Egy létező világ, amit nem látnak az emberek

Vágólapra másolva!

Csendélet/Still life a címe Marjai Judit fotókiállításának, amelyet kedden este nyitottak meg az A38 hajón. Marjai Judit először 2006-ban állított ki a hajón, és már első, KÁDer című kiállításának anyagával jócskán zavarba hozta közönségét. 2013-ban A Hideg és Meztelen című kiállítása azzal keltett feltűnést, hogy egy rendkívül kövér nőről készített provokatív képeket. A Csendélet/Still life című kiállítás képei virágok – makrokamerával fotózva –, de ezekben a képekben benne van az élet, a halál, a vágy, a szexualitás, a tánc, a szerelem vagy akár a hangok is. A kiállítás megnyitóján Marjai Judit fotóművésszel és a kiállítás kurátorával, Szurcsik József Munkácsy-díjas festőművésszel beszélgettünk.

Vági Barbara

Vágólapra másolva!

kiállítás Marjai Judit A38 állóhajó fotó csendélet

A szép és a rút között nincs sok különbség

Marjai Judit fotóművész Fotó: Talán Csaba

Miért éppen virágokat kezdett el fotózni?

Hatalmas dráma és forradalom zajlik a növények között - ez teljesen lenyűgözött. Igazság szerint nem szerettem soha a virágokat. Pontosabban: nem nagyon érdekeltek. Teljesen véletlenül a piacon elindultam egy virág felé, és hazavittem. Otthon elkezdtem makrokamerával fotózni, és egyszerűen elképesztő világ tárult elém. Valójában nagyon kevés időm volt, mert hamar elkezdtek haldokolni a virágok. Ekkor azt vettem észre, hogy még szebbek lettek. Egy egészen más világ tárult fel a képek mögött, és ez nekem nagy felfedezés volt. Nekem, akit valójában az élővilág – ahogy már mondtam is - eddig nem túlzottan érdekelt. Egészen lenyűgöző volt.

Mit jelentenek a képek? Nyilván itt azért többről van szó, mint a virágokról.

Mapplethorpe egyszer azt mondta, hogy „az a fotó, ami nem provokál, az szart sem ér”. Azt gondolom, hogy nagyon erősek ezek a képek, és egyáltalán nem mondanám, hogy nem provokatívak.

Minden megjelenik, ami a mi életünkben jelen van. A szexualitás, az élet, a halál, a tánc, a szerelem, a vágy, de még a hangok is.

A kozmoszban, a jégben, a vízben, a levegőben. Ezek is ugyanolyan provokatívak.

Azt látja a néző a fotókon, ami a valóság, vagy „belenyúlt” a képekbe?

Nem nyúltam bele – lefotóztam, és ezt láttam. Ez az izgalmas, hogy ez egy létező világ, amit mi nem látunk.

Olyanok, mintha festmények lennének…

Ezek a képek valójában tényleg olyanok. Úgy szoktam mondani, hogy géppel festettem ezeket a fényképeket. Ezért is mutatjuk be a fotókat vásznon. Ha hagyományos fotókiállítás lenne, akkor a fényes papírlapon teljesen más hangulatúak lennének. Ezek viszont megérdemlik a vásznat.

Tudja, hogy pontosan melyik fotón milyen virág van?

A Kubisták című képem például papagájvirág – úgy, hogy bemozdult a kép, és furcsa kockaalakokat sikerült fotóznom. Senki nem mondaná meg, hogy ez egy papagájvirág. Sokszor az hozta ki a képekből a mögöttes tartalmat, hogy kicsit a kamerával ide-oda mozogtam. A kép bemozdult, és egy teljesen más forma, más világ bontakozott ki. Természetesen, minden fotóról tudom, hogy milyen virág – és mindegyiket szeretem.

Mióta fotózza a virágokat?

Körülbelül egy éve kezdtem el. De nem tudom abbahagyni. Tegnap öt sorozatot készítettem, ma hármat. Mindennap dolgozom. Egyre izgalmasabbá válik ez a világ. Most leginkább az a problémám, hogy a legújabb lenne jó, azt kellene megmutatni ezen a kiállításon. Megszállottan és sokat dolgozom.

Az első kiállítása 2006-ban volt itt az A38 hajón. Akkor meglehetősen provokatív anyagot mutatott be: Karafiáth Orsolyát fotózta egy kádban – szokatlan és megdöbbentő sorozat volt. Aztán a következő kiállítása is hasonló érzelmeket váltott ki a nézőkből: egy meglehetősen kövér nőről készített provokatív képeket. Illeszkedik-e ez a kiállítás a korábbiakhoz, vagy ez egy teljesen más világ?

„Szép a rút, és rút a szép” – ez egy Macbeth-idézet. A Hideg és meztelen című kiállításra készült képeimben is a szépséget firtattam. Ez volt az a sorozat, amikor a kövér nőt fotóztam.

Számomra az derült ki, hogy a szép és a rút között nincs sok különbség. És ez derült ki most, a virágok fotózása közben is.

A haldokló virágok talán még izgalmasabbak. A romlás virágaiban egyre szebbé és egyénibbekké váltak. Ráadásul minden virágnak más az arca – ezt én nem tudtam. Nem volt két egyforma. Számomra ez volt a legmegdöbbentőbb.

Ha már arról beszélünk, hogy mennyire provokatívak a képei: egyszer ki akart kötözni egy gazdasági minisztert, és úgy akarta lefotózni. Sikerült?

