Nagyon nehéz karriert csinálni, de ennél van egy még nehezebb, abbahagyni

Vágólapra másolva!

Nem volt pénze a családnak zongorára, ezért kezdett csak kilencévesen zenélni Szakcsi Lakatos Béla Kossuth-díjas zongoraművész, aki most újra színpadra lép a legendás Rákfogó zenekarral, amelyben a három alapító mellett új tagok is zenélnek majd. Szakcsi azt mondja, improvizálni 15 éves korig lehet megtanulni. Aki ezt nem teszi, annak azután már nem fog menni.

Mágó Károly

Vágólapra másolva!

Szakcsi Lakatos Béla Jazz zongora

Igaz, hogy új tagokkal ugyan, de újraalapítja a legendás Rákfogó zenekart?

Igaz. Az alapító tagok – vagyis Kőszegi Imre dobos és Babos Gyula gitáros – mellett szóltam Orbán Gyurinak, ő bőgős, és Fekete Kovács Kornélnak. Mivel annak idején Orszáczki Jackie énekelt is nálunk, hívtam még Emiliót, és szóltam a Mága Zoli lányának, aki nagyon jó popénekes.

A Rákfogó annak idején nagyon híres zenekar volt, ahol játszottunk, annyian álltak sorba, hogy alig tudtunk bemenni.

Óriási siker volt külföldön is, sajnos lemezt nem csináltak velünk. Öten voltunk a zenekarban, a már említett Babos Gyula, Kőszegi Imre, Orszáczki Jackie és Ráduly Mihály. Ráduly Mihály aztán nem sokkal később megnyerte a montreux-i jazzfesztivál szólistadíját.

Szakcsi Lakatos Béla, zeneszerző, zongoraművész Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Ez az a jazzfesztivál, ahol ön Pege Aladárral második lett?

Igen, mi ugyanebben az évben lettünk másodikak, ő pedig szólistaként első, ami a Berkeley-vel járt, azután meg kiment New Yorkba. Egy másik tag, Orszáczki Jackie pedig kiment Ausztráliába, úgyhogy hárman maradtunk, és végül szétment a zenekar. Pont ezután behívattak a koncertirodába – akkor még volt ilyen –, és mondták, hogy szeretnék a zenekart menedzselni. Én meg mondtam, hogy lekéstetek róla, mert már nincs ilyen.

Próbálkoztunk még egy Rákfogóval, de az már nem volt az igazi.

Új számokat fognak játszani, vagy a régieket?

A régieket.

Most, hogy leírtam az egykori számokat, elájultam, pedig nem vagyok egy ájulós típus, főleg magammal, magunkkal szemben nem, de, hogy 40 évvel ezelőtt mit játszottunk, az hihetetlen, olyan modern!

Nem is kellett újra hangszerelni?

Nem. Ugyanúgy fogjuk játszani.

A régi számokat játsszuk majd.

Annak olyan hangulata van, hogy az úgy jó, ahogy van. Nem véletlen, hogy a varsói jazzfesztiválon az összes zenész csodált minket. Azt mondták, hogy ez egy teljesen új zene, a jazz és a rock ritmusával. Azt hiszem, hogy a zenekar most is nagyon sikeres lesz, mert nincs a palettán olyan zenekar, ami ilyen zenét játszik. Játszanak fúziós zenét, de az valami más.

Mennyire követi a legújabb zenekarokat?

Van egy pár énekesnő, akiket szeretek, például Radics Gigi vagy Szőke Nikolett. Külföldi popzenét is hallgatok.

Én foglalkozom mindenféle zenével, nem zárom magam skatulyába, így születtem.

Már 22 évesen Nyugaton voltam – az elsők között mehettem ki. 1971-ben pedig hat hónapig New Yorkban dolgoztam, egy magyar vendéglőben. Nagyon nehéz volt kijutni, munkavállalási engedélyt kapni, de magyar étteremben azért lehetett. Borzalmas zenét kellett játszani.

Miket?

Mindent! Oda jártak a magyar disszidensek, akik akkor még nem jöhettek haza. A Jávori Vilit vittem ki magammal, dobolni. Fél órát mi játszottunk tánczenét, aztán egy fél órát játszott egy cigányzenekar.

