Fehér Tibor: Színész vagyok, aki bármit megcsinál

Fehér Tibor, a Nemzeti Színház Junior Prima díjas színésze

28 évesen, maszk és nagy orr nélkül lényegült át Cyranóvá, Csongorként Vörösmarty nyelvét szólaltatta meg, a Szeszélyes nyár-ban pedig függönyakrobataként is láthatta a közönség - Fehér Tibor nem mindennapi teljesítményét a tavalyi évad zárásakor két díjjal, a Sinkovits Imre-díjjal és a Farkas-Raskó-gyűrűvel is elismerte a Nemzeti Színház. A sorozat az évadkezdéskor is folytatódott: szeptember végén a színház- és filmművészeti Junior Prima Díjat vehette át minden idők talán legfiatalabb Bánk bánja, a Csak színház és más semmi című tévésorozatból és több szinkronszerepből is ismert színész. Fehér Tiborral, bár bőven akad belőlük, nem csak a díjairól beszélgettünk.

Fehér Tibor, a Nemzeti Színház Junior Prima díjas színésze Fotó: Polyák Attila - Origo

Milyen lendületet adott a Junior Prima-díj az évadnak?

Természetesen nagyszerűt. Hiszen éppen az a különlegesen jó ezekben a díjakban, hogy mindig további lendületet adnak.

Nem dőlök hátra, hanem maximalista módon azt mondom, hogy még inkább ki kell ezeket érdemelni, még inkább meg kell szolgálni.

A díjak azt jelzik, hogy jó úton járok, és egyben hajtanak is tovább.

Az elismerés mindig jólesik az embernek, hiszen a miénk nem egy kézzelfogható szakma. Egy asztalos, ha elkészít egy szép bútordarabot, attól fogva felmutathatja a munkája eredményét. Mi a tapsot kapjuk az előadás végén, és kész. Ezért tölt el jó érzéssel egy díj - persze, hogy nagyon boldog vagyok!

Rövid időn belül ez a harmadik olyan díja, amelyet a szakma ítél oda önnek. Ezek szerint ők úgy látják, hogy a jó úton belül is egy különösen jó időszak a mostani az ön számára. Ezt hasonlóan látja?

Igen. Az elmúlt évad számomra nagyon nehéz volt, rengeteget dolgoztam. A Szeszélyes nyár című előadással kezdődött a sor, ahol az a szerepemben a trouvaille, hogy egy cirkuszi mutatványost játszom. Nagyon sok mindent kellett ehhez megtanulnom:

az egykerekű biciklizést, a zsonglőrködést buzogánnyal, a tissue függönyakrobatikát. Rappeltem, és kitaláltam számokat az úgynevezett looperrel is,

ami fölvesz egy hangmintát, így önmagamra beszélhetek. Nagyon izgalmas volt ilyesmivel kísérletezgetni.

Ezután jött a Csongor és Tünde, ami szintén nem volt könnyű. Nehéz szöveg, nehéz szerep, nehéz volt megfogni. Aztán következett a Cyrano, ami pedig egyenesen kutya nehéz volt.

De minden munka maximálisan megérte

- nagyon jó feladatok voltak, sok tapasztalatot gyűjtöttem, sokat tanultam mindegyikből: magamról, az életről, a kollegákról. Márpedig az a legfontosabb, hogy tanuljak, halálomig, folyamatosan.

"Jó lenne, ha lenne hat életem" Fotó: Polyák Attila - Origo

Jó lenne, ha lenne hat életem, és ki tudnék próbálni minél több dolgot: lehetne utazni, látni, élni, meg lehetne tanulni több hangszeren tökéletesen játszani, rengeteget olvasni, tudni. Mindig vágyom a tudást.

Minden érdekel, mindenre kíváncsi vagyok.

Most például falat akarok mászni, mert láttam erről egy érdekes videót. Sőt az motivál, hogy hamarosan minél jobb legyek benne! Persze nem fogok falat mászni. Bár, ki tudja.

