Ókovács szerint az opera – 2/2. levélária
Drága Tatjána Néném!
Szívem repesett, amikor nagy magasságból kiszúrtam, hogy Kegyed is ott tolong a mi időnk dívája, Anna Nyetrebko gálaestjén! Azért az űrből figyeltem, mert lehetetlenség volt odaérni az Operaházból 7-re, a Müpa hostessei pedig kedvesen könyörtelenek: csak a terem legtetejére állhat be az ember, oda is csak taps alatt. (És igazuk van, az Ybl-palota korszerűsítése – és bizonyos örökölt szerződések ezzel egybeeső lejárta – után nekünk is profibban kell hozzáállnunk a pontosan érkezettek érdekének védelméhez.)
De azt is figyelte Néném, hogy már megint az Opera zenekara tűnt fel a dobogón? Vakteszten szerintem ember meg nem mondta volna, hogy mondjuk, a tízszer annyiból gazdálkodó Metropolitan vagy a pesti Opera együttese játszik-e: és ez a hozzáadott értékre való képesség a mi nagy erőforrásunk! A rafináltan változatos, hosszú és nehéz Órák tánca a Giocondából lemezképesen hangzott el! No, természetesen az énekesnő volt a koncert ékköve, ezt a gömbölyű, kellemetesen rezonanciadús hangadást nemigen tudhatja más, és tartom 2005-ös véleményemet, mely szerint Nyetrebko jobban énekel, nagyobb művész, mint amilyen szép – pedig abban a salzburgi Traviatában, tizenegy esztendeje ez igen nagy bóknak számított. És bár még nem nyilvános, mert nem írtuk alá, de megszületett Anna operai fellépésének dátuma is, annyit elkottyinthatok: alig egy év múlva érkezik!
Mégsem erről akartam ma írni. Sok rosszmájú cikket generált egy házon belüli utasítás izzadságos félreértelmezése, és Ön is megküldte erről nekem soros bosszantását. „Miért kell szegény dolgozókat operába járásra kötelezni?" – ezt rótta fel Néném. Ugye, ez az az eset, amikor már a kérdés sem igaz. Nem kötelező élni a lehetőséggel, amely évente, tehát 365 nap alatt mindösszesen 8 azaz nyolc ingyenes alkalommal teremti meg előadások látogatásának lehetőségét az ún. Visszanéző program keretein belül. Mind az 1200 közalkalmazottunk dupla bérletet kapott, tehát mindig vihet magával valakit: a családtagot, a barátot, a szomszédot, bárkit. Meggyőződésem, hogy jó, ha a kiadó munkatársa könyvet fog a kezébe, ha a pék találkozik a kemencéből kiforduló kenyérrel, ha a szervizes ült már a kocsitípusban, amit szerel – ha nemcsak gyermekünk szavalóversenyi felkészülésének, de magának a szereplésnek is tanúi vagyunk. Ugye, ezek természetes dolgok, csak némely Holdról érkezett vagy kötekedésből doktorált érdekképviselőnek nem esik le, hogy itt ugyanarról van szó.
Miért és kinek jó, ha a pénzügyesnek fogalma sincs, ki az a művész, akinek segít? Ha a díszítő még életében nem látta azt a színpadképet egészben, amelynek városi oldalát a csapatával esténként összerakja? Ha az árok mélyén életét töltő zenekari muzsikusnak fogalma sem lehet, milyen álombalettre csődülnek a nézők, amely nélküle éppúgy nem jönne létre? Ragozzam még? Talán nem szükséges tovább: nincs intelligens nézőpontja annak, miért jó érdektelennek, részvétlennek, nemtörődömnek mutatkozni. Meggyőződésem, hogy erősíti az Opera iránti kötődést, ha látjuk valamennyiünk munkájának eredményét, és mindezt négyzetre emeli, ha ráadásul más kollégákkal együtt vagyunk ennek tanúi – és nemcsak hétfőnként az M5-ön, hanem élőben, a maga valóságában. Ha látjuk, hogy mások is látják!
Arról nem is szólva: jól néznénk ki, ha abban se hinnénk, hogy amit adunk, élmény! Mások ezért az Operaházban 24 ezer Ft-ot is kifizetnek, és az Erkelbe se lehet ingyen belépni. Az elmúlt három esztendőben (áremelés mellett!) dupláztuk a fizető nézők számát, és a most indult évadban esélyünk van a 600 ezres álomhatár meghaladására is – a korábbi szűk 300 ezer helyett! Harmincezer (fizető) bérletesünk gyűlt össze június végéig, tehát az elsődleges kampányban: bő húsz éve nem volt ennyi! Tényleg sugallni lehet, meg leírni azokat az inszinuációkat, hogy az Operának szüksége van a dolgozóira a nézőszámhoz?! Ez éppolyan blődség önmagában, mint az Erkel Színházról azt állítani, hogy sokszor nincs tele. Visszakereshető, hogy azt a célt tűztük ki, hogy átlagban az Operaház látogatottságának megfelelő számokat mutathassuk fel az Erkelben is – tehát esténként 1.000 néző feletti adatot –, és ez bőven teljesül. Tényleg szeretném megkérdezni: 4 Radnóti színháznyi néző egy kortárs táncdarabon vagy akár egy Zsótér-operarendezésen kevés? Hol él az, mit tanult, milyen szándék vezeti, aki ilyet állít?
Egyébként pedig szükségünk van a dolgozóinkra, természetesen. Az, hogy nálunk 1200 közalkalmazott mellett még legalább 300 további munkavállalónak is van rendszeres feladata szolgáltatócégeken keresztül és szólistaként, vagy nagy gyermekkart és most már mini-balettintézetet is tartunk fenn, arra sarkall minket, hogy a tanulságok levonása után inkább a program kiszélesítésén gondolkozzunk. Mindenki fontos, mert a saját kötődésén, erősödő hivatástudatán túl az Opera követe is, ha akarja, ha nem. Rajta keresztül is ítéli meg környezete az intézményt. Ha a díszletszobrász, az énekkari művész, a jogász vagy a balett titkárság munkatársa elhívhat magával valakit, önmaga válik kedvcsinálóvá, idegenvezetővé, büszke beavatottá – aki lám, másokat is beavat. Ha pedig valaki aktív e tekintetben is, és részt vállal a saját operai identitásának és az intézmény új közönségének ezerfrontos építésében, igen, akár még jutalmazhatjuk is. Amíg a rendes munkaidő részévé nem válik az évi 8 látogatás, nem bántjuk, akiről lehullnak a józan érvek, és önmaga ellensége lesz, de díjazhatjuk, aki másként áll hozzá, vagyis az értékhez, amit önmaga is teremt.
Kedves Néném, egyszóval, engedelmet kérve: hadd döntse el az Opera vezetése, milyen programot indít, kit és miért jutalmaz, mert – szemben névtelen kommentelőkkel és oda-vissza kopipészt-szájtok Operába soha el nem jutott operátoraival, tudja, mit csinál, és mérhető felelősség is nyomja a vállát. Drága Néném, Önt is csak csitítanám (vagy a felheccelt barátnőit), de ha bármi más is bántja, várom levelét, kák szálávej léto!
Szilveszter
2016. október 5.