Azért mentem ki, hogy New Yorkban elmehessek a jazzklubokba. Amerikában már akkor azt a fúziós jazzt játszották, amit én később hazahoztam.

És vettem egy Fender zongorát, amit nagyon olcsón kaptam meg.

Nem gondolt rá soha, hogy kint marad?

De, de valahogy nem úgy alakult. Amikor az első nyugati munkám után hazajöttem, hoztam egy lemezjátszót és két nagy hangszórót, és hallgattam Stravinsky mellett Rolling Stonest, Animalst, Beatlest és a legmodernebb jazz-zenét.

Az itthoni jazz-zenészek azt hitték, hogy megbolondultam. Pedig nyitottnak kell lenni mindenféle zenére.

Én most is mindenféle zenét szeretek, csak legyen jó. Az a legfontosabb.

A fúziós zenéjében a jazz mellett a klasszikus zene és a cigányzene motívumai jelennek meg. Ön hogy nevezi ezt az irányzatot?

Én ezt úgy hívom, hogy new hungarian gipsy jazz. Azért, hívom így, hogy nehogy összekeverjék a Django jazz-szel.

Készített a 70-es években több musicalt. Mennyire szerették azokat az emberek?

A musicalekkel csak a Presser előzött meg, az Egy képzelt riporttal. Azután rögtön én készítettem a következőt Magyarországon. Ezt nagyon szerették az emberek, és én is. Igaz, minden saját „gyerekemet” nagyon szeretem.

Igaz, hogy már kilencéves volt, amikor elkezdett zongorázni?

Ez igaz.

Általában jóval fiatalabb korban, öt-hat évesen szoktak elkezdeni zenét tanulni. Mi volt az oka, hogy ilyen későn kezdett el játszani?

Szegények voltunk, és kellett venni zongorát.

Milyen zenei élmények érték korábban?

Semmilyen. Amikor megvette apám a zongorát, mondta, hogy legyek zongorista, mert arra mindig szükség van. És lám, milyen igaza volt, egy zongorista ma is szólóban is játszhat bárhol!

Klasszikus zenét kezdett tanulni. Mikor jött a váltás a jazz felé?

14 évesen koromban. De én nem azt mondanám, hogy a jazz felé fordultam, hanem inkább azt, hogy az improvizáció felé.

Akkor már látta, hogy milyen irányba fog menni?

Nem láttam, de érdekelt a dolog. Két ember keresett meg, hogy jazzt szeretnének játszani. Az egyik, a Lakatos Ablakos Dezső fantasztikus szaxofonos, a másik, a Lakatos Pecek Géza kiváló dobos volt. Igaz, akkor még ők sem tudtak semmit. És akkor próbálkoztam én is, és elindult bennem egy másfajta gondolkodás, életforma kialakulni. Ma már nem jazz-zenésznek hívom magam, hanem improvizáló művésznek.

Ha nem kezdesz el improvizálni 14-15 éves korodban, akkor már soha nem fogsz tudni megtanulni, mert a kotta teljesen más irányba visz el, és nem mersz majd improvizálni.

Én a konzervatóriumot ugyan elvégeztem, de a zeneakadémiára már nem felvételiztem. Ezt nem bántam meg, mert azt hiszem, ha elvégzem – pont az említett okok miatt – teljesen már irányba mentem volna.

A zenei konzervatóriumban, ahol korábban tanult, később tanított is, a jazz szakon. Ezt – vagyis, hogy az improvizáció a legfontosabb – tanította, illetve tanítja a növendékeinek ma is?

Igen. Illetve azt, hogy a szabadság nagyon fontos. Hogy ne féljenek! Két rossz dolog van: az egyik, hogy a zenész azt mondja, hogy „nekem még nem megy, félek". Ez nem jó! Ahogy az sem, ha „nagyon meg akarom mutatni". Arra kell gondolni, hogy most ezt tudom, és ezt fogom játszani. Annak kell kijönni, ami van. És az jó lesz.

