Különleges ősbemutatók a CAFe Budapesten

Tihanyi László, az Anyaisten című, Bordeaux-ban, majd Budapesten bemutatott opera szerzője ezúttal két, a hagyományos operaműfaj kategóriáival nehezen jellemezhető zenés színpadi művel, jelentkezik a CAFe Budapest Fesztiválon.

A Fehér rózsa és Vörös izzás olyan különleges produkciók, amelyekben a zene, a próza és a tánc új színpadi egységet alkotva erősítik és egészítik ki egymást. A 20. században megszülető, a koncert, a színház és a tánc keveredéséből létrejött "műfajt" általában hangszeres színháznak vagy stage musicnak nevezik. Kevés alkalom nyílik az ilyen típusú darabok bemutatására, mert bár ahhoz képest, hogy nagyságrendekkel olcsóbbak, mint egy klasszikus, kőszínházi opera, a műfaj kísérletezőbb jellegük miatt mégis inkább fesztiválokon van lehetőség arra, hogy megvalósuljanak.

Tihanyi László két darabját, a Fehér rózsát és a Vörös izzást eddig nem láthatta színpadon a közönség. Az est rendezője Máté Gábor szerint bár két különálló alkotásról van szó, a darabok mégis összefüggenek.

Két kultúra, két világszemlélet találkozik ebben a két műben.

A nyugat-európai, hektikusabb, megoldásokat kereső és azokra mégsem találó szemléletet mutatja be a Fehér rózsa, a Vörös izzás pedig a keleti, bölcsebb megoldásokat felmutató életszemléletet közvetíti. Míg a Fehér rózsában egy tragikus szerelmi történetet látunk, amely szinte bűnüggyel végződő megoldást talál csak egy férfi és egy nő kapcsolatának problémáira, addig a Vörös izzás egy szinte irracionális megoldást kínál: azt mutatja be, hogyan tudnak az életünk kihagyott lehetőségei mégis pozitívan beépülni a következő kapcsolatainkba, hogyan válhatunk egy-egy ilyen tapasztalással igazabbá. Ez a keleti, bölcsebb szemlélet arra tanít minket, hogy valaminek az elvesztése is hordozhat jót számunkra" - emeli ki Máté Gábor a darabok fő mozgatórugóit.

A Fehér rózsa cselekménye egy családi drámát körvonalaz, a színészek napló- illetve levélrészleteket mondanak el, ezekből alakul ki a történet. Az énekesek a szövegrészletek szavakká, szófordulatokká lecsupaszított emlékfoszlányait éneklik. A Vörös izzás pedig egy fiatal nő szerelmi csalódáson keresztüli áldozathozataláról mesél ősi, japán haikuk felhasználásával.

Tihanyi László ezekben a darabokban azzal kísérletezik, hogy

hogyan áll össze egy csupán félig-meddig kimondott, jelzésszerűen bemutatott történetfoszlányokból építkező cselekmény egy komplett történetté,

annak segítségével, hogy mindazokat az elemeket, amelyeket nem mondanak ki a színészek szó szerint, a zene jelenítse meg.

"Itt a konfliktus önmagában a történetben rejlik és nem a szövegben. Fontos szó az, hogy rejlik, mert például a Vörös izzásban elhangzó haikuk jellemzője is valamiféle bölcseleti finomság. A zenei kíséret hatására megemelkedik a szöveg.

Fontosnak tartom kiemelni, hogy ez egy igazi zenei mű, amelyben az elhangzó szövegek bizonyos értelemben segítenek a zene megértésében,

de ennél csak akkor mutatnak többet, ha ez a nézőben összeáll. Itt maga a zene kell legyen a főszereplő, rendezőként ezt igyekszem elősegíteni. A cél az, hogy a néző-hallgató közelebb kerüljön egy olyan zenéhez, amelyet eddig nem ismert, hiszen ősbemutatókról van szó" – mondja Máté Gábor.

Ezeknek a műveknek a drámaisága nem feltétlenül jelenik meg azonnal a színpadon a rendező szerint. Inkább belül folyik, olyan finomságokat kell megtalálni tehát, ahol a hallgató megérezheti a zene fontosságát. „Minden eszköz ezt erősíti: a szcenírozás, a zenekar különlegessége, a hangok találékonysága, az elhangzó szövegek, a haikuk és a Vörös izzásban megjelenő mozgásszínház mind együtt adnak ki egy különlegesen felemelő élményt" – mondja.