetben, pont akkor akarja kutatni a gyökereit.

Traumatikus az lehet, ha felnőttként szembesül először azzal, hogy esetleg egy szegénysori roma családból származik, mert a befogadó család szégyennek tartotta a származását.

Egy ilyen pofonnal egy harmincéves ember sem tud mit kezdeni.

Ezért fontosak az örökbefogadók klubjai, például a Romadopt, mert ott egy felnőtt örökbe fogadott férfi egy szintén örökbe fogadott kisgyereknek el tudja mesélni, hogy ő egy fehér családban felnőtt roma származású örökbefogadott.

Hogyan tudtok erről őszintén beszélni az óvodáskorú fiatokkal?

Amikor kérdez – a legváratlanabb, de nyugodt pillanatokban –, akkor tudni kell azt válaszolni, ami az igazság, de úgy, hogy nem tolunk rá a gyerekre egy nehéz történetet. Az igazságot úgy mondjuk el, hogy abból ő jól jöjjön ki, ne sérüljön. Például, hogy a vér szerinti család az ő érdekében mondott le róla, mert nem tudta felnevelni.

Folyamatosan szőjük a közös történetünket, néha visszabontjuk egy kicsit, hogy átismételhessük. Egy örökbe fogadott gyereknek fontosabbak a megerősítések.

Nagyon vártatok engem? Igen. Pont engem vártatok? Pont téged, és örülünk, hogy rád találtunk.

Ezt egy vér szerinti gyerek sosem kérdezné meg.

Az igazságot úgy mondjuk el, hogy abból ő jól jöjjön ki, ne sérüljön Fotó: Marton Szilvia - Origo

És a származásáról?

Ugyanígy, persze ez nehezebb, mert nem tudja mihez kötni. Fontos, hogy ne egy szőke, kék szemű gyerek képét erősítsük benne. És mivel mindenki a saját szüleihez akar hasonlítani, ebben van munka. Elmondjuk neki, hogy szép, és hogy értékes az, ahogyan kinéz.

Mi is sokat beszélünk neki a saját múltunkról. Ez folyamatos munka – jó példát adni, és nem engedni, hogy a származási kérdéshez bármi rossz tapadjon.

A cigány vagy roma szó nem lehet szitokszó, pozitívummal kell feltölteni.

Ez egy fehér középosztálybeli családban nem olyan egyszerű feladat. Ma Magyarországon nagyon elszigetelten élnek egymástól ezek a közösségek, kölcsönös a bizalmatlanság. Nagyon hosszú út áll előttünk, hogy értékeket mutassunk fel, láthatóvá tegyük a roma kultúrát, embereket.

Van olyan vélemény, hogy talán az örökbe fogadó családok lesznek a romaintegráció zászlóshajói Magyarországon. Ez így túl jól hangzik, de az biztos, hogy ebben a közegben alapérték az elfogadás, hiszen ezek vegyes családok.

Korábban Kolozsváron éltél, ma Budapesten élsz erdélyi magyarként. Mindkettő kisebbségi létezés, úgyhogy neked is van ebben tapasztalatod. Ez közrejátszott abban, hogy az örökbefogadás mellett döntöttetek?

A toplistavezető érzés egy örökbefogadásnál az, hogy szeretnék egy gyereket, ehhez képest minden huszadrangú. De tény, hogy egy bántott kisebbségből jövök, és

valamelyest bántott kisebbségként élek most itt.

Tudom, mivel jár a kisebbségi lét, tudom, mi az elnyomás. Nem mindig tudom kezelni, de kifejlesztettem stratégiákat a kezelésére. Emiatt talán elfogadóbb voltam egy „idegen vérrel” szemben.

Tompa Andrea Déry Tibor- és Márai Sándor-díjas író, kritikus, a Színház főszerkesztője. 1971-ben született Kolozsváron. 1990-ben kezdte meg tanulmányait az ELTE Bölcsészkarának magyar–orosz szakán, 2004-ben doktorált ugyanitt. Korábban az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa volt, évek óta a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa. Két regénye jelent meg, A hóhér háza és a Fejtől s lábtól – Kettő orvos Erdélyben. Jelenleg Budapesten él.

