Belépnek az auránkba, és ez így gyönyörű

Crystal Fighters - Budapest park Sziget after party 2016

Kevés elvarázsoltabb zenekar van a világon, mint a Crystal Fighters. Az angliai elektro-folk csapat 2007-ben alakult Londonban, azóta két lemezük jelent meg. Zenéjük valahol a ködös baszk kultúrában gyökerezik, de annyi varázsport szórtak a hangzásra az elmúlt években, hogy néha tényleg nehéz kivenni, hogy mi is formálódik a lila felhők közül. A Sziget tartott egy afterpartyt a héten a Budapest Parkban, az egyik fellépő pedig az angliai csapat volt. Az inkább valamiféle modern sámánnak tűnő énekessel, a nemrég vegán étrendre áttért, dzsungelből visszatért Sebastian Pringle-lel beszélgettünk.

A Crystal Fighters névnek megvan a maga sztorija. Ez egy befejezetlen opera, amelyet tulajdonképpen ti magatok írtok tovább a dalaitokkal. Továbbra is az opera és a világa körül mozogtok, vagy már elhagytátok? (Az együttes korábbi vokalistája, Laure Stockley nagyapja már pszichés betegként írt egy befejezetlen operát az utolsó éveiben, innen a név.)

Egyáltalán nem. Továbbra is hat ránk. Valójában arról van szó, hogy folyamatosan befejezzük a művet. Egy igazi posztmodern, kísérleti dolog születik ebből - lássuk be. Megmondom őszintén, hogy amikor ezt a nevet választottuk, akkor nem sokat tudtunk a kristályokról, sem a harcokról, aztán eggyé váltunk a névvel, a művel és annak hátterével. A baszk tradíciókról - amelyek meghatározzák az operát - például egyre többet tudunk, folyamatosan itt vannak velünk.

Meg persze a saját életutunk drámái is belekerültek már a dalainkba. Életünk operáját írjuk.

Ha a dalaitok hangulatáról beszélünk, akkor szerinted milyen világ illene leginkább hozzájuk? Hogyan tudnád vizualizálni a zenéteket?

Nem hiszem, hogy ennyire kézzelfogható módon meg lehetne ezt határozni. Én inkább egy auraként írnám le a dalainkat, amely körülvesz minket. Hiszen a zenénk nem más, mint önmagunk kifejezése. Az pedig egy elképesztő dolog, hogy a saját érzéseink és gondolataink így meg tudnak mozgatni ennyi embert. Akár elgondolkodtatja őket, akár táncra készteti őket - mindegy. Belépnek az auránkba, és ez így gyönyörű.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Ha engem kérdezel, akkor én például Tim Burton filmes világához közelíteném a dalaitokat. Kicsit szürreális, elvarázsolt, talán bizarr, de egyáltalán nem gonosz.

Hmm. Könnyen lehet, hogy ez is egy jó hasonlat. A fantasyelemek és a másik világhoz tartozás hangulata meg a boszorkányok miatt. Simán. Bár nem vagyok egy nagy mozirajongó, úgyhogy nem nagyon ismerem ennél mélyebben a Tim Burton-filmeket.

Megszoktátok már, hogy fut a Crystal Fighters szekere? Koncert koncert hátán sok ezer ember előtt, hosszú turnék, szóval bele lehet nyugodni abba, hogy zajlik az élet?

Annyira már nem ijedünk meg, ha koncerteznünk kell, de azért mindig vannak meglepetések. Én személy szerint már inkább abban keresem az újdonság varázsát,

ha olyan helyeken zenélhetek, ahol egyébként viszonylag ritkán szoktam. Például egy indiai dzsungelben.

Amúgy persze tök jó koncertezni, meg bejárni a világot, sok mindent és mindenkit megismerhetsz közben, de az ingerküszöböd is kitolódik közben. Hozzá lehet szokni, az biztos. Úgyhogy egy idő után sokkal nagyobb kihívás az, hogy honnan és hogyan inspirálódj azért, hogy valamit visszahozz önmagadba, hogy aztán újra tudj adni az embereknek.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Miközben egyre jobban pörög a világ körülöttünk, úgy egyre nehezebb a dolgok mélyére ásni a mindennapi életben. Egyébként is nehezebb újra és újra inspirálódni, vagy ez főleg azokra jellemző, akik annyira égnek, mint ti, zenészek?

Egyik oldalról könnyebbé váltak a dolgok, hiszen az internet és a számítógépek világában nagyon rövid idő alatt nyerhetsz bepillantást teljesen más kultúrák életébe. Ha pedig a zenéről beszélünk, akkor soha ilyen könnyen nem tudtál jammelni valakivel a bolygó másik oldaláról és megismerni tök más zenei stílusokat, hangszereket, elképzeléseket. Ez nagyon király, persze! Hiszen ez korábban lehetetlen volt.

Egy szuper világban élünk, ahol valahogyan mindig működik az egyensúly. Míg egyes dolgok könnyebbé, addig mások nehezebbé válnak.

Könnyebben ismered meg a világ távolabbi pontjait, de nehezebb elmélyülni. Rajtad múlik, hogy ez egyensúlyban maradjon.

Ha rád nézek, akkor egy elvarázsolt srácot látok, aki olyan, mintha egy álomvilágban élne. Nem nehéz így eleget tenni egy-egy turné elvárásainak? Mindig képben lenni, mindig ott lenni, mindig örömet szerezni a közönségnek?

Néha kedvem lenne kirohanni a világból, ebben igazad van. Tulajdonképpen már ezt ki is próbáltam, hogy milyen.

Tavaly leléptem 6 hónapra a világ végére. Szinte egész nap egy fa tövében ültem, nem hordtam cipőt, zenélgettem, meditálgattam.

Elképesztően inspiráló volt. De az a helyzet, hogy nem tudom megtagadni azt, hogy ízig-vérig londoni vagyok. Ráadásul vannak barátaim, családom. Nem tudom kikerülni azt, hogy a közösség része legyek. Egyébként az is hozzátartozik ehhez, hogy egy idő után hiányoztak már a régi szerepek, hogy az legyek, aki voltam. Szuper dolog visszajönni. A nagy tanulság az, hogy mindig az egyensúlyra kell törekedni, nem szabad hagyni azt, hogy bármelyik irányba is túlságosan kilengj hosszú ideig.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Egyébként a zenekarral minden rendben van?

Rengeteg megválaszolásra váró kérdés van állandóan. Annyiféle zene létezik már, rengeteg különböző zenekar van, nagyon sok az élmény, szinte zajban élünk. Közben figyelni kell azért a belső hangra is,

hogy tényleg olyan zenét csináljunk, amilyet szeretnénk. Ami nem könnyű.

Azt szokták mondani, hogy annyira vagy jó, amennyire a legutóbbi lemezed. Ha viszont már te sem érzed úgy, hogy az elég, akkor neki kell állni valami újnak, amire aztán megint büszke lehetsz. Ez történik most, hamarosan elkészül az újabb lemezünk.

Hogyan változott a zenétek az első dalok óta?

A fő csapásirány, az inspiráció forrása nem változott sokat. A témáink, az, hogy mi foglalkoztat, szintén nagyjából változatlan. Az egyedüli dolog, ami más, az, ahogyan kifejezzük ezeket. A dzsungelben eltöltött idő megtanított arra, hogy csak játsszam, és ne izguljak túl sokat amiatt, hogy mit is kellene csinálni, hagyjam az elvárásokat. Aminek kell, az úgyis jönni fog.