Még aki esetleg nem szereti Pintér Bélát, az is elismeri, hogy nála gyorsabban és provokatívabban egyetlen színház sem reagál a mai magyar valóságra. A László Petra-sztori még ezerrel pörgött a neten, amikor előző darabjában, a Fácántáncban már a Szkéné színpadán is debütált a menekültet felrúgó riporter.
Pintér A bajnok-ban most egy kis fáziskéséssel kétéves szaftos sztorit melegített fel. A vidéki polgármester leszbikus felesége az olimpiai bajnoknővel kavar. Ráadásul a Katonában.
Megszoktuk tőle, sőt Pintér védjegyévé vált, hogy bravúrosan zsonglőrködik tragédiával és komédiával, és legtöbb darabjában tényleg nem tudom, melyiktől potyognak a könnyeim.
Azt nem mondom, hogy most szakadunk a röhögéstől, de az arány a komikum felé billen. A zene az oka mindennek. (A zongoránál a zseniális Kéménczy Antal, Pintér zenei munkatársa, aki zenekari hangzást képes előcsalni a pianínóból).
A bajnok végre megint elejétől végéig énekbeszédben és áriákban elmesélt darab. Opera, sőt kortárs opera! Állandó humorforrás és az irónia motorja, ahogy összegerjednek Puccini emelkedett-patetikus dallamai a leghétköznapibb szavakkal, szófordulatokkal, káromkodásokkal.
Basszál, Attila, basszál!
– fuvolázza a riporternő (Pálmai Anna), miközben a csődör polgármester (Nagy Ervin) döngöli, de a legjobban arra gerjed, ha a nő azt lihegi: „Te vagy a király, te vagy az isten!”
Bár csábít a gondolat, hogy a szereplőket olykor behelyettesítsem a Pintér Béla Társulat színészeivel, Nagy Ervint például Thuróczy Szabolccsal, Rezes Juditot Szamosi Zsófival, még sincs hiányérzetem. Nagy Ervin pazarul tálalja a barcogó tenorbikába oltott, a hatalom megtartásáért minden aljasságra képes politikus paródiáját, akinek kedvenc csatornája az Animal Planet.
Miközben könnyes szemmel kíséri végig Kosztya, a vadonba visszaszoktatott árva medve történetét, ő maga is azonosul az állatvilággal, a politikus definícióját ebben határozza meg: csúcsragadozó.
Mindez persze klisé, közhely. Azt nem tudom eldönteni, hogy ez a darab üzenete-e vagy hiányossága. Mindannyian a biológiai determináció áldozatai vagyunk, amit nem tudunk felülírni?
Rezes Judit fantasztikusan megformált Margitja, a polgármester leszbikus felesége mégis megpróbálja felülírni a társadalmi elvárásokat.
Szép, ahogy Pintér elemeli a történetet a bulvár ócska szintjétől, ugyanezzel a mozdulattal a magyar valóságtól is, és egyetemes, általános érvényű metaforává alakítja.
Rezes Margitja a darab drámai muníciója. Le akarja tépni magáról a polgármester-feleség kliséjét. Vállalni akarja a társadalom által elfogadhatatlan nemi irányultságát. Ki akar lépni Julcsival (Jordán Adél), a kick-box bajnokkal az önazonosság szabad világába. De ezt Józsi, a kampányfőnök (Bezerédi Zoltán) nem hagyja. Úgyhogy a leszbikus polgármesterné végül a hagyományos családmodell összes hazugságát felvállalva maga is csak klisévé válik.
A történet persze túlmutat a magyar sajátosságokon, valószínűleg bárhol a világon hasonlóképpen zajlana. De Pintér olyan hungarikumokkal fűszerezi a darabot, mint a Kurucinfó vagy Kovács Aranyszájú Ákos „mi a nők dolga” próféciái.
Mondom, az egész történet üdítően általános, szokatlan is Pintértől, hogy nem megy olyan mélyre az egyéni motivációk pszichológiai bemutatásában, mint mondjuk a Titkaink-ban vagy A démon gyermekei-ben. Sok csavar nincs a sztoriban. A szokásosnál talán kicsit komótosabban halad a jól sejthető végkifejlet felé.
Persze, mert a politika így működik. Tényleg, járnak a politikusok színházba? Mi már olyan sokat tudunk szennyes, piti kis dolgaikról. Itt az ideje, hogy ők is megtanulják kiröhögni magukat. Bár attól félek, jegyet már aligha kapnak, mert az évad végéig telt házas az összes előadás a Katonában.