A mai zenészek vannak, vagy önök voltak könnyebb helyzetben?

A mai zenészek sokkal több információhoz juthatnak hozzá. Vannak improvizációk, amiket leírnak, meg lehet venni a kottát, meg lehet tanulni.

Mi még a zavart rádiókat hallgattuk, kották pedig nem voltak. Ugyanakkor az is biztos, hogy nekünk sokkal több koncertünk volt.

A kommunizmusban egy szerencsék volt, hogy a párt vezetői azt mondták, hogy a jazz ugyan egy burzsuj zene, de mi megmutatjuk a Nyugatnak, hogy mi is tudjuk ezt jól csinálni.

A karrierjében az, hogy fiatalon megnyerte a Magyar Rádió egyik versenyét, mennyit jelentett?

Minden jelent valamit.

Azt szoktam mondani a fiataloknak, hogy van egy nagy vödör, amit meg kell tölteni. Ha egy fél decit töltök bele, az is jelent valamit.

Most azt mondom, öregségemre, hogy nagyon nehéz karriert csinálni, de ennél van egy még nehezebb, abbahagyni.

Gondolkodik rajta?

Hetvenhárom éves voltam most, és a negyedik virágzásom élem. Az első volt a Rákfogó, akkor nagyon ismert lettem, a második virágzásom az volt, amikor egy nagy lemezcéggel kötöttem egy szerződést, amit a BMG terjesztett az egész világon, a harmadikat a színházi dolgok jelentették, és most a negyedik az, hogy újra van a Rákfogó.

Meg most írok egy iskolát, ami a gyerekeknek szól. Az a címe, hogy játék a hangközökkel, amit a klasszikus zenészeknek is ajánlok. Megtaláltam a nyelvezetet, ami közös.

Van két növendékem. Nekik megmutatom, amit kell, és ők is írnak példákat. Rögtön kontroll alatt van az egész. Vagyis, hogy megértette-e azt, amit mondtam, és tud-e példát készíteni. Ha igen, akkor biztos vagyok benne, hogy az jó. Én magam is nagyon sokat tanulok abból, hogy összegzek és rájövök dolgokra.

Kivel szeretett a legjobban együtt játszani?

A Vukán Gyurival, két zongorán, nagyon szerettem játszani, meg a Lakatos Tónival és még nagyon sok emberrel. Tulajdonképpen mindenkivel.

Engem soha, senkinek a magánélete nem érdekelt. Legyen pontos a koncerteken és a próbákon, csak ez számított. Én soha nem atyáskodom a fiatalok felett sem. Ha ezt tenném, nem tudna játszani.

Azt is hagyom, hogy kijátssza a rosszat. Azt aztán átbeszéljük azért, hogy tanuljon belőle. De fontos, hogy szabadon tudjon dolgozni. Ez egy játék, hát benne van a kifejezésben: zenét játszani. Komoly játék, de játék.

Így is élte az életét? Játékosan?

Igen. Mondjuk abban az időben azért többet is ittunk. (Nevet)

A Rákfogó mellett min dolgozik még?

A Szomnakaj című darabban is dolgozom, többek között Oláh Gergővel és Falusi Mariannal. A darab egy fiatal cigánylányról szól, aki nagy erőfeszítések árán ér el sikereket. A példaképek nagyon fontosak. Most voltunk Szarvason. Ezer néző volt az előadáson, a végén mindenki állva tapsolt. Azt mondták, ilyen még nem volt.

Magyarországon nincs cigány- vagy zsidóüldözés. Nyugaton azt próbálják elhitetni az emberekkel, hogy van. Ha külföldön vagyok, rögtön kérdezik, hogy »itt nácizmus van?«. Nem, nincs!

Ami viszont biztos, hogy vannak erőteljes előítéletek. És sajnos ez mindig marad is. Ezt valószínűleg nem lehet megszüntetni. Nagyon fontos, ugyanakkor, hogy azok a cigányemberek, akik elértek valamit – legyenek zenészek, sportolók vagy színészek –, ne tagadják meg a származásukat, mert ők, mi nagyon sokat segíthetünk.