Hála istennek az a csodás a színházban, hogy mindezt szinte egyben ki tudom élni. Különben miért is tanultam volna meg egykerekű biciklizni? A színházi feladataimban az az izgalmas, hogy bármilyen szerepbe bele lehet kóstolni.

Emlékszik, hogy amikor gyerekként először bekerült egy színjátszókörbe, milyen szerepeket bíztak önre?

Mátészalkára jártam iskolába, emelt szintű magyar-történelem tagozatra. Addigra már több versmondó versenyen értem el kisebb-nagyobb sikereket, és eljártam a színjátszókörbe, amelyet Buzogány Béla, a nagykállói dráma tagozat akkori vezetője szervezett Mátészalkán. A Ludas Matyi-rendezésében egy ludat és egy legyet játszottam: annyit kellett csinálnom, hogy „gi-gá, gi-gá", meg „zzzzzzzzzzzzzz". A Döbrögit alakító fiú viszont egyszer csak úgy döntött, hogy ő inkább kézilabdázna, és otthagyta a színjátszókört.

Így én lettem Döbrögi!

Szerepelhettem, ami iszonyú jó érzés volt! Buzogány Béla pedig megkérdezte, nem akarok-e ezzel komolyabban foglalkozni, mert lát bennem tehetséget. Áthívott Nagykállóba, a gimnázium dráma tagozatára, amire azonnal igent mondtam. Csodálatos két évet töltöttem ott el: ott találtam meg az igazi környezetemet, ott tudtam kibontakozni - ott elfogadtak.

"Annyit kellett csinálnom, hogy zzzzzzzzzzzzzz" Fotó: Polyák Attila - Origo

Többek között kabaréjeleneteket állítottunk színpadra, foglalkoztunk a Szentivánéji álom-mal is. Rengeteg jó táncvizsgánk volt Demarcsek Zsuzsával, aki valódi táncszínházat csinált, tehát a néptáncon keresztül egy történetet meséltünk el. Ez jó példa arra is, amit korábban mondtam: akkor ugyanis annyira megtetszett a néptánc, hogy eljártam a Nyírség Táncegyüttesbe is, egy teljes hónapig - ahogy gitározni is tanultam, két hétig. Mindenbe belekaptam, mert

mindent ki akarok próbálni. Rövid az élet, élni kell.

A dráma tagozaton viszont már eldöntötte, hogy hivatásszerűen a színészettel szeretne foglalkozni?

Igen, ott már tökéletesen tudtam, hogy a Színművészeti Egyetem lesz a következő lépés. Olyannyira, hogy csak színész szakokra felvételiztem, Budapestre és Kaposvárra. Édesanyám veszekedett is velem, hogy legyen egy normális munkám, egy B tervem. Engem viszont olyannyira nem érdekelt más, hogy miután sikerült az első rosta Budapesten, már Kaposvárra el sem mentem. Vicces volt, amikor kézhez kaptam tőlük a minden jelentkezőnek elküldött sztenderd levelet arról, hogy nagyon ügyes voltam, de sajnos ezúttal nem sikerült a felvételim... Ebből is látszik, milyen ritka, hogy valaki ennyire egy lapra tegyen fel mindent, és meg se jelenjen a vizsgán.

De én valahogy soha el sem tudtam képzelni, mi lenne, ha nem vennének fel Budapestre, a Színművészetire.

Pontosan tudtam, mit fogok csinálni, ha felvesznek, de az ellenkezőjének még csak a gondolatával sem tudtam eljátszani.

A Színművészeti Egyetemen töltött éveikről sokan mondják, hogy a tanáraik képletesen darabokra szedték őket, hogy aztán atomjaikból építhessék fel újra a személyiségüket. Korábbi nyilatkozataiból úgy tűnik, hogy önnek egészen más élményei vannak erről.