Egy frissen kinevezett gazdasági miniszter volt. Azt találtam ki, hogy odakötözöm egy hajóárbochoz. A fotó jelentése az lett volna, hogy ne csábítsák el őt a szirének az énekükkel. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha egy gazdasági miniszter nem hallaná meg a szirének énekét.

Elment, és megkérdezte a minisztert, hogy kikötözheti-e egy hajóra?

Igen. Így történt. Megkérdeztem tőle, hogy ismeri-e Odüsszeusz kalandjait. Ismerte. A végén el is mentünk a hajóra, a kikötözést azonban nem vállalta. De letérdelt.

Újra megpróbálná, hogy hasonló helyzetekre kérne egy minisztert?

Azt hiszem, lehet, hogy még lesz olyan miniszter, akit rá tudok venni ilyesmire.

Kik voltak az eddigi kiállításainak a kurátorai?

A volt kurátorom Wahorn András, a mostani Szurcsik József Munkácsy-díjas festőművész. Nagyon megtisztelő számomra, hogy ők egyenrangú társként tekintenek rám.

Marjai fotói a képzőművészet erejével hatnak

Szurcsik József Munkácsy-díjas festőművész Fotó: Talán Csaba

Milyen újításokat tartalmaz a kiállítás?

Az egész kiállítás nemcsak megjelenésében, hanem tematikailag is újításokat tartalmaz. Olyan nézőpontokat keres az alkotó, amelyeket nem mindenki mer felvállalni. Sokszor azt is gondolhatná az ember, hogy ezek elejtett képek. De nem erről van szó. Olyan műveket válogattunk erre a kiállításra, amelyek ebben a formailag figurális világban mégis valamilyen absztrakt élményt nyújtanak. Erőteljesen absztrahálja a valóságot maga a művész azzal, hogy ezzel az - egyébként nagyon pontos - eszközzel, amit fényképezőgépnek hívunk, arra is képes, hogy olyan mélységeket tár fel, amelyek ugyan szabad szemmel láthatóak, de nem feltétlenül figyelünk ezekre a játékos környezetben megjelenő formákra. Ha monitoron nézzük a digitális fotókat, akkor az teljesen más hatással mutatja meg ezeket a munkákat. Sokkal érdekesebb, ha anyagban sikerül átfordítani ezeket.

Egy vászonalapra nyomtatott, gyönyörű matt felületen szinte ropognak. Olykor pedig megcirógatnak.

Ami nagyon izgalmas számomra, hogy ezeknél a nagyításoknál valóban fontos a méret. Hogy ezek a képek pont ekkorák, amekkorák. Lehetnének nagyobbak vagy kisebbek, de nem, ezek ekkorák. A másik érdekesség az, hogy a művész nem avatkozik bele a képbe. Mind olyan munkák, amelyeket a fényképezés után nem módosított a művész. Van olyan kép, amelyik bemozdult. De ez szándékos. A makroképek készítésénél a művész próbál megragadni egy-egy helyzetet, és bemozdul a kamera. Ezek a mozdulatok is gazdagon benne vannak természetesen ezekben a képekben, de azt mondanám, hogy itt irányított véletlenről van szó.

Nem rafinál és kitalál dolgokat, hanem hagyja a természet lendületét vagy éppen statikai helyzetét átömleni önmagán és az optikáján keresztül.

Képpé formálja őket. Ez nagy meglepetés számomra. Nemcsak hogy vállalkoztam, hanem örömmel segítettem Marjai Juditnak abban, hogy ez a kiállítás létrejöjjön. Olyan fotókat készít, amelyek a képzőművészet erejével képesek hatni. Ez az anyag kimondottan alkalmas arra, hogy vásznon mutassuk meg.

Azt mondta egyszer, hogy Marjai Judit mindig meglepi a nézőit. Ez most is így van?

Igen. Mindenki arra számít, hogy olyan fotókat hoz ide, amelyek a konkrét világból konkrét figurákat ábrázolnak. Aktokat esetleg, vagy – ha éppen Csendélet a címe – klasszikus, statikus csendéleteket fotózott, és ezeket a kompozíciókat mutatja meg. Itt pont nem ez történik. Egy sokkal bensőségesebb, szinte absztrakt világ tárul fel, ami az ő művészetében mindig is jelen volt, de ilyen válogatásban még nem láthattuk. Ez a meglepetés. Marjai Juditról, az ő személyiségéről, egyéniségéről és akár - ha úgy tetszik - az eddigi életéről valahogy máshogy gondolkodnak az emberek, és mást képzelnek arról, hogy ő milyen képeket csinál. Nos, hát ilyeneket. Végtelenül meglepő, absztrakt, provokatív képeket.

A Csendélet fotóit is ugyanolyan provokatívnak látja, mint a korábbi sorozatait?

Máshogy provokatívak, mint a korábbiak. Itt ugyanis teljesen másról van szó. Itt a művész – ahogy mondtam – nem okoskodik. Nem próbál taktikát és praktikát bevetni ahhoz, hogy felizgassa a közönségét, vagy hogy véleményformálásra késztesse. Sokkal inkább a belső világból, egy igazán intim közegből indul ki. Ez - ha lehet - még érdekesebb tud lenni. Nem célozza meg azt, hogy egyértelmű üzeneteket közvetítsen a képekkel. Ez nekem nagyon fontos. A művészetnek – ha lehet ilyen nagy összefoglaló keretet adni – az igazmondás az alapja. A valódi művészet soha nem hazudik. Ezek a képek tényleg igaz képek, itt semmi nincsen kisminkelve, megszépítve, átalakítva. A maga valójában mutatkozik meg minden – a művész szűrőjén keresztül.