Legutóbbi könyvéről Reményi József Tamás azt írta: "Az igazi nagy, szenvedélyes találkozás a tudásra és hasznos működésre szomjas lelkeké Kolozsvárral, a polgári Erdély kultúrájával, szellemi potenciáljával, a fejlődés igézetével. És ennek sodró energiáiból az országos traumák után is marad muníció. Egy szinte ismeretlen nyelven megszólaló regényt olvasunk, amelynek szerzője nem az almáriumban kutatja a családi múltat, hanem korabeli hírlapokban, színlapokban, tudományos értekezésekben, sebészek esetleírásaiban, fürdőorvosok tervezeteiben. Ezekben találja meg a válaszokat legszemélyesebb kérdéseire."

A könyveid szereplői is gyakran kisebbségek tagjai, és valamilyen értelemben ki kell harcolniuk az egyenlőséget.

A kisebbségi létezés speciális identitással jár, ezt az érdeklődésemet csak még jobban felerősítette az örökbefogadás, bár magáról az örökbefogadásról még csak egy-egy tárcában írtam. Egyre inkább úgy érzem, hogy az embert a gyengeségei tehetik erőssé, ahogy azt Pál apostol is mondta. Ha nem elfedjük a sajátosságainkat, gyengeségeinket, hibáinkat, hanem kibeszéljük őket. Ez a közösséget és a megszólalót is megerősíti. Hiszen megmutatja, hogy nem kell folyton tökéletesnek látszani, nem kell például három gyereket szülni, vannak másféle életek.

Nem kell folyton tökéletesnek látszani, nem kell például három gyereket szülni Fotó: Marton Szilvia - Origo

Aki elmondja a nehéz, traumatikus történeteket, felkavarja a vizet, de közben odaadja a közösségnek a tévedés, vagyis az emberi létezés lehetőségét. Például az örökbe fogadott gyerek mögött feltehetően van egy veszteség, akár trauma, tévedések sorozata lett elkövetve. De ez a tévedés nem egy ember vagy család terhe, és mi elsősorban hálát érzünk azok iránt, akik a gyerekünket megszülték. A veszteséget viszont el kell fogadni: ez van, ez történt, nincs célja vagy oka, egyszerűen így volt.

Forrás: Kalligram

A Fejtől s lábtól című regényed egy közösség traumatikus pillanatát dolgozza fel. Trianon esetében mennyire beszélhetünk elfogadásról, a múlt belátásáról?

Trianon seb, amit újra és újra felvakarunk, mert nem tudjuk elgyászolni. Mindig újra akarjuk játszani: hogyan lehetne mégis átalakítani a határokat? Mi lett volna ha? A revizionizmus ma erősebb, mint tizenöt éve. Egyfolytában vissza akarjuk csinálni, ahelyett, hogy megsiratnánk, mint egy halottat, és kitennénk a képét a falra, jelezve, hogy nem tűnt el a halállal, szeretjük őt, de az ő történetének vége.

Trianon elfogadásához száz év sem volt elég.

Ezt az is mutatja, hogy Wass Albert könyveiben mennyire erős a magyar kultúrfölény mitizálása és egy másik közösség, a románok megbélyegzése. Semmi sem utal arra, hogy a közeljövőben a feldolgozás útjára lépnénk.

Szilveszteri felolvasás, a Litera szervezésében, téma: A messziről jött ember

Hiszel abban, hogy az irodalom segíthet a traumák feldolgozásában?

Nem programszerűen hiszek benne, hanem tevékenyen. De ne legyünk naivak, a művek nem csurognak le a társadalomba, sokszor pár százan olvassák őket, esetleg ezren, az már nagy siker. Nem akarom lebecsülni a művészetet, de ilyenkor hatástalan. A közmédia viszont segíthetné a közösségi feldolgozást, de ehelyett csak felpiszkálja a kedélyeket, újrajátssza a traumát. Árulkodó a közmédia Erdély-képe is: ősi, tiszta, mitikus, falusi. Nem jelenik meg a multikulturális vagy a városi Erdély, pedig lenne mit megmutatni.