Velünk valóban nem így történt, mert ott volt Gálffi László, aki mindamellett, hogy zseniális színész, fantasztikus pedagógus is. Ő szeretettel tanított bennünket, és odafigyelt ránk. Néha kifejezetten azért dolgoztunk, mert nem akartunk neki csalódást okozni. December 6-án, egy beszédórán például éppen Rimbaud-verset mondtunk úgy, hogy közben le kellett feküdnünk a földre. Gálffi László azt mondta, csukjuk be a szemünket, figyeljünk a légzésre, és nagyon koncentráljunk, ki hol tart, mert véletlenszerűen fog minket szólítani, hogy folytassuk a verset. A vers végén viszont arra nyitottuk ki a szemünket, hogy ott volt mindannyiunk mellett egy-egy piros mikuláscsomag, a Tanár Úr pedig ott állt a falnál, egy piros, villogó Mikulás-sapkában, és azt mondta: „Na, boldog Mikulást, rohadékok!"

A mai napig minden évben találkozunk nála január 1-jén. Akkor van az osztálytalálkozó, mert olyankor senki nem játszik: összegyűlünk, és - akárcsak az egyetemen - istenieket süt-főz a Gálffi, aki borzasztóan jó szakács. Azt hiszem, korábban még nyomtatásban is jelentek meg receptjei! Olyankor együtt vagyunk,

Apának hívjuk őt:

nagyon jó viszonyban maradtunk.

El szokta hívni a premierjeire?

Persze, rendszeresen megnézzük egymást, vele és a volt osztálytársakkal is. Akkor izgulok a legjobban, amikor ő eljön az előadásomra. Megnézte a Cyranó-t is, és nagyon jókat mondott róla, aminek rettentően örültem. De látott az Őrült nők ketrecé-ben is, ahogy én is megnéztem őt Az ügynök halálá-ban.

"Tudtam, hogy a Színművészeti lesz a következő lépés, csak színész szakokra felvételiztem." Fotó: Polyák Attila - Origo

Ezek szerint meghatározó műhely volt az ön számára a Színművészeti Egyetem. Érdekes lehet, hogy Vidnyánszky Attila viszont – ahogy azt nemrég egy interjúban is kifejtette – egészen másfajta színházat szeretne csinálni, mint ami az elmúlt 20 évben Magyarországon vagy Európában jellemző volt. Ebben a fajta színházcsinálásban is megtalálta önmagát?

Én színész vagyok, aki bármit megcsinál.

Nyilván léteznek különböző stílusok, koncepciók, világnézetek, de nekem tudni kell ezekbe belehelyezkedni. Persze van saját véleményem, és, hála istennek, még soha nem dolgoztam olyan rendezővel, aki rám erőszakolt volna valamit, amit gyűlöltem, amivel nem értettem egyet. Együtt találjuk ki az elképzelést, amit én megpróbálok elfogadni, megérteni, és meglátom benne a magam útját, mondanivalóját, milyenségét. Általában megtaláljuk a közös hangot, és tudunk egyfelé haladni.

Amikor Vidnyánszky Attila megérkezett a Nemzeti Színházba, én megkérdeztem Alföldi Robit, hogy mit csináljak, ő pedig azt mondta, maradjak. Én is így gondoltam, hiszen addig láttam egyfajta módját a színházcsinálásnak, és kíváncsi voltam egy másikra – többször is mondtam, milyen kíváncsi ember vagyok. Nem bántam meg ezt a döntést. Persze vannak hullámvölgyek, hullámhegyek: néha itt akarom hagyni a szakmát, az országot, mindent, de aztán jönnek olyan pillanatok, amikről azt mondom, hogy ezekért minden megérte.

Alföldi Róbert már nagyon fiatalon felfedezte, komoly feladatokat bízott önre, az egyetem után azonnal a Nemzeti Színházba szerződtette. Nem volt önben akkor nagy megilletődöttség?

