Véget ér a How You Remind Me. Chad Kroeger megköszöni a közönségnek a figyelmet. A Nickelback levonul a színpadról. A Budapest Aréna elsötétül. Péntek este van, fél 11. A Nickelback lejátszotta majd minden slágerét.
„Nem mentek ti sehova!" - gondolja mindenki, aki volt már életében legalább 2 koncerten. Most jön a ráadás! De mi a nyavalyát fognak játszani? A legnagyobb slágereket ellőtték. A Rockstar megvolt, a How You..is, meg a Something in your Mouth meg a Gotta be Somebody is.
A banda visszajön, és halkan épülő misztikus dalt kezdenek játszani. „Hello! I've waited here for you...Everlong". Bizony, bizony.
A
Nickelback egy Foo Fighters dallal kezdte az encore-t.
Az Everlonggal. Ez nem volt szerencsés ötlet.
Ne legyünk persze igazságtalanok.
A sokak által utált Nickelback egy jó zenekar, az elmúlt 15 év egyik legnagyobb slágergyára, igenis helye van a zenéjüknek a palettán,
és még szimpatikus arcok is.
Jó koncertet adtak, korrekt show-t, a közönség megkapta, amit a pénzéért kért. Hazugság lenne azt állítani, hogy rossz volt a koncert, és az is, hogy az Everlong összeomlasztotta. De a vájtfülűek (vájt) fülébe azért elültette a bogarat.
Az Everlong egy igazi mestermű. Kroegerék javára legyen mondva, hogy egész jól eljátszották (bár a dobos kicsit szétverte).
Ez pedig azért volt gond, mert kijött, hogy az Everlong
zeneileg teljesen más szint, mint a Nickelback kicsit együgyű stadionrockja.
Ha nem játsszák el, ezen el sem gondolkodunk, de az Everlong után egész más szájízzel emlékezünk vissza a Photograph-ra, meg a hasonlókra. Az Everlong alatt ez járt az ember eszében:
Hát igen Chad. Ti ilyen dalt soha sem írtatok."
A feldolgozások egyébként sokat elárulnak egy zenekarról. Ezen a banánhéjon csúszott el az amúgy remek gitáros Joe Bonamassa is pár éve a Pecsában, amikor a koncertje végén lenyomott egy Led Zeppelin dalt (Dazed and Confused, ha jól emlékszem). A ZZ Top viszont sikeresen állta ki a próbát Jimi Hendrix Fire-ével.
Persze hosszú út vezetett el az Everlongig, menjünk is vissza az elejére.
Az előzenekart, a Monster Truckot mintha csak a lányaikat elkísérő apukáknak szánták volna. Ilyen hosszú hajú, bajuszos, szakállas arcok voltak,
olyasfajták akiket Chuck Norris a texasi kocsmában hülyére vert
a 30 évvel ezelőtti akciófilmekben. Zeneileg meg olyanok voltak, mintha a Creeence Clearwater Revivalt a Terminátor hangszerelte volna. Mocsár blues-rockot játszottak brutális hangzásban. Elég retro fílingje volt, amire még rátett egy laptára, hogy a gitár mellett volt még náluk elektromos orgona is.
Érdekes volt látni, hogy a Nickelback közel sem annyira menő, mint a Red Hot Chili Peppers, vagy akár a Black Sabbath.
Amikor háromnegyed nyolckor beállunk egy fröccsért a sorba, egy emberből áll előttünk a sor.
Egy teltházas Aréna koncertnél ez nem így szokott kinézni. Igaz a Sabbath-ra és a Red Hotra sokkal többet kellett várnia a népnek. A Nickelback meg tavalyelőtt volt itt legutóbb.
Odabent a színpadot majdnem az Aréna közepére húzták be, és egy fekete függönnyel takarták el a mögötte levő részt. De így sem telt meg a küzdőtér, se a széksorok.
Tényleg szimpatikus volt a Nickelback. Semmi allűr, semmit csinnadratta. Begangoltak a színpadra, és zenélni kezdtek.
Fekete póló, farmer ing, az egyikükön baseball sapka.
A látványvilágot sem tolták túl. Három nagy kivetítő, azt csá. Azokon is végig a zenélő zenészeket mutatták, kivéve az Edge of Revolutionnál, ami alatt valami furcsa anitkapitalista animáció ment pumpáló olajkutakkal, susogó dollárokkal, menetelő katonákkal és kapzsi tekintetű öltönyös arcokkal. Néha volt egy kis szúrófényezés, de ennyi.
Ami nagyot ütött, hogy a Rockstarnál kiszúrtak egy srácot a közönségből, és felhívták énekelni. A srác amúgy egész bátran énekelt, csak nem mindig a mikrofonba. A banda végig spanolt vele, meg bátorította. Szimpi, nem? És akkor azt még meg sem említettem, hogy a koncert alatt Chadék
kiskereskedelmi mennyiségben szórták a népnek a gitárpengetőket.
A repertoárt sejteni lehetett. A Nickelback az elmúlt 15 év egyik legnagyobb slágergyára, gyakorlatilag minden egyes dal sláger volt.
A sorrend nem volt teljesen oké.
Túlságosan közel tették egymáshoz a lassú számokat. Itt szerintem le is ült kicsit a buli. Igaz a közelemben ülő hölgyek, ahogy néztem nem osztották volna a véleményemet.
A dalokat tisztességgel eljátszották, egyedül talán a Rockstar nem ütött akkorát, és nem csak a vendégfan miatt. Valahogy nem volt benne lendület.
Annál jobb volt viszont a repertoár másik feldolgozása, a Dirty Laundry. Ez Don Henleynek, a Hotel Californiáról ismert Eagles dobos-énekesének szóló dala a nyolcvanas évekből. A Nickelbacknek sikerült a dalt a saját képére formálni, sikerült hozzáadni valami pluszt, és külön piros pont hogy Chad (szinte) hangról hangra eljátszotta a dal eredeti gitárszólóját.
A slágerhenger a How You Remind Me-re pörgött fel teljesen. Ezzel a dallal lettek Kroegerék szupersztárok (a kétezres évek első évtizedében ezt a dalt játszották a legtöbbet az amerikai rádiók), és szerintem
azóta se sikerült jobbat írniuk.
Minden erényük benne van, és a lehető legfaszábban le is játszották.
Aztán jött a kamu levonulás, majd az Everlong, és Bumm! Egy másik dimenzióban voltunk. Utána a Burn it to the Grounddal zúztak még egy derekasat, és már ott se voltak. Mi meg kifele menet a Foo Fighters dalát dúdolgattuk. Ha egyszer ők is eljönnek, nekik is eldúdolhatjuk: „Hello! I've waited here for you! Everlong!"