A közmédia csak felpiszkálja a kedélyeket Fotó: Marton Szilvia - Origo

A cél az volna, hogy tudomásul vesszük, ami megtörtént, megvizsgáljuk a történés környezetét, anélkül, hogy igazságot osztanánk. Mindig egy bűnöst akarunk találni, de a dolgokat együtt alakítjuk. Engem a regényeimben is a minősítés nélküli szemlélés, a részletekbe menő feltárás érdekel, ez szerintem elég közel tud menni a feldolgozáshoz. Hogy az olvasó ezek után mit gondol a szereplőkről, hibásnak tart-e valakit, az legyen az ő döntése.

Nyertes olvasónapló

A szegedi Deák Ferenc Gimnáziumban, Erdélyi Eszter fakultációs magyaróráin régóta az a szokás, hogy mindenki kap tanév végén egy személyre szabott nyári olvasmányt a legfrissebb magyar irodalomból. Ezeket szeptembertől hetente, egyesével ismertetik a társaiknak a diákok, majd félév végén mindenki tart egy „kampánybeszédet" arról, hogy miért pont azt a könyvet olvassa el a csoport. Ezt szavazás követi, a győztes könyv szerzőjét pedig meghívják egy író-olvasó találkozóra.

Így kapta Rózsa Márti Lilla a Fejtől s lábtól című regényt. A könyv olvasásáról Márti Lilla blogot vezetett, amivel megnyerte a Magyartanárok Egyesülete és a Politikatörténeti Intézet Regényben a történelem című pályázatát. Erdélyi Eszter tanárnőt kérdeztük arról, miért adta pont Márti Lilla kezébe pont Tompa Andrea könyvét.

„A mű összetettsége, érzékenyen egymásba kapcsolódó férfi- és női szála, izgalmas nyelvezete, a századelő kolozsvári egyetemi életének plasztikus bemutatása, a történelmi eseményekbe ágyazott sorsok, az akkori orvostudomány és fürdőkultúra végigpásztázása óriási szellemi kalandot ígér olvasójának. Így olyan diákot választottam, aki finom lélek, tapasztalt olvasó és érdeklődik a történelem iránt. A pályázaton indulni ezután szinte kézenfekvő volt. A blog formájának, küllemének kitalálása, a választott szöveges és képi elemek elrendezése, a regényről szóló esszé megírása mind-mind Márti tájékozottságát és tehetségét tükrözik" – mondta az Origo kérdésére a tanár.

Visszatérve az örökbefogadásra, a pszichológia azt mondja, hogy körülbelül hároméves korra jobbára kialakulnak a személyiség alapjai. Ez örökbe fogadó szülőként nem szokott elbizonytalanítani?

Ha mindig erre gondolnék, akkor úgy érezném, hogy örök életemre vesztes maradok. Inkább azt tudatosítom magamban, hogy a gyerekem hátizsákjába sok olyan jó dolgot tudok belepakolni, amelyek a múltbeli eseményeket átértelmezik. Hároméves korunk után pedig végtelen sok jó dolog történhet még velünk.

Mindig egy bűnöst akarunk találni, de a dolgokat együtt alakítjuk Fotó: Marton Szilvia - Origo

Azok a nehéz dolgok, amik a fiammal történtek, közös fájdalomként jelentkeznek. De ez a veszteség teljesen átlagos családokban is jelen lehet. Az örökbe fogadott gyerek traumája látható, és ezért arra ösztönöz, hogy foglalkozzunk vele. Egy átlagos családban a veszteségek gyakran nem ilyen láthatóak, és ezért nem is beszélnek róluk. Innen nézve szerencsésebb az örökbe fogadó család, mert nem tehet úgy, mintha ez a fájdalom nem létezne. Nem érdemes a fájdalmat megúszni.