Hogyne, Alföldi egyből egy Bánk bán-t adott nekem! Félelmetes volt! Én pedig hónapokig nem hittem el, hogy

tényleg Hollósi Frici papával beszélgetek? Bodrogi Gyula bicskáját csodálom? Úristen, tényleg maga Törőcsik Mari sztorizik nekem?

Sokszor előfordult, hogy ezen elképedtem. De azért volt ez egy csodálatos helyzet, mert akkor, amikor én ide bekerültem, ez egy nagyon jó család volt. Tanítottak engem, jó volt velük beszélgetni, gondolatokat váltani, együtt nevetni, figyelni őket.

Szerencsésnek érzi magát e miatt az indulás miatt?

Igen, úgy gondolom, nagyon szerencsés vagyok, de nem is csak ezért, hanem en bloc, zusammen szerencsésnek érzem magam. Hiszen itt vagyok, egészséges vagyok, azt csinálom, amit szeretek. Olyan kevés ember mondhatja ezt el magáról!

"Nagyon-nagyon szerencsés ember vagyok!" Fotó: Polyák Attila - Origo

Az Őrült nők ketrece alkotói nemrég szerveztek egy aukciót: elárverezték a fényképeinket, és az ebből befolyó pénzből az Ökumenikus Segélyszervezet tartós élelmiszereket vett. Kiválasztottak 10-10 rászoruló családot Józan Laci kollégám Beregszász melletti falujából, illetve abból a városból, ahol én felnőttem, Nagyecsedről, és elvitték nekik az ételcsomagokat. Én nem lehettem ott személyesen, mert dolgoztam, de egy nagyecsedi férfi írt nekem egy köszönőlevelet. Néhány nap múlva meglátogattam. Sajnos korábban szívinfarktust kapott, és az agya is sérült. Nem tud önállóan felöltözni, nem emlékszik arra, hány éves, nem tud rendesen mozogni. Viszont egy fantasztikus ember. Az egyetlen boldogsága, hogy reggel nyolctól délig emberek között van az öregek otthonában, ahol az ép kezével tartja a fonalat, míg a többiek fonnak. Ilyenkor elgondolkodik az ember, átértékelődnek benne a dolgok. Én min is problémázom, miért is panaszkodom?! Igen, azt hiszem, nagyon-nagyon szerencsés ember vagyok.

Nehéz is másra terelni a szót ezek után, de visszatérve a díjak sorára, mind a Farkas-Raskó-gyűrűt, mind a Junior Prima-díjat fiataloknak ítélik oda...

...Én 28 évesen már egyáltalán nem gondolom úgy, hogy annyira fiatal lennék! Érzem, hogy hogy megy az idő, és milyen rövid az élet. Már soha többet nem leszek 21 éves, de még csak 27 éves se...

Azért bőven vannak, akik ezt már nagyobb számokról is elmondhatják...

Igen, azért érzem, hogy ez viccesen hangzik, de vannak bennem ilyesfajta érzelmek.

Huszonévesen még annyiféleképpen bontakoztathatja ki az adottságait: mi volna a távlati cél? Saját társulat, rendezés, külföldi karrier, filmes pálya?

Ez, ami a felsorolásban szerepelt, mind.

Akkor milyen sorrendben?

Nem tudom. Azt majd adja az élet, ezen nem gondolkozom. Nagyon szeretnék rendezni, és biztosan fogok is, de még nem tartom magamat elég érettnek hozzá. Most volna is lehetőségem rendezni, és talán még jól is sikerülne: nevetnének, sírnának, tapsolnának. De pusztán ez nem vonz. Akkor fogok majd rendezni, ha találok egy olyan témát, amiről nagyon erősen akarok közölni valamit.

Film? Persze, imádom! Csodálatos dolog forgatni, rettentően vágyom rá. De valahogy a filmek engem nem nagyon találnak meg. Hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek: lehet, hogy még nincs itt az ideje. Az is elképzelhető, hogy az nem az én utam. De szeretni iszonyúan szeretném, mert a színház egy szűk réteghez jut el, szemben a filmmel, ami pedig rengeteg emberhez. Vállalom, ha ez szentimentálisan hangzik, de úgy sokkal több embernek tudnék adni, több embert meg tudnék érinteni. Márpedig én

gyerekkorom óta annak örülök a legjobban, ha valakiből érzelmeket válthatok ki.

"Film? Persze, imádom!" Fotó: Polyák Attila - Origo

Vagy ha valaki most azt mondaná nekem, hogy „Gyere már, volna itt egy film Amerikában...", már most megvenném a repülőjegyet, az utolsó pénzemen! Abszolút! Hiszen mindent ki akarok próbálni! De hogy mi a cél? Az, hogy egy boldog és jó ember legyek, hogy ember tudjak maradni. Nem könnyű, de nekem ez a jövőképem.

Amikor a Nemzeti Színház évadzáró társulati ülésén ön mellett a színház fotósa, Eöri Szabó Zsolt is díjat kapott, egyből odaugrott, leakasztotta a nyakából a gépet, és csinált róla egy fényképet. Az ilyen gesztusok is ennek a törekvésnek a részei?

Ezt azért csináltam, hogy róla is legyen kép, még ha nem is jó, mert én nem tudok fotózni. Az ilyesmi nálam belülről fakad, de ezt nagyon sok ember nem szereti: giccsesnek vagy megjátszottnak gondolja. De ez szíve joga mindenkinek.

Én egy elég őszinte ember vagyok, sajnos. Kimondom a dolgokat, és az bizony nem mindig jó, sokszor megütöm vele a bokámat. De

úgy gondolom, hogy „nem adhatok mást, csak mi lényegem".

Én ilyen vagyok. Van, aki ezt elfogadja és szereti, aki pedig nem, az nem. De ilyen az élet: soha nem lehet mindenkinek a kedvére tenni.

Az évadzárásról és a Raskó-gyűrű átadásáról nekem egyébként egy másik történet jut azonnal eszembe. Miután átvettem a díjat, mondta nekem Hosszú Marcsi, a színházi titkár, hogy az eredeti gyűrűt vissza kell adnom, és annak alapján készül majd el a pontosan az ujjam méretére csináltatott másolat. Azonnal oda is akartam adni a gyűrűt, de Mátyássy Bence kollégám 3-4 éves kislánya, Kála megkérdezte, hogy megnézheti-e. Persze hogy igent mondtam, nem gondoltam, hogy ebből bármi baj lehet. Kála elkezdett a gyűrűvel játszani, és miközben Vidnyánszky Attila szavait hallgattuk, egyszer csak azt súgta nekem: „Tibi! Elhagytam a gyűrűt!" Na, ekkor azért beszartam egy kicsit, azonnal keresni kezdtük. Szerencsére pár perc után meglett, az egyik nézőtéri szék alá begurult. De vicces volt, hogy fél perce volt nálam, máris elvesztettem.

Tehát nem tart attól, hogy a díjak, elismerések, a siker megváltoztatnák?

Ugyan már, dehogyis! Ez fel sem merül bennem! Következetesen megmaradok annak, aki vagyok. Sőt mondok valamit: bemutattuk tavaly az Ingyenélők című előadást, amit azóta levettek műsorról. Olyan rossz voltam benne, hogy szégyelltem magam a színpadon! Volt, hogy nem mentem már be a tapsrendre a harmadik körben, mert úgy éreztem, megőrülök, ha nem rohanhatok ki. Amikor ezt az előadást kellett játszanom, már napközben gyomoridegem volt. Mindenki rajtam nevetett a színészbüfében. Amikor megláttak, már előre kérdezték: „Mi van, Ingyenélők-et játszol ma?" Ennyire az arcomra volt írva minden.

Azt szokták mondani, hogy a színpadon a gyerekek veszik a legjobban észre, ha valami nem őszinte. A Bánk bán-t gyakran játszotta középiskolások előtt, de a Csongor és Tündé-ben most sokszor ülnek a nézőtéren kisiskolások is. Más lelkiállapotot, másfajta felkészülést igényel gyerekeknek játszani?

Bevallom, nem tudom, mit kellene ilyenkor másképp csinálni. Én teszem a dolgomat, legjobb tudásom szerint, minden egyes előadásban. Soha nem számít, ki néz éppen az adott napon: minden egyes ember fontos, mindenkinek ugyanazt a jót, sőt pontosítok, még jobbat kell nyújtani. Folyamatosan dolgozom nüansznyi változtatásokon,

mindig törekszem a legjobbra.

A gyerekek szókimondásával kapcsolatban persze van tapasztalatom. Édesanyám óvónő, és úgy bánik a gyerekekkel, hogy az maga a csoda. Ő mesélte, hogy éppen aznap, amikor egy bizottság ült be a foglalkozására, egy kisfiú a légzőgyakorlatnál bekiabálta, hogy ő a képzeletbeli lufi helyett egy guminőt akar gondolatban felfújni, egy kislány pedig azzal vitte oda a bizottság elnökének a pillangót, amit rajzolt, hogy: „Nézd, ez a pillangó olyan dagadt, mint te vagy!" Szerintem iszonyú jó, hogy a kölykök ennyire őszinték!

A gyerekek nagyon hálás közönség Fotó: Polyák Attila - Origo

A gyerekközönségnél nagyon vicces helyzetek adódnak. Még az Alföldi-érában játszottunk egy mesejátékot, a Berzsián és Dideki-t, Lázár Ervin novellája nyomán. Én a „rettentő ádáz" gonoszt, Áttentő Redázt játszottam. Az egyik jelenetben megvert egy tündérlány, mire én valami olyasmit kiabáltam, hogy „Ezt még megkeserülöd, én mondom!" Az első sorban, tütüben ült egy aranyos pici lány, aki azt mondta: „Nem fogja megkeserülni!" Egy másik kisfiú még azt is hozzátette, hogy „Húzz innen, te ...!" Valami durvát is beszólt nekem, pedig lehetett vagy 6 éves maximum. Nagyon jó érzés, hogy a gyerekek ennyire elhiszik, élvezik, szeretik a mesét. Amilyen nehéz velük, annyira hálás közönség.

A Csongor és Tünde kapcsán pedig, ha csak azt elérjük, hogy megértetjük a fiatalokkal, miről szól a mű, az már fél siker. Sokáig én magam sem értettem a darabot, de

ez az előadás képes arra, hogy még a gyerekek számára is érthetővé tegye, eljuttasson hozzájuk egy-egy jó gondolatot.

Így pedig, ha ezután majd maguktól előveszik egyszer, akkor talán már a szépséget, a költészetet is meglátják majd benne.

A tavalyi, sűrű évad után az idei milyennek ígérkezik?

Jelenleg Viktor Rizsakovval dolgozom, Ivan Viripajevtől a Részegek-et próbáljuk. Kozma András dramaturg remek szöveget fordított, borzasztóan jó gondolatokat közölhetek. Mély, kegyetlen és humoros.

Fehér Tibor jelenleg a Részegek című előadást próbálja a Nemzeti Színházban. Fotó: Polyák Attila - Origo

A Részegek után következik majd a Képek Assisi Szent Ferenc életéből, annak kapcsán arra vagyok kíváncsi, hogyan rendez Bozsik Yvette. Utána Az ügynök halálá-ban vár Bernard szerepe. Nem bánom, hogy nincs olyan évadom, mint a legutóbbi: a tavalyi év után ez így jó, így elég.

Én most remekül vagyok.